– Volt idő, amikor azt hittem, csak álmodtam a velem történteket – kezdi Gulyás Piroska, a monori rendőrkapitányság vizsgálója, amikor az egyik tárgyalóban beszélgetni kezdünk. A terem visszhangzik, szavai így még súlyosabban hatnak rám. Arról viszont, hogy mi történt vele pontosan kisgyermekként, nem kíván beszélni, legyen elég annyi, hogy ma már tudja, nem álmodta. Sőt, munkája miatt azóta azt is tudja, hogy a kiskorúak sérelmére elkövetett bűncselekmények elkövetőinek egyik tipikus módszere, hogy az áldozatok realitásérzékét utólag megkérdőjelezik, illetve összezavarják.
Szennyezett emléknyomok
Ez az úgynevezett gázlángolási módszer, amelynek lényege, hogy az elkövető elbizonytalanítja az áldozatát, megpróbálja elhitetni vele, hogy az egészet csak képzelte vagy álmodta.
Gyakori jelenség ezekben az ügyekben, hogy amint a család, vagyis a gyanúsítottak szembesülnek azzal, hogy az ügyből hatósági eljárás lett, elkezdik „terápiázni” a gyereket. Mondok egy példát: az anyuka számon kéri a gyereket és neki szegezi a kérdést, hogy miért mondta azt az óvodában, hogy minden nap megverik. Elhitetik vele, hogy ez nem igaz, olyan történeteket mantráznak neki, hogy például nem a pofontól szakadt fel a szája, hanem amiatt, mert elesett a biciklivel. Elkezdik beszennyezni az emlékeit, megkérdőjelezik a kicsi valóságérzékelését – magyarázza a fiatal rendőrnő.
Egy gyermeknek pedig sokszor ez bőven elég, hogy elbizonytalanodjon, hiszen lehet, hogy valóban elesett korábban biciklizés közben, és úgy érezheti, az anyja által elmondott történet lehet a valóság.
Sokszor, mire eljutunk a kihallgatásig, ezek a gyerekek már nem biztosak abban, mi is történt velük, és a beléjük beszélt történetet hiszik igaznak. Ez sajnos egy működő módszer.
A bántalmazott gyermek lelke ugyanis pont olyan, mint egy bűncselekmény helyszíne. Ha körbejárja, összefogdossa valaki azelőtt, még mielőtt a bűnügyi technikus kiér, beszennyezheti. A gyerekek esetében is így van: ha egy bűncselekmény elszenvedőjévé válnak, nem mindegy, hogy az emléknyomaik érintetlenek vagy a kihallgatásuk előtt valaki már bemocskolta őket – teszi hozzá.
Ő maga mindössze ötéves volt, amikor egyszer csak a kapitányságon találta magát. – Akkor találkozott először rendőrrel, egészen pontosan civil ruhás nyomozókkal. – Arra tisztán emlékszem, hogy féltem. A gyerekbarát kihallgatás ’97-ben még gyerekcipőben járt, nem voltak erre vonatkozó módszertanok és nem szakemberek bevonásával zajlottak a kihallgatások. Ma már egy ötéves gyermeket nem hallgatunk ki, sőt még tízéves kor sem ajánlott. Ez a korosztály ugyanis nem úgy tudja úgy elmondani, nem érti mi történik vele, nem érzi magát biztonságban, ő csak azt érzékeli, hogy kirángatta valaki a számára megszokott környezetéből.
– Engem úgy hallgattak ki, hogy az óvónőm fülébe súgtam a válaszokat. Ő volt az én tolmácsom. Ma már ez sem megszokott, a büntetőeljárási törvényben ugyanis szigorúan megszabják, ki vehet részt ezeken a kihallgatásokon. Ennek az az oka, hogy ezekben a bűncselekményekben érintett kiskorúak a szüleik jelenlétében nem fognak megnyílni, nem fogják tudni őszintén elmondani, mi történt velük. Helyette arra figyelnének, hogy mit fog szólni mondjuk az édesanyjuk, ha a velük történteket elmondják. Éppen emiatt semleges környezetet kell teremteni a gyerekeknek, ahol csak a történetére figyelhet ő is és mi is – hívja fel rá a figyelmet.
Traumától a misszióig
A gyermekáldozatok többsége ugyanis nem tudja, hogy áldozat.
Éppen emiatt fontos mérföldkő volt az elmúlt időszakban, hogy gyermekbarát kihallgatóhelységeket hozott létre minden vármegyében az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat és a Pest Vármegyei Rendőr-főkapitányság ifjúságvédelmi osztálya, a kicsiket szaktanácsadókkal hallgatják ki. – Ez azért fontos, hogy a retraumatizációt és az elsődleges traumatizációt is elkerüljük. Sokszor ugyanis a kicsik a kihallgatásokon szembesülhetnek először azzal, hogy velük valami nagyon rossz dolog történt. Ezt viszont el kell kerülni, úgy kell a kihallgatást végigvinni, hogy a gyermek ne érezze azt, hogy vele valami borzalmas dolog történt, és csak mesélje el, milyen az édesanyja, az édesapja, milyen napja volt az óvodában, kik az osztálytársai – magyarázza az őrmester.
Gulyás Piroska csupán néhány éve jött rá: választott életpályája valójában abban segített neki, hogy feldolgozza a kisgyermekként átélt borzalmakat. – Amikor a rendőri hivatás mellett döntöttem, még nem tudatosult bennem, hogy ez az irány, s ez az elhivatottság valójában a velem történtekben való feldolgozás része. A traumámból mára misszió lett – mondja mosolyogva, majd megtudom róla azt is, hogy sokat foglalkozik pszichológiával, az önismeret-, illetve önfejlesztés mellett a munkája miatt is fontosnak tartja, hogy megértse a gyermeki lelket.
Teljesen más egy gyermek és egy felnőtt sértett. Amíg egy felnőtt esetében automatikus, hogy tudja: nem normális, ha megverik, bezárják vagy nem jut ételhez, addig a kicsik egészen másképp látják a világot, máshogy realizálják az őket ért bűncselekményeket.
Ha valami rossz történik velük a családon belül, akkor sem biztos, hogy a traumatizáció megjelenik a személyiségükben. Ez azért van, mert nagyon erős bizalom köti a gyerekeket a szüleihez. Mindegy, hogy bántalmazzák, sanyargatják vagy szexuális tevékenységet végeznek velük, számukra teljesen normális lehet, hiszen ez válik megszokottá – mutat rá.
Az őrmester kifejti: pontosan emiatt maradnak sokáig titokban azok az esetek, ahol szexuálisan bántalmaznak egy kiskorút. Mint fogalmaz: ezeknek a gyerekeknek fogalmuk sincs arról, mi történik velük. – Ezek az ügyek éppen ezért rendkívül komplexek.
Számos ügyünk volt, amikor szó szerint egy játék által zajlott a szexuális bántalmazás, vagyis az elkövető úgy állította be a gyermeknek, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, mintha ez csupán játék lenne – hívja fel a figyelmet.
A legtöbb esetben évek telnek el, mire ezek a történetek így vagy úgy kiderülnek, vagy a gyermek valamilyen formában segítséget kér. Van, aki sírva megy be az iskolába, mert nem bírja már tovább, vagy egy osztálytársának meséli el, miket kell kiállnia. Mások pedig levelet írnak Gulyás Piroskának, vagy a Gyermekjóléti Szolgálatnak, hogy segítséget kérjenek. És előfordul az is, amikor egy gyermek tudtán kívül ad le vészjelzéseket.
„Miután megvertek, elmentek vacsorázni”
– Volt, hogy az egyik gyermekem úgy jött haza az iskolából, hogy segítsek egy kisfiúnak, mert ha csak a fele igaz annak, amit elmesélt, már az is borzalmas. Egy másik alkalommal pedig az történt, hogy egy nyolc- és egy tízéves kisfiú focis kártyákat lopott: a kicsik lebuktak, a bolt alkalmazottja pedig azonnal értesítette a rendőröket. A gyerekek könyörögni kezdtek a járőrnek, hogy ne árulja szüleiknek a történteket. Kiderült, hogy nem véletlenül féltek – idézi fel a fiatal rendőrnő.
Minél mélyebbre ástam magamat az ügybe, egyre hátborzongatóbb részletek derültek ki. A gyerekek kezdetben csak arról beszéltek, hogyan szokta őket bántani a nevelőapjuk és sokszor órákra, napokra magukra hagyják őket. Aztán kiderült az is, hogy a nevelőapa kicsavarta az egyik kisfiú karját. Tudni akartam: vajon az édesanya is tudott-e minderről
– idézi fel a történteket.
A gyerekek – egymástól független vallomásából – végül kiderült, hogy a tanári diplomás anya nagyon is tudta, mi történt: a kisebbik fiú karját erővel hátracsavarta a férje, ekkor tört el az orsócsontja, amit végül meg kellett műteni. Amikor a kisfiút arról kérdezték, édesanyja mit szólt ahhoz, hogy eltörött a karja, azt felelte: elmentek együtt vacsorázni, hogy megbeszéljék a dolgot. – Egyértelmű volt, hogy az anya mindenről tudott, a gyermeket ugyanis ő vitte kórházba, ahol a férj utasítására azt mondta, hogy focizás közben sérült meg a fia karja. Az anya ezzel tettestárssá vált az ügyben – mondta, ám ennél többet nem árulhatott el, mert a nyomozás még nem zárult le.
Vond vissza a vallomásod!
Az őrmester arról is beszámol, hogy a bántalmazott, sanyargatott vagy épp súlyosan elhanyagolt gyermeket a legtöbb esetben a gyámhivatal kiemeli a családból és nevelőszülőknél helyezi el.
Ez történt azzal a nyolcéves kislánnyal is, akit szülei a legnagyobb hőségben arra kényszerítették, hogy fusson, ha pedig mégis meg mert állni, megütötték. Máskor pedig kizárták a házból és csak a kutyaólban tudott aludni.
A szülőket végül az egyik szomszéd buktatta le, aki a történteket felvette kamerával és feljelentést tett a rendőrségen. – Mindig nehéz látni, amikor egy gyermek a történtek ellenére is ragaszkodik a szüleihez. Egy gyerek annyira eredendően szereti az édesanyját, hogy szeretné felmenteni minden bűne alól. Szívszaggató, amikor egyértelmű, mennyi mindent kellett elviselnie egy kicsinek, mégis feltétel nélkül szereti a szüleit.
– Ezek a gyerekek mindig reménykedni fognak abban, hogy a szüleik megváltoznak majd, és újra együtt lehetnek. Sajnos a tapasztalat viszont az, hogy azok az emberek, akik a gyermekeiket képesek sanyargatni, képtelenek a változásra. A való életben ezek az emberek nem vállalnak felelősséget a tetteikért, sőt bűnbakként állítják be a gyermekeiket. Nem egyszer fordul elő, hogy a szülők felkeresik a gyereket, hogy vonják vissza a vallomásukat – mondja Gulyás Piroska, s hozzáteszi:
Sok emberben él az a tévképzet, hogy egy kiskorú veszélyeztetése egyértelműen látszik. Ez nem így van, számtalan üggyel dolgozunk, ahol a gyermek ugyan szép ruhában és táborokba jár, és sanyargatják a szülei.
Tigris színre lép
Az elmúlt években egyetlen ügy volt, ami különösen megrendítette: egy 17 éves lány története, aki a Covid-járvány alatt a nagybátyjánál lakott, mert csak ott volt laptop, ahol az online oktatásban részt tudott venni. A férfi viszont többször is megerőszakolta a fiatalt, amíg nála élt. A lány végül maga kért segítséget a szüleitől, akik azonnal feljelentést tettek. – Ez a lány önmagát hibáztatta, hogy miért nem kért azonnal segítséget és miért nem tudott a nagybátyja karjaiból kitörni, amikor az közeledett felé. Szerencsére sikerült feloldoznom benne ezeket az érzéseket, és elmagyarázni, hogy ezekben a helyzetekben, amikor egy olyan személy támadja meg, akiben ő bízik, teljesen normális reakció, hogy lefagy.
Megható volt hallani azt is, hogy ez a lány rendőr szeretne lenni és arra szeretné használni az őt ért traumát, hogy más áldozatokat segítsen – árulta el a szakember.
Feltűnik, hogy az őrmester karján egy igencsak játékos tetoválás van, amikor rákérdezek, végigsimít rajta és azt feleli: − Amikor ötéves voltam, kaptam a bátyámtól egy Tigrist, a Micimackóból jól ismert karaktert, amit azóta is őrzök. Ez a plüss nagyon sok könnyet felitatott, és a mai napig őrzöm, mert arra emlékeztet, nincs olyan rossz dolog, ami örökké tartana. Ma már elég viharvert állapotban van ez a játék, de a tetoválás mindig velem lehet, hogy emlékeztessen, mennyi mindenen vagyok már túl, és nincs lehetetlen.
Mint mondja, a saját történetének hála olyan képességre tett szert, amit könyvekből nem lehet megtanulni. – Nem sztereotípiák és tankönyvekből olvasott tematikák alapján dolgozom. Előfordult már, hogy ügyészekkel, kollégákkal beszélgettem arról: igenis normális reakció az, ha a sértett nem kér segítséget azonnal. Aki még nem volt ilyen helyzetben, az könnyen mondhat ítéletet, és gondolhatja azt, hogy szexuális erőszak esetén az áldozat rúg, harap, elmenekül. A valóság viszont teljesen más. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd ezt mondom, de hálás vagyok, hogy az engem ért traumát ma arra tudom használni, hogy segítsek igazságot és egyben megnyugvást találni azoknak, akiknek gyerekként ezeket a borzalmakat át kellett élnie.
