Ezt hozta ma a drótposta:
„Sarkadi Zsolt vagyok, a Telex.hu újságírója, és két ügyben fordulok önhöz. Az első egy tisztázó kérdés.
Ön szombaton az Indexnek azt mondta, »2016-ban egy idős rokonom, akit most sem fogok megnevezni, mert a mai napig él, a kezembe adott négy darab levelet. Kettőt ezek közül a nyilas múltja miatt feljelentett nagyapám védelmében írt két ember.«
Viszont 1999-ben a Nagyapáim emlékezete című cikkében így írt: »Két levél fennmaradt a családi archívumban, most én őrzöm őket. Mindkettőt a Nagyanyámnak, Solti Lenkének írták, ment is velük szegény boldogan a belügybe.« Majd idéz is ezekből a levelekből.
Ha jól értem, ezek szerint abból a négy levélből, amiről most azt mondja, 2016-ban kapta őket, legalább kettő már 1999-ben önnél volt. Mikor kapta ezeket a leveleket?
A másik ügy lényege pedig, hogy szeretnénk önt és Ungváry Krisztiánt elhívni egy stúdióbeszélgetésre, amelyen a múltfeldolgozás lenne a téma. Eljönne egy ilyen rendezvényre?
Válaszait várva, üdvözlettel: Sarkadi Zsolt”
Nos, hát akkor lássuk, most, még egyszer, egyszersmind utoljára.
A Nagyapáim emlékezete című írásom szerepel a Tündértemető című kötetemben és a Falig érő liberalizmus című kötetemben is. S valóban, ebben az írásban elevenítek fel két levelet, melyeket – édesanyám emlékezete szerint – a nagyanyám kapott és őrzött meg. És nem részleteket közlök ezekből a levelekből, hanem teljes egészében idézem mindkettőt – akkor tessék, még egyszer, íme, a két levél, betűhíven. Az első:
„Alulírott ezennel kinyilatkoztatom a következőket: mint községi rendőr 1944-ben, a gettóban voltam állandó szolgálattételre kirendelve. Tudomásom volt arról, hogy dr. Gyimes Károly orvos, nem önként, hanem a gettó betegeinek kérésére és hívására vállalkozott gyógykezelésükre. Egy éjjel hörgésre lettem figyelmes. A gettó egyik férfi lakója (orvos volt) megmérgezte magát. Az esetet nyomban jelentettem a közelben lakó dr. Gyimesnek, aki sietve megjelent és napokon keresztül éjjel is megjelenve, mindent elkövetett, hogy a beteget megmentse. Úgy ennél az esetnél, mint más alkalmakkor is segítségül hívta Mikus László orvostanhallgatót s ennek segítségével, amennyire lehetséges volt, igyekezett a sok beteget ellátni. A gettó területén Gyimes doktor senkinek sem parancsolt és senkivel nem rendelkezett. A súlyosabb betegek ápolásáról úgy gondoskodott, hogy egy-egy egészséges férfit vagy nőt kért fel erre a szolgálatra. Sem a férfiak, sem a nők megmotozásában, sem közvetve, sem közvetlenül a legcsekélyebb szerepe nem volt. A motozás az orvos személyétől függetlenül folyt le, felülről kapott utasítás alapján. Amikor a gettó lakóinak elszállítására került sor, a négy legsúlyosabb állapotban lévő betegnek az elszállítását az orvos nem akarta megengedni. Tiltakozását azonban semmibe véve ezeket kocsira rakva kivitték a pályaudvarra. Elég hosszú időn keresztül volt alkalmam dr. Gyimes Károly gettóbeli működését megfigyelni s nyugodt lelkiismerettel állítom, s esküvel is hajlandó vagyok mindenkor megerősíteni, hogy nevezett orvos tőle telhetően mindent elkövetett a szenvedések enyhítésére.” (olvashatatlan aláírás)