– Könnyen rászánta magát erre az életrajzi könyvre?
– Az az igazság, hogy először próbáltam kibújni azalól, hogy rólam könyv szülessen. De amikor láttam, hogy ez nem megy, Levit (Csender Levente író – a szerk.) megpróbáltam rábeszélni, hogy a könyv főszereplője a Jóisten legyen, én legfeljebb mellékszereplő, ahogy mindannyian azok vagyunk. A kedves olvasót arra kérem, hogy ezt a könyvet így is olvassa.
– Hogy indult el az útján?
– Életem alapélménye, hogy nem egy magányos szigeten élünk, hanem Isten gyönyörű világában. Gyerekkoromban alpinista akartam lenni, sokat másztunk a hegyekben. Mindig beszélgettünk arról, hogy melyik a legmagasabb hegy, melyiket kéne megmászni. Én meg aztán arra gondoltam, hogy maga a Jóisten a legnagyobb fehér folt a világban, őt kellene jobban megismerni és meghódítani. Ezért végül nem a geológia, hanem a teológia felé, vagyis a föld helyett az ég felé vettem az irányt.
„Nehezen lehetett nem észrevenni őket”
– Amikor a teológiára járt vagy később kispapként gondolta, hogy a gyerekek ilyen komoly szerepet játszanak majd az életében?
– Viccesen azt szoktam mondogatni, én ma is szászvárosi plébános vagyok, a gyerekek, a gyerekotthonok pedig kicsit olyanok, mint másnak a háztáji, egy mellékfoglalkozás. Ez egyáltalán nem volt benne az elején, sőt még most sincs kifejezetten benne. Tettem a dolgom kispapként, és ott koldultak a templom előtt a gyerekek. Nehezen lehetett nem észrevenni őket. Az ember pedig mit tesz ilyenkor: behívja őket egy süteményre, egy kis gyümölcsöt enni. És amikor az ember egyszer-kétszer behívta őket, lassan azt vette észre, hogy egyre többet, sőt már mindig ott vannak azok a gyerekek. A kilencvenes évek elején államcsőd volt Romániában, nagyon sokan elvesztették a munkájukat, sok család, sok gyerek került az utcára. Istennek legyen hála, akikkel elkezdtük az egészet, már egészségben felnőttek, többségük anya lett, apa lett, jó velük ma is találkozni.
– Több mint hatezer gyerek került ki az elmúlt három évtizedben a kezei közül, illetve a Dévai Szent Ferenc Alapítvány intézményeiből. Az ő gyerekeik viszont már nem az otthonaikban laknak. Ez a legnagyobb siker?
Ez nagy élmény számomra is. Pontosan tudom, hogy honnan jöttek ezek a gyerekek, egyikről-másikról soha életemben nem gondoltam volna, hogy képes leszek befogadni, s azt, hogy ember lesz belőle.
Időközben több mint ezer unoka született. Ha szigorúan nézem, két olyan gyerekünk van csak, akik korábbi neveltünk gyerekei. Jól ismerjük az anyukát, Nyugatra mentek, ott dolgoznak, ott szeretnének házat venni. A nagyszülőknek megbocsátható, hogy nem ők, hanem mi neveljük a két unokát.
– Számos nehéz sorsot, élethelyzetet látott az évek során. Mi segített?
– Pali, az a fiatalember, akivel itt az előbb találkoztak, az egyik neveltünk volt – ma nevelő. Úgy szoktuk mondani, hogy az egyik csodagyerekünk. A szülei pásztorok voltak, nem sokat tudtak foglalkozni a gyerekeikkel. Egy világsztárnak is van edzője, és nagyon sokan ott állnak még mellette, hogy eddzen, hogy sikert érjen el. Egy jó jegyben is végső soron a családi összefogás gyümölcse mutatkozik meg. De Palit csak szidták, ölelést nem kapott – és akkor egy gyerek nagyon könnyen belekerül egy lefelé vezető spirálba. Lázad, kiszúrja a tanár kocsijának a kerekét, mindenféle disznóságot csinál. Egy otthonnak éppen ez a feladata, hogy ebből kihozza a gyerekeket, és elindítsa őket egy felfelé vezető úton. Ez nehéz, sok idő és energia kell hozzá. És nem lehet azt mondani, hogy hálátlan kölyök, miért tetted ezt vagy azt. A föltámadás után Jézus Krisztus azt mondja az apostolainak, hogy ne féljenek, mert hogyha ő elmegy, akkor küld helyette a Mennyei Atya új bátorítót, a vigasztaló Szentlelket. Ha Isten képére, hasonlatosságára születtünk, akkor a mi dolgunk is az, hogy vigasztaljunk, bátorítsunk, segítsünk másokat.
– Ezért mondja azt, hogy azt szeretné, ha egykor majd azt írnák a sírkövére: „Csaba testvér, a vigasztaló”?
– Igen, de persze az lenne a jó, ha ezt mások is hitelesnek gondolnák. Volt egy nagyon szép élményem. A gyerekek nagyon csintalanok voltak, rengeteg rossz dolog történt, el voltam keseredve. El akartam menni világgá, hát kimentem az erdőbe. Kora tavasz volt, emlékszem, megálltam egy vén akácfa előtt, amely tele volt tövisekkel. Arra gondoltam, hogy akácmézet szeretnék enni, de ha én most nekiesnék ennek a fának, és faragófejszével vagy láncfűrésszel „ki akarnám szedni” belőle ezt a nektárt, nem járnék sikerrel. De ha türelmes vagyok, az áldott napfény pedig átöleli, a meleg tavaszi eső megöntözi azt a fát, akkor az magától szép ruhába öltözik. Egy akácfának azok a legszebb napjai az évben, amikor vendégül láthatja a méheket. És akkor értettem meg, hogy nekem ennek az áldott napfénynek, ennek a meleg tavaszi esőnek kell lennem, nem valamifajta rideg kovácsként kell kivernem belőlük a szófogadást vagy a jó jegyet.
A szabad akarat fontossága
– Egyfajta bosszúállás az egész élete, bosszúállás az emberi butaságon. Mikor találkozott legélesebben a butasággal?
– Szegény édesapámat 1959-ben bebörtönözték, és bár három év múlva kiengedték, nem sokkal élte túl a szabadon bocsátását. A kollektivizálást is megszenvedtük. Elgondolkoztam, ebből kinek lett haszna. Végül is senkinek. Szó sincs arról, hogy áldozatot hoztunk valami nemesebb ügyért. A buta kommunizmus végül szétvert mindent, nagy kudarc lett, rengeteg halottat követelt. A sötétséget nem lehet feldarabolni és kilapátolni az ablakon. Fényt kell gyújtani – egyetlen szál gyertya csodát tud tenni. Ezért én nem a világot akarom megváltoztatni, hanem valamilyen módon Istent, a fényt szeretném közelebb hozni a gyerekeknek. A lelkiismeret az a fórum, ahol az ég a földdel összeér, ahol párbeszédet tudsz folytatni a végtelennel. Ha több Isten van az életünkben, akkor automatikusan kevesebb lesz a fájdalom és a szomorúság. Pilinszky jut eszembe, aki azt mondja, „Kimondhatatlan jól van, ami van. / Minden tetőről látni a napot”.
Én azt láttam, hogy a legszegényebb gyereknek is van lehetősége jól dönteni, és a leggazdagabb gyereknek is van lehetősége nagyon elbaltázni valamit. A szabad akarat nagyon fontos. Az Isten az utolsó ítélettel nem a tanító nénit, a pártot fogja számon kérni helyetted, hanem téged magad. Azok között a körülmények között kell jó döntést hoznod, amiben élsz.
– Gyakran figyelmeztet a gonosz lélek jelenlétére. Miért nem vesszük sokszor észre, hogy a gonosz tevékenykedik bennünk?
– Én nem hiszek olyan Istenben, aki azt szeretné, hogy mi senyvedjünk, kínlódjunk. Jézus azt akarja, hogy „az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök”. Meg akarja osztani velünk az alkotás örömét, a bölcsesség örömét, a szépségben gyönyörködés örömét, a jól végzett munka örömét, az élet befogadásának, hordozásának örömét. De a gonosz lélek, Isten majma is felkínálja a maga örömeit: a fogyasztás örömét, a test kívánságainak az örömét alkoholban, kábítószerben és a szexualitásban. A testem követelőzik, a kérdés az, tudok-e uralkodni rajta vagy elengedem a gyeplőt és mindenen átgázolok. Jézust is felviszi a gonosz lélek a templom párkányára és azt mondja, dobd le magad, és az angyalok a tenyerükön hordoznak majd téged. A harmadik kísértés a hatalom utáni vágy, ami szintén ott van mindannyiunkban, de Jézus képes volt erre azt mondani, hogy „távozz tőlem, Sátán!”.
– Mire alapozza mégis, hogy szebb lesz a világ ötven vagy száz év múlva?
– Ez nem optimizmus, ez életszemlélet, realitás. Amikor valaki azt mondja, hogy hiába telt el a kétezer év, én azt mondom neki, nézze meg, hogy a szeretetnek ma hány neve van: közvilágítás, közoktatás, közbiztonság, közegészségügy és sorolhatnám. Ezek mind a krisztusi szeretet XXI. századi nevei. Aki nem gondolja, hogy mennyire nagy dolgok ezek, annak azt tanácsolom, menjen el például Kongóba, és csodálkozzon rá, hogy milyen utak vannak ott, hogy egyáltalán nincs közoktatás, hogy nincs közegészségügy. A krisztusi szeretet parancsából gyönyörű dolgok nőttek ki, én a demokráciát is annak tartom. Nézzük meg, az európai választáson ötszázmillió ember egymásnak feszül, a jelöltek reklámozzák magukat mindenhol, a másikat állandóan ócsárolják. De aztán megtörténik a választás, kialakul a végeredmény – és nem halt meg senki, nem folyik vér, nem dübörögnek Európa utcáin tankok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a legjobb döntésünk született meg akkor, de ez nagyszerű dolog.
„Bennem sem harag, sem neheztelés nincs”
– Aztán egy ügy mégis beárnyékolta majdnem három évtized munkáját. 2017-ben egyes források szerint egy nevelt gyerek testvére, mások szerint egy önkéntes szólt, hogy egy nevelő visszaélt a gyerekek bizalmával, és szexuálisan, fizikailag bántalmazta őket. Amikor a gyanú felmerült, azonnal a hatósághoz fordult, hogy kivizsgálják az ügyet. Az eljárás öt évig tartott, majd tavaly nyáron a csíkszeredai bíróságon ítélet született a volt nevelő ügyében, akit harminc év letöltendő börtönre ítéltek. Hogy élte meg ezt az egészet? Túl tudott lépni a nehézségeken, a támadásokon?
– Nemrég volt Szent Erzsébet ünnepe. Gyönyörű történet – amikor meghal a férje, amikor kitagadják, és a saját vagyonához sem nyúlhat hozzá, ő akkor is megmarad a szeretet útján és teszi a dolgát. Nekünk is fontos, hogy megmutassuk a gyerekeinknek, hogy nem csak akkor kell jónak lenni, amikor tapsolnak nekünk, hanem akkor is, amikor – megalapozottan vagy alaptalanul – kritikákat fogalmaznak meg.
Összességében ez értékes időszak volt, amely engem is segített abban, hogy sok mindennel szembenézzek. Ebben a világban, amelyben mindenki olyan könnyen felkapja a vizet, fontos, hogy az ember megmutassa, hogy nem mások véleménye miatt megy egy úton, hanem Isten akaratából.
Mindenkinek köszönöm, aki építő kritikával fordult felénk. És köszönöm azok véleményét is, akik olyan vélt vagy valós hibákra hívták fel a figyelmet, amire valóban oda kell figyelni. Bennem sem harag, sem neheztelés nincs. Én sokakat, akik kritikát fogalmaztak meg velünk szemben, felkerestem, és ha lehetőség volt, elbeszélgettem velük. Semmi takargatnivalónk nincs, felemelt fővel nézek vissza – és előre.
– Megviselte, hogy ennyire túlburjánzott az ügy, és a média egy részében hajmeresztő részletekkel és hazugságokkal teli történetekkel álltak elő?
– Úgy mondanám inkább, hogy meglepett. Tudom, hogy ha nem ezen az úton jártam volna, akkor a kritikák, támadások nagy része nem ért volna engem. Szent Pál, amikor megostorozzák, akkor ujjong, hogy Krisztusért szenvedni tudott – hát én idáig még nem jutottam el. De el tudom fogadni annak a mondásnak az igazságát, hogy a tűzben próbálják az aranyat. Szent Ferenc valahol úgy fogalmazza ezt meg, hogy kiben mennyi istenszeretet van, az akkor válik el, amikor az ő becsületéhez hozzányúlnak. Ha az isten- és emberszeretet csak egy lufi, akkor logikus, hogy egy kis szúrás, és kipukkan. Én viszont nem érzem azt, hogy csorbult volna az életkedvem, a szeretetem, hanem pont ellenkezőleg. Úgy érzem, hogy még tisztábban, még jobban, még intenzívebben kellene szolgálni Istent és az embertársaimat.
