Egy újabb erdélyi faluban némultak el a harangok

Erdélyből érkezett a hír, hogy Szabó Irma kilencvenedik életévében, november 7-én elhunyt. De ki is volt ő?

Az utolsó még álló Wass-kúria Cegén. Fotó: Margittai Gábor felvétele

Irma néni emléke előtt tisztelegve idézi fel most első és – most már sajnos bizonyos – utolsó találkozásukat:

„Na, ott látszik a hegyen, túl a román templomon a göci templom, az a pléhtető – igazít útba Baba, amint betérnek a következő faluba, Cegébe, azaz a regénybeli Miklósdombra. Egyelőre gyorsan át is hajtanak a szentegyedi és cegei Wassok ősi birtokmagján, és letérnek balra. Itt már minden Wass Albert őseinek legendáival és vérével van átitatva. Az asszony rögtön a kereszteződésben viharvert, sárga falú kúriára hívja föl a figyelmet; mint mondja, ez is egy Wassnak volt az udvarháza. Az illető főnemes létére összeállt egy szolgalánnyal, mire kitagadták a családból, és ide költözött. Állítólag az udvarban van eltemetve.

– Na, ez itt Göc. Már nem létezik – lakonikus szavak Láposi Babától, de valóban láthatatlan település határát lépték át. Göc ugyanis mára beolvadt Cegébe, önálló léte nincs, és lassan emlékezete sincs. Hiszen eltűnőben vannak azok is, akik hordozták, őrizték az emlékeket – az ónkupákkal és az óntányérokkal együtt.

Harangozni a domb árnyékos oldalán

– Baba vagyok, csókolom – kiabál át a kerítésen az asszony többször is, a vad kutyaugatásban elvész a hangja. A házból kissé kócos, hófehér hajú néni tipeg elő, apró, kék virágos ruhája előtt fekete kötény. – Irma néni vak, szemidegsorvadása van – tájékoztat suttogva Baba, majd hangosan mondja: – Magyarországi kutatót hoztam – mire a néni szélsebesen sarkon fordul, és újra eltűnik a házban. De fél perc múlva a kapu előtt áll, most már illendő fejkendőben és kötény nélkül.

Láposi Éva és Szabó Irma a göci ház udvarán, 2019. Fotó: Margittai Gábor felvétele

– Dehogy mar meg, csak nyisd a kaput, Baba, te meg adjál szervuszt mindenkinek – inti a lábánál csaholó kutyát, aki Pufi névre hallgat.

Baba óvatosan ellépked a kutya mellett, és átnyújtja a bazsalikomcsokrot:

– Né, mit hoztunk magának! Buszujokot.

Nyáron ilyen bazsalikommal a kezükben mentek a templomban az öregasszonyok, hogy fölébredjenek az istentiszteleten, ha elbóbiskolnának. Ma már senki nem visz a kezében semmit.

– Nem látok, Baba, drága. Olyan nehéz nekem ez az élet… Na, mindenkinek adjad a lábid – mondja vidámabban Irma néni a kutyának, mire Pufi vérszemet kap, és nem nyugszik, amíg mindnyájunkat tetőtől talpig össze nem nyálaz. – Elég, elég!

A kövérkés korcs csóválja a farkát, de sunyja a fülét, óvatosak vele. Nagy a meleg, a szél megállt, az ég fekete, lóg a jégeső lába.

– Rogya vagy ragya lesz, itt így mondják – magyarázza Baba, fél szemét le nem véve a kutyáról –, amikor esik az eső, süt a nap, megbarnulnak a levelek és megrogyázik a paradicsom.

Kint ülnek le a ház falának támasztott padon, a körtefa alatt, odabent fullasztó a levegő. A konyhában valaki kimért, szigorú hangon híreket olvas fel magyarul – szól a Kossuth rádió.

Ez a ház az utolsó Göcön, ahonnan magyarul szólnak a hírek. Mert Irma néni ugyancsak hírmondó, akár a tengerfenék tavai, a göci magyarság utolsó képviselője.

Baba édesapja néhány éve ide tért be, hogy megcsodálja a göci reformátusok klenódiumait, amelyeket az idős asszony férje, Szabó István őrzött – mert a göci Szabóknak ez volt a hivatásuk sok-sok emberöltő óta. És az, hogy akkor is kongassák a harangot, amikor már csak nagyon kevesen figyeltek rá, de még akkor is, amikor már nem volt kinek, csak a múltba vesző gyülekezetnek meg a szórványlétet rájuk mérő Jóistennek. Aki azt is rájuk mérte mindezek felett, hogy kihaló fajtájuk utolsó képviselői legyenek.

Szabó bácsi is elment már a domb árnyékos oldalára harangozni, felesége magára maradt a magyar Göc foszlányait őrizni.

Szabó István kurátor harangozik. Fotó: Vetési László

„Mindannyiuk közül a legszomorúbb helyzetben talán az a Szabó István van, aki feleségével a Füzes mente Göc nevű falujának az utolsó magyar református lakója. Ott élnek ők is a megroggyant szép kis templom és az időtől és madaraktól lyuggatott harangláb magányos árnyékában.

– Tiszteletes úr, már oda jutottam, hogy el kell hogy menjek Szamosújvárra vagy Füzesre, ha akarom még fordítani a szót anyanyelvemből – mondja panaszosan, szinte könnybe lábadt szemmel. – Ne hagyjanak el minket, tiszteletes úr! Ne felejtkezzenek meg rólunk! – szorongatja búcsúzóul a kezemet, és érzem, hogy Anyaszentegyházunk egészének és mindannyiunknak lelkiismeretébe kapaszkodik” – emlékezik meg a Szabó családról Vetési László szórványlelkész is 1994-ben a Református Naptárban.

Szabó Irma máskülönben vasasszentegyedi, „túl a hegyen” származású, ami azt jelenti, a dombok ellenkező oldalán, egy másik Wass-faluban született. 1956-ban házasodott ide, Göcre. Férjével együtt Wass Albert regényeinek hősei is lehetnének.

Arra a kérdésre, hogy hányan élnek ma a környéken magyarok, Irma néni ezt válaszolja:

– Csak én vagyok, s a Lajos sógor – nevetgél zavartan, mint aki ennek a helyzetnek az egyedüli felelőse. Nemrég halt meg a szomszédasszonya, akivel még tudott magyarul tereferélni, Lajos sógor viszont már nemigen áll szóba vele sem magyarul, sem románul, csak a vizet hordja a kútjáról. – Innét a patakon van Göc, túl a patakon Cege. De már Göc nem szerepel a papíron. Csak Țaga [Cege románul]. Göcön cigány egy sincs, de több az üres ház, mint a lakott. Van Feketelakon sok, van Pujonban is, csak itt, nálunk nincsenek. Sok az eladó ház, de egyelőre még senki nem adja el cigányoknak.

– Amikor Irma néni idekerült, akkor hányan voltak magyarok?

Elgondolkodik, bólogat, magában számolgat:

– Akkor voltunk. Voltunk a templomban vagy húszan is. Aztán elmentek haza. Elrománosodtak. Ez a nagy baj.

Sokszor kérdezem, tudod-e, hol van nagyapád eltemetve. Azt mondja, ott van valahol a harangláb mellett. De még a sírjához nem jönnek soha, hogy egy virágot tegyenek világításkor. Úgy eltagadták, hogy! Nagy románok lettek. S a szülőjek, nagyszülőjek itt van – mutat az asszony valahová fölfelé, a ház mögötti templomdombra. – Azért vannak, akik eljönnek világítani a faluból. Még béismerik, hogy a gyökerek magyar volt. De nem mindegyik.

28 öntudatlan szegénysorsban lévő magyar egy 600 lelkes román közösségben. Nincsen semmi, ami megkülönböztetné őket a románoktól. Viselet, szokások, gazdasági érdekek, közös a románokéval. Régen színmagyar község volt, […] ma már a sír szélén áll a magyarság

– írja le Göc helyzetét 1938-ban ifj. Bartha Antal és Decsi Sándor katasztere.

– És Cegén hány magyar van?

– Tegnap volt úrvacsoraosztás a templomban, és tízen voltak. Mi is Cegébe járunk templomba, de itt is van ám templomunk – tájékoztat Irma néni büszkén.

Nézik a göci dombokat és a református templomot. Fullasztó forróság ereszkedik ránk. És a mezőségi történelem nyomasztó légköre.

A teljes cikk ide kattintva érhető el.

Borítókép: A göci református templom (Fotó: Vetési László)