„Február 19-én, Kossuth Zsuzsanna emlékére, a magyar ápolók napját ünnepeljük Magyarországon” – írta közösségi oldalán Sára Botond, aki egyben felidézte:
Kossuth Zsuzsanna volt az 1848–49-es szabadságharcban a tábori kórházak főápolónője, ő szervezte meg a legelső katonakórházakat, elsőnek hívta fel a sebesült katonák ápolásának kötelességére a világ figyelmét.
Köszönjük fáradhatatlan munkájukat! – olvasható a főispán köszönete.
Kossuth Zsuzsanna, Kossuth Lajos legfiatalabb húgának életét tragédiák sora árnyékolta be, nem sokkal harmadik gyermeke születése előtt vesztette el a férjét, majd a kisfiát is el kellett temetnie egy betegség miatt. A balsors ellenére mégis fáradhatatlan volt, a rendkívüli asszony az 1848–49-es szabadságharc idején tábori főápolóként nem tett különbséget a sérültek között, osztrákok és magyarok egyaránt számíthattak rá.
Kossuth Lajos kormányzóként újjászerveztette a hadsereg egészségügyi osztályát: vezetőjévé Flór Ferencet, a magyar honvédség országos főápolónőjévé pedig húgát, Kossuth Zsuzsannát nevezte ki.
A háromgyermekes fiatalasszony éleslátása, zseniális szervezőkészsége itt mutatkozott meg igazán: felismerte, milyen rettenetes hiány van az egészségügyi ellátás minden területén, hiszen alig volt kórház, nem volt elég orvos, ápolónő, megfelelő felszerelés, kötszer, élelem sem.
Az ápolónő felhívásokkal mozgósította az asszonyokat, akiket arra kért, zászlóhímzés helyett kötszernek tépést és takarót, ágyneműt készítsenek, de arra is buzdította őket, segítsenek a szenvedő sebesülteknek. Az önkéntes ápolóktól elvárta a rendet, pontosságot, de a józan erkölcs, a hűség, a gyöngédség és a hazaszeretet is alapvetés volt, ha mellette akartak segíteni.
Az asszonynak rövid idő alatt 72 hadikórházat sikerült szerveznie, ahol a sérült magyar honvédek mellett az osztrák sebesült katonák is ellátást, enyhülést, vigaszt kaphattak.
Később, amikor Kossuth Zsuzsa ellen hazaárulás, felforgató tevékenység, összeesküvés címén vádat emeltek, az osztrák katonák is nagy tisztelettel emlékeztek vissza rá, álltak ki mellette: „Ennek az asszonynak köszönhetjük az életünket, ő nem az ellenséget látta bennünk, hanem a szenvedő embert. Anyai gyengédséggel bánt velünk” – fogalmaztak az osztrák katonák.
A szabadságharc bukása után a keserves üldöztetés hónapjai-évei következtek. Bujdosás közben meghalt a kisfia, majd orosz és osztrák fogságba esett. A börtön, majd az akasztófától való megmenekülés után végül száműzetés sújtotta. A hatóságoknak Brüsszel sem bizonyult elég távolinak, így Amerikába volt kénytelen emigrálni idős anyjával, testvéreivel és kisgyermekeivel, akiknek megélhetéséről neki kellett gondoskodnia. A folyamatos munka és nyomor végül minden erejét kivette, a régóta húzódó tüdőbaja elhatalmasodott, 1854-ben meghalt.
