MTA-s forrásaink szerint érthetetlen, miért nem egy akadémikus szólalt meg Schmidt Mária MTA-ra vonatkozó jogos kritikája kapcsán – jelezte a Tűzfalcsoport bejegyzésében, majd hozzátették: Schmidt Mária „sztálinista intézmény” megnevezése nem retorikai túlzás, hanem a (történeti) valóság tömör megfogalmazása.
Az MTA évtizedeken át egy ideológiailag vezérelt rendszer kiszolgálója volt, és a rendszerváltás után sem sikerült teljes mértékben levetkőznie a múlt örökségét. A konzervatív kormányzat reformjai éppen ezt a változást kívánják elhozni – nem a tudomány ellen, hanem a magyar tudomány valódi autonómiája érdekében – írták.
Bán-Forgács Nóra, a Jogtudományi Intézet tudományos munkatársa és a Milton Friedman Egyetem oktatója, akit a TV-ben az Akadémiai Dolgozók Fóruma elnökségi tagjaként mutattak be, 2025. április 15-én az ATV-nek adott interjút Schmidt Mária blogbejegyzése kapcsán, amelyben a Terror Háza főigazgatója a Magyar Tudományos Akadémiát (MTA) sztálinista intézménynek nevezte. A Tűzfalcsoport arra is felhívta a figyelmet, hogy korábban,
2024. november 26-án szintén a baloldali televíziós csatorna vendége volt Bán-Forgács, akkor az MTA kutatóhálózatának magánalapítványba szervezése miatti tiltakozás kapcsán, ez alkalommal viszont az MTA köztestületi tagja cím szerepelt a neve mellett. Ezt csak azért jegyezték meg már rögtön az elején, mert mindkét alkalommal többször megjegyezte, hogy ő nem az MTA-t képviseli.
Úgy fogalmaztak, a 2025. április 15-i interjú során Bán-Forgács Nóra Orbán Viktor miniszterelnök 2025. március 15-i beszédére utalva egyértelműen politizált, panaszkodott, hogy a kormány „elveszi az MTA összes vagyonát” és arra buzdított, hogy minden kutatónak egységesen fel kellene lázadnia.Úgy folytatták: „majd miután ezt a koherensnek nem nevezhető performanszot előadta az ATV stúdiójában, az interjú végén láthatóan magával nagyon elégedetten egy bárgyú mosolyt is eleresztett, pedig az egész még viccnek is rossz volt.”
Bán-Forgács korábban az EBESZ főtanácsadójaként, az ENSZ szakértőjeként és az EU Nyugat-Balkáni Projektjeinek emberi jogi szakértőjeként tevékenykedett. Ezek a pozíciók jól mutatják, hogy szorosan kötődik a nemzetközi liberális jogászközösséghez. A Visegrad Fund nemzetközi pályázatát 2024-ben nyerte el, amely szervezet a CEU-val és a Nyílt Társadalom Archívummal is kapcsolatban áll.
A Jogtudományi Intézet, ahol Bán-Forgács Nóra is dolgozik, pedig hosszú ideje a baloldali jogászelit egyik fő műhelye. A Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézetének (TK JTI) munkatársai között többen vannak, akik valamelyik Soros-féle szervezetnél is tevékenykednek, vagy valaha ott dolgoztak, például a Magyar Helsinki Bizottság vagy a TASZ kötelékében, de olyan is van közöttük, aki a CEU-n oktat.
A Tűzfalcsoport szerint egyikőjüknek a Tilos Rádión fut műsora, úgy gondolják, hogy ez nem szorul különösebb magyarázatra. Korábban a Momentum Mozgalom egyik alapító tagja is az intézet munkatársa volt. Ez a néhány példa jól mutatja, hogy
az évek során kiépült egy szoros baloldali jogászi kör, egy hálózat, amely sokáig jelentős befolyással bírt a magyar jogrendszerre
– és fáj nekik, hogy ez az időszak elmúlt.
Ugyan Bán-Forgács az ATV-s interjúban az MTA-t a „tudomány fellegvárának” titulálta, a TK JTI kutatásai is gyakran olyan témákat ölelnek fel, amelyek finoman szólva nehezen mérhető társadalmi haszonnal bírnak. Például az„erős és stabil jogállam kulturális feltételei”, a „bírói indokolások színvonalának mérése” vagy a „régi és újabb vitakérdések a negyedik büntetőkódex kapcsán” című projektek „eredményei” elméleti publikációkban jelennek meg, amelyek gyakorlati haszna erősen megkérdőjelezhető. Valószínűleg az ilyen és ehhez hasonló kutatásokra is utalt Schmidt Mária azzal, hogy azt mondta, hogy valakik nagyon jól élnek mindenfajta teljesítmény nélkül. Ezt a kijelentést Bán-Forgács Nóra kifogásolta, ám ő is egyike ezeknek az embereknek.
Schmidt Mária azért nevezhette az MTA-t sztálinista intézménynek, mert az Akadémia működésében, felépítésében és szellemiségében hosszú évtizedekig őrzött olyan struktúrákat és gondolkodásmódot, amelyek gyökerei a kommunista diktatúra időszakára nyúlnak vissza.
Bár az MTA a rendszerváltozás után formálisan elnyerte politikai függetlenségét, sokáig (sőt, a mai napig) nem tudott elszakadni a posztkommunista értelmiségi hálózatoktól.
Az Akadémia bizonyos körei nyíltan vagy burkoltan továbbra is képviselik a baloldali, globalista nézeteket, miközben a nemzeti, keresztény, konzervatív értékrendet valló kutatókat marginalizálták. Ez a burkolt ideológiai elfogultság a sztálinista időkből ismert véleménydiktatúra finomabb változata.
Az MTA Üdülési Központja országszerte nyolc létesítményt üzemeltet, amelyek összesen 203 kiadó szobával rendelkeznek. Ezek az üdülők, mint például a Balatonalmádi Akadémiai Üdülő és a Mátraházai Akadémiai Tudós Üdülő, jelentős állami vagyont képviselnek, fenntartásuk és üzemeltetésük költségei folyamatosan terhelik a költségvetést. Az üdülőhálózat – például a Balatonalmádiban vagy Mátraházán található akadémiai üdülők – jól mutatják, miért ragaszkodik az Akadémia ilyen elszántan az ingatlanvagyonához. Az igényjogosult akadémikusok és alkalmazottak ezekben az állami tulajdonú létesítményekben a piaci ár töredékéért üdülhetnek, miközben a hasonló kategóriájú, azonos településen működő szállodák kétágyas szobáinak díja akár 50–90 ezer forint/éj is lehet. Ezzel szemben az akadémiai üdülők ára az állami támogatás miatt jóval kedvezőbb – ez azonban nem piaci alapú, hanem az adófizetők finanszírozzák. Azok az adófizetők, akiknek egyedi árajánlatot kell kérniük, ha valamelyik „MTA üdülőben” szeretnének megszállni, mert nincsen árlista megosztva a honlapon.
A Tűzfalcsoport arról is írt, az MTA tulajdonában lévő üdülők fenntartása még a legegyszerűbb, alapfunkciókat nyújtó modellben is jelentős humánerőforrást igényel. Egyetlen ilyen létesítmény működtetéséhez legalább 3–5 fő alkalmazott szükséges: egy gondnok vagy üzemeltető, aki a karbantartási és bejelentkezési feladatokat látja el, egy-két takarító a szobák és közös helyiségek tisztán tartására, valamint egy adminisztratív munkatárs a foglalások, számlázás és vendégkezelés lebonyolítására. Nagyobb vagy szezonálisan frekventált üdülőkben – például Balatonalmádiban, ahol 57 szoba van – a takarítók létszáma is növekszik. Éjszakai ügyeletet is biztosítani kell, ami további emberi erőforrást kíván. Egy ilyen számítás alapján konzervatív becslés szerint is legalább 24–40 fő közötti személyzet szükséges a nyolc MTA-üdülő működtetéséhez, és ez a szám tovább nőhet, ha az adott létesítmény étkezést, wellness-szolgáltatást vagy más kényelmi extrát is kínál. Ebben az esetben a létszám elérheti a 60–80 főt is, különösen a főszezonban. Ezek az adatok is azt mutatják, hogy az MTA által féltve őrzött ingatlanvagyon fenntartása és üzemeltetése nemcsak költséges, de komoly állandó apparátust igényel – mindez közpénzből történik, hiszen ezek az üdülők valójában nem az Akadémia, hanem az állam tulajdonát képezik. A kérdés tehát a Tűzfalcsoport véleménye szerint jogos: indokolt-e, hogy egy szűk kör ilyen kiváltságokat élvezzen az adófizetők terhére?
Fontosnak tartották felhívni a figyelmet arra, hogy ezek az ingatlanok – hiába hivatkozik rájuk az MTA, mint „saját vagyonra” – valójában az állam tulajdonát képezik, így közvagyonként kell rájuk tekinteni. A közvagyonhoz való különleges hozzáférés azonban nem lehet kiváltságos csoportok örökös privilégiuma.
Az MTA vezetése hosszú időn keresztül saját tulajdonként kezelte az állami vagyont, például az akadémiai üdülőket és a kutatóintézeti infrastruktúrát. Ez a mentalitás szintén az államszocializmus öröksége, ahol az »állami« nem a közjót, hanem a »miénket« jelentette
– vagyis a párt és a nomenklatúra vagyonát. Amikor az állam az utóbbi években átstrukturálta a kutatóintézeti hálózatot, az MTA tiltakozása valójában a privilegizált helyzetük elvesztésétől való félelemből fakadt.
