A lovas túrázó lószállítóval vitette magát Írottkőhöz, és elindult, úgy, hogy majd lesz, ami lesz.
Nem segítette kísérőautó, nem voltak előre leszervezett szállások, és csak minimális felszerelést vitt magával: polifoam, hálózsák, néhány tartalék ruha, pár kiló abrak,
mivel alapvetően az útközbeni legelésre alapozta a lovak ellátását, illetve arra, hogy itt-ott tud nekik szerezni takarmányt.
A túra első felét, több mint 500 kilométert 13 nap (és két pihenőnap) alatt tette meg, még februárban, eközben kilenc éjszakát a szabad ég alatt töltött.
Több alkalommal reggelre belül is deres lett a hálózsákja, hiszen az alvóhely kiválasztásánál az elsődleges szempont az volt, hogy a ló tudjon legelni, ez pedig általában a mélyebben fekvő, és nyílt, szabad területeket jelenti.
A túra második felén, márciusban már melegebbre fordult az idő, ekkor viszont az esőkkel és a sárral kellett megküzdenie.
A menet célja többek között az volt, hogy bemutassa a lovas túrázás szépségeit, felidézve a dicső múltat, a lovasnemzet eszményét, valamint hogy felhívja a figyelmet arra a megőrizni való értékre, hogy
Magyarország még nagyjából átjárható lóháton, mivel ezt a nemzeti kincsünket az egyre szaporodó kerítések és jogi túlszabályozások fenyegetik.
Kalandjairól részletesen beszámolt a Gyaloggalopp Lovastúra Szakosztály fantázianevű Facebook-oldalán vezetett napi blogban, valamint az ugyanilyen nevű YouTube-csatornára töltötte fel az útja során készült videókat.
Borítókép: ló és lovasa (Fotó: Facebook)
