– Könnyen rászánta magát erre az életrajzi könyvre?
– Az az igazság, hogy először próbáltam kibújni azalól, hogy rólam könyv szülessen. De amikor láttam, hogy ez nem megy, Levit (Csender Levente író – a szerk.) megpróbáltam rábeszélni, hogy a könyv főszereplője a Jóisten legyen, én legfeljebb mellékszereplő, ahogy mindannyian azok vagyunk. A kedves olvasót arra kérem, hogy ezt a könyvet így is olvassa.
– Hogy indult el az útján?
– Életem alapélménye, hogy nem egy magányos szigeten élünk, hanem Isten gyönyörű világában. Gyerekkoromban alpinista akartam lenni, sokat másztunk a hegyekben. Mindig beszélgettünk arról, hogy melyik a legmagasabb hegy, melyiket kéne megmászni. Én meg aztán arra gondoltam, hogy maga a Jóisten a legnagyobb fehér folt a világban, őt kellene jobban megismerni és meghódítani. Ezért végül nem a geológia, hanem a teológia felé, vagyis a föld helyett az ég felé vettem az irányt.

„Nehezen lehetett nem észrevenni őket”
– Amikor a teológiára járt vagy később kispapként gondolta, hogy a gyerekek ilyen komoly szerepet játszanak majd az életében?
– Viccesen azt szoktam mondogatni, én ma is szászvárosi plébános vagyok, a gyerekek, a gyerekotthonok pedig kicsit olyanok, mint másnak a háztáji, egy mellékfoglalkozás. Ez egyáltalán nem volt benne az elején, sőt még most sincs kifejezetten benne. Tettem a dolgom kispapként, és ott koldultak a templom előtt a gyerekek. Nehezen lehetett nem észrevenni őket. Az ember pedig mit tesz ilyenkor: behívja őket egy süteményre, egy kis gyümölcsöt enni. És amikor az ember egyszer-kétszer behívta őket, lassan azt vette észre, hogy egyre többet, sőt már mindig ott vannak azok a gyerekek. A kilencvenes évek elején államcsőd volt Romániában, nagyon sokan elvesztették a munkájukat, sok család, sok gyerek került az utcára. Istennek legyen hála, akikkel elkezdtük az egészet, már egészségben felnőttek, többségük anya lett, apa lett, jó velük ma is találkozni.
– Több mint hatezer gyerek került ki az elmúlt három évtizedben a kezei közül, illetve a Dévai Szent Ferenc Alapítvány intézményeiből. Az ő gyerekeik viszont már nem az otthonaikban laknak. Ez a legnagyobb siker?
Ez nagy élmény számomra is. Pontosan tudom, hogy honnan jöttek ezek a gyerekek, egyikről-másikról soha életemben nem gondoltam volna, hogy képes leszek befogadni, s azt, hogy ember lesz belőle.
Időközben több mint ezer unoka született. Ha szigorúan nézem, két olyan gyerekünk van csak, akik korábbi neveltünk gyerekei. Jól ismerjük az anyukát, Nyugatra mentek, ott dolgoznak, ott szeretnének házat venni. A nagyszülőknek megbocsátható, hogy nem ők, hanem mi neveljük a két unokát.