Saját otthonában adott menedéket egy kilenctagú ukrán családnak Bartos Andrea

Évtizedekkel ezelőtt, egy iskolai udvar rendbetételével kezdődött, majd egy eltűnt férfi megkeresésével folytatódott Bartos Andrea önkéntes munkája, aki az elmúlt években sem tétlenkedett, az ukrajnai háború idején egy kilenctagú családnak adott menedéket saját otthonában. A Családbarát Magyarország Központ vezetőjével arról is beszélgettünk, hogyan kezeli a mindennapi stresszt, mikor ér véget számára a munka és édesapja mely tanácsa az, ami a mai napig elkíséri őt.

Bartos Andrea, a Családbarát Magyarország Központ ügyvezetője Fotó: Mirkó István

– Már publikus az Önként Jöttem díj várományosainak névsora. Mely szervezetek ezek és milyen munkát végeznek?

– Az Önként Jöttem díjat a Családbarát Magyarország Központ 2016-ban alapította, amely évről évre egyre nagyobb figyelmet kap, idén hatvanhárom szervezetet jelöltek. A várományosok között van: az Amigos Alapítvány, amely révén összesen 250 egyetemista segít a kórházban gyógyuló gyermekeknek, hogy megkönnyítsék a visszatérést az iskolai környezetbe. A jelöltek között van a Sütni jó! Alapítvány is, élén Alexszel, a roma pékkel, aki a saját példáján mutatja be, hogyan lehet szegénysorból olyan perspektívát találni, amely a boldogulás útjára vezet. Szintén várja a szavazatokat a Szentend­rei Árvácska Állatvédő Egyesület is, amely több mint két évtizede ment kisállatokat, ahogyan a Tatabányai 4x4 Terepjárós, Polgári Védelmi és Önkéntes Tűzoltó Egyesület is felkerült a listára, amely a megalakulása idején versenyeket, túrákat szervezett, de 2014-ben úgy döntött, hogy átalakul, és segít az eltűnt személyek felkutatásában és a katasztrófahelyzetekben. Ezekre a szervezetekre egészen december elsejéig lehet szavazni.

– Az ön életében jut hely az önkéntes munkának?

– Már akkor is önkénteskedtem, amikor még nem neveztük nevén, világéletemben hajtott egy belső indíttatás, a segíteni akarás vágya. Azt gondolom, aki önkénteskedik, az jellemzően a belső értékrendje miatt teszi. Ezzel nem dicsekszünk, nem tesszük a kirakatba, csak végezzük a dolgunkat. A legtöbb alapítvány, egyesület történetéből is jól kirajzolódik, hogy szinte minden szervezet hasonlóan jött létre, egy maroknyi ember, egy baráti társaság körbenézett a közvetlen környezetében és meglátta, hogy valakinek segítségre van szüksége.

 Aztán ezeknek az embereknek a szemük, a fülük és a szívünk is erre a segélykérő frekvenciára áll át,

hajtja őket a tenni akarás, a segítségnyújtás akkor is, amikor minden reménytelennek tűnik.

– Mi volt az első üzenet, ami a saját „segélykérő frekvenciáján” érkezett önhöz?

– Az én történetem még évtizedekkel ezelőtt, egy szülői bál szervezésével indult, ahol arra gyűjtöttünk, hogy az iskolai udvart rendbe tegyük. Másfél évig tartott, hogy összegyűjtsük rá a pénzt, amivel aztán persze kezdeni is kellett valamit. Volt, aki árajánlatot kért a kivitelezőktől, volt, aki a lapátját hozta, és hordta a homokot. Rengeteg hétvégét töltöttünk közösen munkával, de nem tettünk különbséget, nem néztük, ki mennyit tett a kasszába, vagy mennyi fizikai munkát végzett, mert nem is volt fontos, csak a célt láttuk magunk előtt, hogy a gyermekeink egy szebb környezetben lehessenek majd. Úgy vélem, egy iskolai szülői munkaközösség is önkéntes munka, és éppen olyan fontos feltenni a kérdést, mire van szüksége annak a közösségnek, majd összefogni és megvalósítani a terveket, mint egy katasztrófa sújtotta övezetben segíteni. Ha van bennünk egy érzés, a segítségnyújtás vágya, akkor először mindig a „házunk táján” lássuk meg, hol és kinek nyújthatunk segítő kezet.

– Volt olyan élménye, ami a mai napig önben él és meghatározó emlék?

– Sok-sok évvel ezelőtt, amikor beértem az akkori munkahelyemre, egy kolléga felhívott, hogy nem fog tudni bejönni dolgozni, mert a férje eltűnt otthonról. Azonnal engedélyt kértem a felettesemtől a segítségnyújtáshoz. 

A tenni akarás vágya végigsöpört az irodán, a kollégákkal azonnal elindultunk, úgy, ahogy voltunk, tűsarkúban, kosztümben télvíz idején a Gödöllői-dombság felé. 

Akik pedig az irodában maradtak, meleg teát és szendvicseket készítettek, majd csatlakoztak hozzánk. A történet szerencsésen ért véget. De szintén meghatározó időszak volt az életemben, amikor az ukrán háború kirobbanásakor a határnál segítettem, és volt, amikor egy kilencfős ukrán családot fogadtam be magamhoz. Ezek a dolgok mind a személyiségem részévé válnak, formálnak, és egyben megerősítenek abban, hogy jó úton vagyok.

Bartos Andrea a mai napig édesapja tanácsa szerint éli az életét. Fotó: Mirkó István

– Az önkéntes tevékenységen túl, a Családbarát Magyarország Központ ügyvezetőjeként is olyan munkát végez nap mint nap, amely aztán a társadalomban hasznosul. Hogyan segítették a fiatalokat az elmúlt években?

– Amíg a kormány a családtámogatási rendszer elemeivel az anyagi biztonság megteremtésében tud segíteni, addig a családügyi szervezetek abban, hogy a lelki folyamatokat megtámogassák. Fontos belátni azt, hogy nemcsak jó szakemberek képzésére van szükség, hanem arra is, hogy a családok, a szülők felé forduljunk, mert a szülővé válás folyamatában számos dolog van, ami tanítható, és segít megtartani a családokat. A Gyermekút Módszertani Központ létrehozása például pont ezt a célt szolgálja: segít a hátrányos helyzetű térségekben élő kisgyermekes családok nehézségeit feloldani, időben kiszűrni és a megfelelő szakemberhez eljuttatni a kisgyermekeket, miközben a szülőt is megerősítik abban, hogyan tudják a szülői szerepeket és a párkapcsolatukat is elmélyíteni.

– Erre a támogatásra pedig nagyobb szüksége van a fiataloknak, mint valaha, hiszen hiába nyújt a kormány megannyi anyagi támogatást, ha a családok széthullanak. Ön szerint mi lehet a megoldás arra, hogy a fiatal családok valódi egységet, szövetséget alakítsanak ki?

– Olyan jó lenne, ha tudnám erre a választ! De az első szó, ami eszembe jut, az egyensúly. Amikor egyensúlyról beszélünk, akkor sokat emlegetjük azokat a szavakat, mint a munka, magánélet, gyermekvállalás, kar­rier, de szerintem sokkal inkább a szív és az ész egyensúlyát kellene meghatározni. Sokszor az eszünk azt sugallja, hogy a célra koncentráljunk, hogy mások véleménye legyen előrébb, és az anyagi boldogulás legyen az elsődleges. Noha ezek olyan fontos szempontok, amelyeket egyáltalán nem szabad félvállról venni, hiszen az anyagi biztonság a családi biztonság alapja, fontos az is, hogy a szívről se feledkezzünk meg, a kapcsolódásról, az egymás felé fordulásról.

– „Régen minden jobb volt”. Gyakran halljuk ezt, de tényleg könnyebben ment régebben a családalapítás?

– Már az én időmben, az X generációban is nagyon változatos volt a párok döntése, hogy mikor vállalják az első gyermeküket. Amikor 24 éves koromban megszületett a fiam, a barátaim épp a világot járták, mesterszakra jelentkeztek vagy karriert építettek.

Én voltam közülük az egyetlen, aki azt érezte, hogy nem fogja kizárni a karrierépítés lehetőségét, ha huszonévesen vállalok gyermeket. Azt gondolom, az élet engem igazolt ebben a döntésemben, mert bőven volt alkalmam az anyává válásomat követően is kibontani a szárnyaimat, és ez a folyamat még ma is tart. 

Ezt a példát pedig a lányom is követendőnek tartja, aki 22 évesen ment férjhez és azt mondta, úgy szeretné az életét felépíteni, ahogy én tettem. Hiszem, hogy a fiatal családok egyik legnagyobb kapaszkodója lehet a jó példa, vagyis az az értékrend, amelyeket otthonról hoznak. Ezek az alapok segíthetnek a jóra emlékezni akkor is, amikor épp egy hullámvölgyben érezzük magunkat vagy a kapcsolatunkat.

– A válások számának mérsékelésében – az egyensúly, az otthonról hozott példák mellett – fontos szerepe lehet a munkahelyeknek is, a kisgyermekes családok számára ugyanis nem mindegy, milyen feltételekkel állhatnak vissza dolgozni.

– Úgy gondolom, hogy a munkáltatóknak fontos szerepük van a családi élet összhangjának megteremtésében is. A Családbarát Magyarország Központ éppen ezért igyekszik támogatni ezt a folyamatot, így néhány éve létrehoztuk a Családbarát Hely tanúsító védjegyet, ezen belül pedig a Családbarát Munkahely védjegyet. A védjegy garancia arra, hogy az ezt megszerző cégek odafigyelnek a kisgyermekes, családos munkatársakra. Ma már egyre több munkáltató látja be, hogy a munkavállaló jólléte a cég sikereit növeli. A Covid-járvány pél­dául rákényszerítette a társaságokat arra, hogy rugalmasabban kezeljék a dolgozók munkaidejét. Azóta sokan rájöttek, hogy nem befolyásolja a munkavégzés minőségét, ha valaki heti két alkalommal az otthonában végzi el a feladatait. Sőt, számos tanulmány igazolja, hogy a home office lehetőségével kisebb a kollégák kiégésének mértéke és sokkal hatékonyabb az a dolgozó, akit nem kötnek mindenáron az irodai székéhez. Arról nem beszélve, hogy lojalitást nyerhet vele a munkáltató. Egy abszolút win-win helyzet alakulhat ki, vagyis mindenki nyer.

– A home office hátránya viszont az, hogy összemosódik a munka és a magánélet. Így is nehéz letenni a munkával kapcsolatos gondolatain­kat, ha pedig ezek a gondolatok az otthonunkban is helyet kapnak, még nehezebb az átállás és a családra való összpontosítás. Vezetőként mennyire tudja letenni a munkát a nap végén?

– A munkám legnagyobb nehézsége, hogy nincs azonnali, látható eredménye és majd csak évekkel, akár évtizedekkel később térül meg egy-egy projekt. 

Ez sokszor megterhelő és bizony volt idő, amikor jegyzetfüzettel és tollal az éjjeliszekrényemen aludtam, mert egyszerűen nem tudtam letenni azokat a feladatokat, problémákat, amelyekkel napközben találkoztam. Az évek alatt meg kellett tanulnom határokat húzni. 

Ma már a munka számomra ott ér véget, amikor beállok a tusoló alá, majd belebújok a kényelmes, otthoni viseletembe. De rájöttem arra is, hogy kell egy kreatív hobbi is, egy tudatos kikapcsolódás, ami egyszerre segít kiszakadni és az agyunk más ré­szeit is elmélyíteni. Nekem ilyen a hímzés és a kötés, ami teljes odafigyelést igényel, de közben segít befelé figyelnem. Ilyenkor, télen különösen fontos ez, amikor a természet is befelé, a gyökereire figyel. Fontos, hogy mi is engedjük meg magunknak a csendesebb, békésebb időszakokat.

– Hogyan tanulta meg kezelni azt, hogy bár nem látja a munkája végét, a célt ne veszítse szem elől?

– Tizenöt éves lehettem, amikor egyik nyáron a bőrömet bronzolajjal, a hajamat citrommal bekenve megjelentem a kukoricatábla előtt a szüleimmel, hogy nekilássak kapálni. Persze én voltam az egyetlen, aki úgy volt ezzel, hogy kellemeset a hasznossal, és milyen csodásan nézek majd ki nap végére, de persze nem így lett. Délben már sírva roskadtam le a sorok közé, hogy mégis mikor és hogyan érünk már a végére? Édesapám pedig odahajolt és annyit mondott szelíden: 

Hogy hogyan? Tőről tőre, és oda fogunk érni a sor végére. Megyünk. Egyiket a másik után.

Édesapám szavai a mai napig emlékeztetnek arra, hogy nem mindig látjuk pontosan az utat, de ha tudjuk a célunkat, oda fogunk érni. Ez a család egyben tartására és a szakmai előmenetelre is igaz, hogy csak akkor érjük el a céljainkat, ha „tőről tőre”, fokról fokra haladunk.