„Jó napot kívánok, miben segíthetek?” – köszönt egy fiatal nő az egyik belvárosi étteremben, amint belépek az ajtón. Kezeit összekulcsolva tartja, világosszőke haját összefogva viseli. Szeme mosolyog, tekintetéből büszkeség sugárzik, miközben egy asztalhoz kísér. A vendégtérben mindenki sürög-forog, az autista, fogyatékkal élő kollégák az asztalokra teszik a menü kínálatot, és szépen meg is terítenek.
Kísérőm, Anna down szindrómával él, a Nem Adom Fel Alapítvány kávézó és étterem alkalmazottja, aki nyolc éve, a nyitás első napjától itt dolgozik. Alig 25 éves volt, amikor elkezdte itt a munkát.
„Az a feladatom, hogy fogadjam a vendégeket, majd elmondom nekik, hogy a pultnál tudnak rendelni. A rendelést viszont én viszem ki az asztalokhoz” – sorolja a teendőit, majd sebtében elárulja, hogy ő is egyike lesz azoknak, akik beköltözhetnek a Mikes Lélekközpont egyik apartmanjába, ha sikerül megépíteni.
Hasznosnak és önállónak lenni
„Most édesanyámmal élek még együtt, ha minden jól megy, akkor a párommal hamarosan összeköltözhetünk a Mikes Lélekközpont egyik lakásába. Tizenkét éve vagyunk együtt, ő kertész egy másik szervezetnél, mellette pedig kosarazik. Jó lenne közös életbe kezdeni – mondja, majd elköszön és visszasétál a bejárathoz, hogy fogadni tudja az érkező vendégeket.
„A Mikes Lélekközpontot kettős céllal álmodtuk meg” – veszi át a szót Dely Géza, az alapítvány kuratóriumi elnöke, miközben a központ látványterveit mutatja. Ez a három szintes épület nem csak szép és környezetbarát, de hasznos is lesz: az már tíz éve működő Léleköntő program kapna itt helyet, ahol az autizmussal és ADHD-val élő gyermekek számára biztosítanak majd fejlesztést.
„A Léleköntő program során az érintett szülők megtalálják meg a hitet és bizalmat abban, hogy gyermekük teljes értékű boldog életet élhet, még ha ehhez rendhagyó utat is kell bejárnia. A központ másik célja pedig az, hogy támogatott lakhatást biztosítson fogyatékossággal élő részére: az egyenként húsz négyzetméteres apartmanokba tizenketten tudnak majd beköltözni. A Nem Adom Fel Alapítvány közel két évtizede dolgozik azon és azért, hogy hozzásegítse a hátrányos helyzetű embereket ahhoz, hogy felismerjék értékeiket és maguk is értékteremtő, felelősséget vállalni tudó tagjaivá váljanak a társadalomnak” – fejti ki.
A Mikes Lélekközponttal mondhatni felkerülne az i-re a pont
– fűzi hozzá Dely Géza, majd felidézi, a szervezet 2005-ben jött létre, mindössze 400 ezer forinttal a zsebükben, ezt a kezdőtőkét utcazenéléssel sikerült összegyűjteniük.
„Hosszú út van mögöttünk: az első években takarítószolgálattal és akkreditált foglalkoztatással segítettünk az érintetteknek, majd tábort szerveztünk és jótékonysági koncertet, megtöltve az Arénát fogyatékossággal élő – és segíteni akaró emberekkel. Számos tagszervezet jött létre országszerte, segítve a hátrányos helyzetű gyermekeket és családjaikat” – idézte fel a szervezet elnöke, aki szerint noha hatalmas változáson ment keresztül a társadalom, még mindig van hova fejlődni.
Amíg néhány évtizede a sérült, fogyatékkal élő vagy autista embereket sokan elutasítással kezelték, mára ez az elutasítás átalakult sajnálattá. Az emberek azt gondolják, ha valakinek sérült gyermeke születik, az „tragédia”. Gondoljunk csak, milyen negatív ereje van ennek a kifejezésnek, milyen érzés annak, akit a környezete tragédiának él meg?
– teszi fel a kérdést.
Léleköntő, perspektíva
Dely Géza kiemeli, a Nem Adom Fel Alapítvány egyik küldetése, hogy a társadalom másképp szemlélje ezeket az embereket, de a legfőbb céljuk az, hogy a fogyatékkal élőknek és családjaiknak megmutassák: teljes értékű emberek ők is, akik teljes értékű életet élhetnek. „El kell dönteni, hogy haragudjak azért Istenre, amit nem adott meg, vagy hálás legyek, amit megadott. Hogy a keserűség, az önsajnálat, a vádaskodás helyett valami egészen más dolgot érezzünk. Ez igaz a sérült, fogyatékkal élőkre, és igaz minden más emberre is” – mondta.
Ez ugyanakkor nem könnyű
– csatlakozik a beszélgetéshez Szakács-Szekeres Judit, az alapítvány kommunikációs munkatársa, aki kerekesszékesként pontosan tudja, milyen kihívásokkal kell szembenéznie az érintetteknek és családjaiknak.
„Ahhoz, hogy ezek a nehéz érzések hálává szelídüljenek, a fogyatékkal élőknek és a családjaiknak is szüksége van segítségre. Ebben segít a Léleköntő program, amelyet tíz éve alakítottunk ki, ahol gyógypedagógusok, pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek, önkéntes segítők dolgoznak együtt az érintett családokkal, mert pontosan tudjuk, hogy nem csak a gyermeknek van szüksége egy segítő kézre, hanem az őt körülvevő környezetnek is”
„A fejlesztő központok többsége csak a gyermek fejlesztését tudják vállalni, pedig ez a nehézség nem csak őket érinti. A legtöbb család felbomlik, miután kiderül, hogy a gyermeknél valamilyen fogyatékosság áll a háttérben vagy autizmust diagnosztizáltak. Az a szomorú igazság, hogy ezeknek a házasságoknak háromnegyede válással végződik, pedig mindez elkerülhető lenne” – fejti ki Szakács-Szekeres Judit, majd megoszt egy történetet.
„Egy házaspár – akiknek a lányuk autista – Erdélyből költöztek Budapestre, mert odahaza nem találtak fejlesztési lehetőséget. A kislány három éves múlt, mire megkapta a diagnózist, nem beszélt, és sokszor nem is értette meg, amit a szülei mondtak. A család bekapcsolódott a Léleköntő programba, ahol nem csak a gyermeküknek segítettek és segítenek a mai napig, hanem az egész családnak. Megható hallani, amikor az érintett szülők megosztják velünk, hogy a Léleköntőnek hála nem csak elfogadták és megtanultak élni a gyermekük diagnózisával, hanem valódi szövetséget hoztak létre” – avat be.
Amikor arról kérdezem, pontosan mire is van szüksége azoknak a családoknak, akiknek a gyermekénél kiderül, nem pont a nagykönyv szerint alakulnak a dolgok, azonnal rávágja a választ.
„Elsősorban támaszra, támogatásra van szüksége egy családnak, miután megkapták a diagnózist. Fontos, hogy ne sajnálatot kapjanak, hanem perspektívát. Ha autista a gyermekem, hol kaphatja meg a legjobb fejlesztést? Ha fogyatékossággal kell élnie, akkor hova fog tudni iskolába járni? Hogy tud majd egyedül közlekedni? Merre induljak el? Az én szüleimtől is sokat hallottam ezeket a kérdéseket, amikor arról tanakodtak, hogyan oldják meg a velem való mindennapokat. Nekem szerencsém volt, mert, bár nekik sem volt egyszerű, de szövetségessé váltak és mellettük azt érezhettem, hogy mindent megoldunk együtt” – vall Szakács-Szekeres Judit, hozzátéve, hogy sokaknak viszont nem adatik meg ez a biztonság.
„Magyarországon megdöbbentően sok család életében jelent nehézséget az is, hogy fogyatékossággal élő gyermeküknek biztosítsák felnőtté válásukkor az önálló élet lehetőségét. Ebben a tekintetben jelenleg Budapesten a legrosszabb a helyzet, de a vidéki lehetőségek is korlátozottak, sokszor méltatlan körülmények között kell élnie ezeknek a fiataloknak. A támogatott lakhatás modellértékű megteremtése viszont szárnyakat ad az önállósodni tudó és vágyó fiataloknak, a családoknak pedig azt a megnyugtató biztonságot, amelyre régóta vágynak” – összegezte Dely Géza, majd azzal zárta:
„A Mikes lélekközpont szerkezetépítését jövő tavasszal szeretnénk elkezdeni, ehhez viszont szükségük van az emberek támogatására. Fontos, hogy gondoskodjunk róluk és ne csak szép, hanem emberséges intézményeket hozzunk létre. Hogy ne csak egy megőrző legyen, hanem olyasmi, ami menedéket ad és valódi otthont ezeknek az embereknek.”
