– Már publikus az Önként Jöttem díj várományosainak névsora. Mely szervezetek ezek és milyen munkát végeznek?
– Az Önként Jöttem díjat a Családbarát Magyarország Központ 2016-ban alapította, amely évről évre egyre nagyobb figyelmet kap, idén hatvanhárom szervezetet jelöltek. A várományosok között van: az Amigos Alapítvány, amely révén összesen 250 egyetemista segít a kórházban gyógyuló gyermekeknek, hogy megkönnyítsék a visszatérést az iskolai környezetbe. A jelöltek között van a Sütni jó! Alapítvány is, élén Alexszel, a roma pékkel, aki a saját példáján mutatja be, hogyan lehet szegénysorból olyan perspektívát találni, amely a boldogulás útjára vezet. Szintén várja a szavazatokat a Szentendrei Árvácska Állatvédő Egyesület is, amely több mint két évtizede ment kisállatokat, ahogyan a Tatabányai 4x4 Terepjárós, Polgári Védelmi és Önkéntes Tűzoltó Egyesület is felkerült a listára, amely a megalakulása idején versenyeket, túrákat szervezett, de 2014-ben úgy döntött, hogy átalakul, és segít az eltűnt személyek felkutatásában és a katasztrófahelyzetekben. Ezekre a szervezetekre egészen december elsejéig lehet szavazni.
– Az ön életében jut hely az önkéntes munkának?
– Már akkor is önkénteskedtem, amikor még nem neveztük nevén, világéletemben hajtott egy belső indíttatás, a segíteni akarás vágya. Azt gondolom, aki önkénteskedik, az jellemzően a belső értékrendje miatt teszi. Ezzel nem dicsekszünk, nem tesszük a kirakatba, csak végezzük a dolgunkat. A legtöbb alapítvány, egyesület történetéből is jól kirajzolódik, hogy szinte minden szervezet hasonlóan jött létre, egy maroknyi ember, egy baráti társaság körbenézett a közvetlen környezetében és meglátta, hogy valakinek segítségre van szüksége.
Aztán ezeknek az embereknek a szemük, a fülük és a szívünk is erre a segélykérő frekvenciára áll át,
hajtja őket a tenni akarás, a segítségnyújtás akkor is, amikor minden reménytelennek tűnik.
– Mi volt az első üzenet, ami a saját „segélykérő frekvenciáján” érkezett önhöz?
– Az én történetem még évtizedekkel ezelőtt, egy szülői bál szervezésével indult, ahol arra gyűjtöttünk, hogy az iskolai udvart rendbe tegyük. Másfél évig tartott, hogy összegyűjtsük rá a pénzt, amivel aztán persze kezdeni is kellett valamit. Volt, aki árajánlatot kért a kivitelezőktől, volt, aki a lapátját hozta, és hordta a homokot. Rengeteg hétvégét töltöttünk közösen munkával, de nem tettünk különbséget, nem néztük, ki mennyit tett a kasszába, vagy mennyi fizikai munkát végzett, mert nem is volt fontos, csak a célt láttuk magunk előtt, hogy a gyermekeink egy szebb környezetben lehessenek majd. Úgy vélem, egy iskolai szülői munkaközösség is önkéntes munka, és éppen olyan fontos feltenni a kérdést, mire van szüksége annak a közösségnek, majd összefogni és megvalósítani a terveket, mint egy katasztrófa sújtotta övezetben segíteni. Ha van bennünk egy érzés, a segítségnyújtás vágya, akkor először mindig a „házunk táján” lássuk meg, hol és kinek nyújthatunk segítő kezet.
– Volt olyan élménye, ami a mai napig önben él és meghatározó emlék?
– Sok-sok évvel ezelőtt, amikor beértem az akkori munkahelyemre, egy kolléga felhívott, hogy nem fog tudni bejönni dolgozni, mert a férje eltűnt otthonról. Azonnal engedélyt kértem a felettesemtől a segítségnyújtáshoz.
A tenni akarás vágya végigsöpört az irodán, a kollégákkal azonnal elindultunk, úgy, ahogy voltunk, tűsarkúban, kosztümben télvíz idején a Gödöllői-dombság felé.
Akik pedig az irodában maradtak, meleg teát és szendvicseket készítettek, majd csatlakoztak hozzánk. A történet szerencsésen ért véget. De szintén meghatározó időszak volt az életemben, amikor az ukrán háború kirobbanásakor a határnál segítettem, és volt, amikor egy kilencfős ukrán családot fogadtam be magamhoz. Ezek a dolgok mind a személyiségem részévé válnak, formálnak, és egyben megerősítenek abban, hogy jó úton vagyok.
– Az önkéntes tevékenységen túl, a Családbarát Magyarország Központ ügyvezetőjeként is olyan munkát végez nap mint nap, amely aztán a társadalomban hasznosul. Hogyan segítették a fiatalokat az elmúlt években?
– Amíg a kormány a családtámogatási rendszer elemeivel az anyagi biztonság megteremtésében tud segíteni, addig a családügyi szervezetek abban, hogy a lelki folyamatokat megtámogassák. Fontos belátni azt, hogy nemcsak jó szakemberek képzésére van szükség, hanem arra is, hogy a családok, a szülők felé forduljunk, mert a szülővé válás folyamatában számos dolog van, ami tanítható, és segít megtartani a családokat. A Gyermekút Módszertani Központ létrehozása például pont ezt a célt szolgálja: segít a hátrányos helyzetű térségekben élő kisgyermekes családok nehézségeit feloldani, időben kiszűrni és a megfelelő szakemberhez eljuttatni a kisgyermekeket, miközben a szülőt is megerősítik abban, hogyan tudják a szülői szerepeket és a párkapcsolatukat is elmélyíteni.
– Erre a támogatásra pedig nagyobb szüksége van a fiataloknak, mint valaha, hiszen hiába nyújt a kormány megannyi anyagi támogatást, ha a családok széthullanak. Ön szerint mi lehet a megoldás arra, hogy a fiatal családok valódi egységet, szövetséget alakítsanak ki?
– Olyan jó lenne, ha tudnám erre a választ! De az első szó, ami eszembe jut, az egyensúly. Amikor egyensúlyról beszélünk, akkor sokat emlegetjük azokat a szavakat, mint a munka, magánélet, gyermekvállalás, karrier, de szerintem sokkal inkább a szív és az ész egyensúlyát kellene meghatározni. Sokszor az eszünk azt sugallja, hogy a célra koncentráljunk, hogy mások véleménye legyen előrébb, és az anyagi boldogulás legyen az elsődleges. Noha ezek olyan fontos szempontok, amelyeket egyáltalán nem szabad félvállról venni, hiszen az anyagi biztonság a családi biztonság alapja, fontos az is, hogy a szívről se feledkezzünk meg, a kapcsolódásról, az egymás felé fordulásról.
– „Régen minden jobb volt”. Gyakran halljuk ezt, de tényleg könnyebben ment régebben a családalapítás?
– Már az én időmben, az X generációban is nagyon változatos volt a párok döntése, hogy mikor vállalják az első gyermeküket. Amikor 24 éves koromban megszületett a fiam, a barátaim épp a világot járták, mesterszakra jelentkeztek vagy karriert építettek.
Én voltam közülük az egyetlen, aki azt érezte, hogy nem fogja kizárni a karrierépítés lehetőségét, ha huszonévesen vállalok gyermeket. Azt gondolom, az élet engem igazolt ebben a döntésemben, mert bőven volt alkalmam az anyává válásomat követően is kibontani a szárnyaimat, és ez a folyamat még ma is tart.
Ezt a példát pedig a lányom is követendőnek tartja, aki 22 évesen ment férjhez és azt mondta, úgy szeretné az életét felépíteni, ahogy én tettem. Hiszem, hogy a fiatal családok egyik legnagyobb kapaszkodója lehet a jó példa, vagyis az az értékrend, amelyeket otthonról hoznak. Ezek az alapok segíthetnek a jóra emlékezni akkor is, amikor épp egy hullámvölgyben érezzük magunkat vagy a kapcsolatunkat.
– A válások számának mérsékelésében – az egyensúly, az otthonról hozott példák mellett – fontos szerepe lehet a munkahelyeknek is, a kisgyermekes családok számára ugyanis nem mindegy, milyen feltételekkel állhatnak vissza dolgozni.
– Úgy gondolom, hogy a munkáltatóknak fontos szerepük van a családi élet összhangjának megteremtésében is. A Családbarát Magyarország Központ éppen ezért igyekszik támogatni ezt a folyamatot, így néhány éve létrehoztuk a Családbarát Hely tanúsító védjegyet, ezen belül pedig a Családbarát Munkahely védjegyet. A védjegy garancia arra, hogy az ezt megszerző cégek odafigyelnek a kisgyermekes, családos munkatársakra. Ma már egyre több munkáltató látja be, hogy a munkavállaló jólléte a cég sikereit növeli. A Covid-járvány például rákényszerítette a társaságokat arra, hogy rugalmasabban kezeljék a dolgozók munkaidejét. Azóta sokan rájöttek, hogy nem befolyásolja a munkavégzés minőségét, ha valaki heti két alkalommal az otthonában végzi el a feladatait. Sőt, számos tanulmány igazolja, hogy a home office lehetőségével kisebb a kollégák kiégésének mértéke és sokkal hatékonyabb az a dolgozó, akit nem kötnek mindenáron az irodai székéhez. Arról nem beszélve, hogy lojalitást nyerhet vele a munkáltató. Egy abszolút win-win helyzet alakulhat ki, vagyis mindenki nyer.
– A home office hátránya viszont az, hogy összemosódik a munka és a magánélet. Így is nehéz letenni a munkával kapcsolatos gondolatainkat, ha pedig ezek a gondolatok az otthonunkban is helyet kapnak, még nehezebb az átállás és a családra való összpontosítás. Vezetőként mennyire tudja letenni a munkát a nap végén?
– A munkám legnagyobb nehézsége, hogy nincs azonnali, látható eredménye és majd csak évekkel, akár évtizedekkel később térül meg egy-egy projekt.
Ez sokszor megterhelő és bizony volt idő, amikor jegyzetfüzettel és tollal az éjjeliszekrényemen aludtam, mert egyszerűen nem tudtam letenni azokat a feladatokat, problémákat, amelyekkel napközben találkoztam. Az évek alatt meg kellett tanulnom határokat húzni.
Ma már a munka számomra ott ér véget, amikor beállok a tusoló alá, majd belebújok a kényelmes, otthoni viseletembe. De rájöttem arra is, hogy kell egy kreatív hobbi is, egy tudatos kikapcsolódás, ami egyszerre segít kiszakadni és az agyunk más részeit is elmélyíteni. Nekem ilyen a hímzés és a kötés, ami teljes odafigyelést igényel, de közben segít befelé figyelnem. Ilyenkor, télen különösen fontos ez, amikor a természet is befelé, a gyökereire figyel. Fontos, hogy mi is engedjük meg magunknak a csendesebb, békésebb időszakokat.
– Hogyan tanulta meg kezelni azt, hogy bár nem látja a munkája végét, a célt ne veszítse szem elől?
– Tizenöt éves lehettem, amikor egyik nyáron a bőrömet bronzolajjal, a hajamat citrommal bekenve megjelentem a kukoricatábla előtt a szüleimmel, hogy nekilássak kapálni. Persze én voltam az egyetlen, aki úgy volt ezzel, hogy kellemeset a hasznossal, és milyen csodásan nézek majd ki nap végére, de persze nem így lett. Délben már sírva roskadtam le a sorok közé, hogy mégis mikor és hogyan érünk már a végére? Édesapám pedig odahajolt és annyit mondott szelíden:
Hogy hogyan? Tőről tőre, és oda fogunk érni a sor végére. Megyünk. Egyiket a másik után.
Édesapám szavai a mai napig emlékeztetnek arra, hogy nem mindig látjuk pontosan az utat, de ha tudjuk a célunkat, oda fogunk érni. Ez a család egyben tartására és a szakmai előmenetelre is igaz, hogy csak akkor érjük el a céljainkat, ha „tőről tőre”, fokról fokra haladunk.
