Bán-Forgács Nóra mentegette a MTA-t, aki korábban többször felhívta a figyelmet: nem az Akadémiát képviseli

Az MTA évtizedeken át egy ideológiailag vezérelt rendszer kiszolgálója volt a Tűzfalcsoport szerint.

Bán-Forgács Nóra Fotó: Forrás: Tűzfalcsoport

Ugyan Bán-Forgács az ATV-s interjúban az MTA-t a „tudomány fellegvárának” titulálta, a TK JTI kutatásai is gyakran olyan témákat ölelnek fel, amelyek finoman szólva nehezen mérhető társadalmi haszonnal bírnak. Például az„erős és stabil jogállam kulturális feltételei”, a „bírói indokolások színvonalának mérése” vagy a „régi és újabb vitakérdések a negyedik büntetőkódex kapcsán” című projektek „eredményei” elméleti publikációkban jelennek meg, amelyek gyakorlati haszna erősen megkérdőjelezhető. Valószínűleg az ilyen és ehhez hasonló kutatásokra is utalt Schmidt Mária azzal, hogy azt mondta, hogy valakik nagyon jól élnek mindenfajta teljesítmény nélkül. Ezt a kijelentést Bán-Forgács Nóra kifogásolta, ám ő is egyike ezeknek az embereknek.

Schmidt Mária azért nevezhette az MTA-t sztálinista intézménynek, mert az Akadémia működésében, felépítésében és szellemiségében hosszú évtizedekig őrzött olyan struktúrákat és gondolkodásmódot, amelyek gyökerei a kommunista diktatúra időszakára nyúlnak vissza. 

Bár az MTA a rendszerváltozás után formálisan elnyerte politikai függetlenségét, sokáig (sőt, a mai napig) nem tudott elszakadni a posztkommunista értelmiségi hálózatoktól. 

Az Akadémia bizonyos körei nyíltan vagy burkoltan továbbra is képviselik a baloldali, globalista nézeteket, miközben a nemzeti, keresztény, konzervatív értékrendet valló kutatókat marginalizálták. Ez a burkolt ideológiai elfogultság a sztálinista időkből ismert véleménydiktatúra finomabb változata.

Az MTA Üdülési Központja országszerte nyolc létesítményt üzemeltet, amelyek összesen 203 kiadó szobával rendelkeznek. Ezek az üdülők, mint például a Balatonalmádi Akadémiai Üdülő és a Mátraházai Akadémiai Tudós Üdülő, jelentős állami vagyont képviselnek, fenntartásuk és üzemeltetésük költségei folyamatosan terhelik a költségvetést. Az üdülőhálózat – például a Balatonalmádiban vagy Mátraházán található akadémiai üdülők – jól mutatják, miért ragaszkodik az Akadémia ilyen elszántan az ingatlanvagyonához. Az igényjogosult akadémikusok és alkalmazottak ezekben az állami tulajdonú létesítményekben a piaci ár töredékéért üdülhetnek, miközben a hasonló kategóriájú, azonos településen működő szállodák kétágyas szobáinak díja akár 50–90 ezer forint/éj is lehet. Ezzel szemben az akadémiai üdülők ára az állami támogatás miatt jóval kedvezőbb – ez azonban nem piaci alapú, hanem az adófizetők finanszírozzák. Azok az adófizetők, akiknek egyedi árajánlatot kell kérniük, ha valamelyik „MTA üdülőben” szeretnének megszállni, mert nincsen árlista megosztva a honlapon. 

A Tűzfalcsoport arról is írt, az MTA tulajdonában lévő üdülők fenntartása még a legegyszerűbb, alapfunkciókat nyújtó modellben is jelentős humánerőforrást igényel. Egyetlen ilyen létesítmény működtetéséhez legalább 3–5 fő alkalmazott szükséges: egy gondnok vagy üzemeltető, aki a karbantartási és bejelentkezési feladatokat látja el, egy-két takarító a szobák és közös helyiségek tisztán tartására, valamint egy adminisztratív munkatárs a foglalások, számlázás és vendégkezelés lebonyolítására. Nagyobb vagy szezonálisan frekventált üdülőkben – például Balatonalmádiban, ahol 57 szoba van – a takarítók létszáma is növekszik. Éjszakai ügyeletet is biztosítani kell, ami további emberi erőforrást kíván. Egy ilyen számítás alapján konzervatív becslés szerint is legalább 24–40 fő közötti személyzet szükséges a nyolc MTA-üdülő működtetéséhez, és ez a szám tovább nőhet, ha az adott létesítmény étkezést, wellness-szolgáltatást vagy más kényelmi extrát is kínál. Ebben az esetben a létszám elérheti a 60–80 főt is, különösen a főszezonban. Ezek az adatok is azt mutatják, hogy az MTA által féltve őrzött ingatlanvagyon fenntartása és üzemeltetése nemcsak költséges, de komoly állandó apparátust igényel – mindez közpénzből történik, hiszen ezek az üdülők valójában nem az Akadémia, hanem az állam tulajdonát képezik. A kérdés tehát a Tűzfalcsoport véleménye szerint jogos: indokolt-e, hogy egy szűk kör ilyen kiváltságokat élvezzen az adófizetők terhére?

Fontosnak tartották felhívni a figyelmet arra, hogy ezek az ingatlanok – hiába hivatkozik rájuk az MTA, mint „saját vagyonra” – valójában az állam tulajdonát képezik, így közvagyonként kell rájuk tekinteni. A közvagyonhoz való különleges hozzáférés azonban nem lehet kiváltságos csoportok örökös privilégiuma. 

Az MTA vezetése hosszú időn keresztül saját tulajdonként kezelte az állami vagyont, például az akadémiai üdülőket és a kutatóintézeti infrastruktúrát. Ez a mentalitás szintén az államszocializmus öröksége, ahol az »állami« nem a közjót, hanem a »miénket« jelentette 

– vagyis a párt és a nomenklatúra vagyonát. Amikor az állam az utóbbi években átstrukturálta a kutatóintézeti hálózatot, az MTA tiltakozása valójában a privilegizált helyzetük elvesztésétől való félelemből fakadt.