Traktortúra: a száz évvel ezelőtti Tiszagyenda hétköznapjai

Nem gondoltam volna, hogy miközben traktort vezetni indultunk az ilyesfajta élvezetet az országban egyedül kínáló tiszagyendai élményparkba, a traktorvezetés mellett sikerrel támasztjuk majd fel a száz évvel ezelőtti Tiszagyenda hétköznapjait, hogy aztán kiderítsük: hol is van a Háry Jánosban megénekelt „Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik”-ból az a bizonyos két torony? Hát, nem Nagyabonyban, annyit elárulhatok… – írja Szücs Gábor a Szabad Föld hasábjain.

Bevallom, ez a traktorozás már vagy ötven éve, a jogosítványom megszerzése óta szerepel a bakancslistámon. Ugyanis az autó és a motor mellé járt egy T betűvel jelölt kategória is, ami állítólag a traktort jelenti.

Persze, nem Magyarországon lennénk, ha ez ilyen egyszerű lenne, mert hát van kerti traktor meg van a lassú jármű (traktor) meg a mezőgazdasági vontató (traktor), ezekhez aztán különféle sebességi, illetve lóerőhatárok tartoznak – és akkor az ugyanezzel a T-vel vezethető lovas kocsiról még nem is szóltam –, de végül is mindegy: úgysem az M7-esen óhajtottam traktorozni, hanem szántóföldön.

Így hát nem volt akadálya, hogy felpattanjak egy John Deere légkondicionált fülkéjébe, ahová tudvalévően nem be-, hanem felpattanunk, ugyanis a fülkéhez létra vezet a magasba.

De haladjunk sorjában!

Tiszagyendáról amúgy a vidéki életben 75 éve folyamatosan jelen lévő Szabad Föld sem írt bántóan sokat az elmúlt háromnegyed évszázadban, s ha írt, akkor is jobbára kis híreket: a tszcs új tejházat épít, vagy hogy Mészáros Julianna könyvet nyert lapunktól a keresztrejtvény megfejtéséért. Lássuk be, az ilyesmi nem hozza igazán lázba az emberiséget, legfőbb ideje hát, hogy Tiszagyendát feltegyük a térképre!

Pedig ez azért nem volt mindig így. Vagy 130 éve jelentős krónikása akadt a gyendai életnek, a híres természettudós: Herman Ottó, a „madarak atyja”, aki többször is megfordult errefelé, s utazásairól a Budapesti Hírlapnak adott hangulatos tárcát.

Gyendát úgy mutatta be, mint ahol a „könyvesek uralkodtak”: a Véghess kúriában és a Hellebronthok kastélyában a könyvtár „gondosan kezelve: kitűnő, és felöleli a magyar klasszikus szépirodalom, mint a tudományos irodalom nagy részét”. De az olvasás része volt a falusiak életének is: „A közösen fenntartott postajárás estére meghozza a fővárosban reggel megjelent lapokat, s így a köz folyásával való kapcsolat teljes és közvetlen. Az udvari cselédség, mesteremberek és kukások gyermekei számára a családok tanyai iskolát tartanak fenn.”

Beszámol egy jól sikerült majálisról is, ahol „Véghess Sándor ihlettel húzogatja a dugókat. Terjed is a rózsaszínű kedv. A doktor sem állhatja tovább: kiveszi a prímás kezéből a hegedűt, s valóságos bravúrral húzza a talpalávalót. Ezzel aztán meggyűlik a gyep baja, s kisül, hogy a gyendai kettős túljár még a Kállai-kettősön is.”

Hát, valahogy így éltek akkoriban Gyendán. És hogy hogyan most? Leghelyesebb talán, ha bemutatom házigazdánkat, pontosabban háziasszonyunkat, a fiatal és szerfölött csinos Tóth Diánát, a traktorozás kitalálóját, nem mellesleg a Farmer Lányát, és még nem melleslegebbül a Jövő Agrárszakemberét. Melyik címével kezdjük?

– A címek nem olyan fontosak. Ami fontos, és az életemet meghatározó volt és maradt, az a mezőgazdaság. Ebbe születtem bele, gyermekkorom nyarai a család dinnyeföldjén teltek. Az egyetemet is úgy választottam, hogy Gödöllő véletlenül se kerülhessen el: gazdasági agrármérnökként végeztem, a második diplomámat pedig növényorvosként szereztem.

– Azért szóljunk valamit ezekről a közéleti szerepeiről is, mert a sajtó tele van a maga dicsőítéseivel: „igazi vibráló személyiség, akiről sugárzik, hogy megtalálta hivatását és életútját”. Saját oldala van az interneten – ez lenne a Farmer Lánya –, számos helyen publikál, az Agro-Woman-Nők a mezőgazdaságban internetes csoport vezetője, zsűrizett a nemzetközi szörp- és lekvárversenyen és részt vett a Magyarország Legszebb Birtokának felkutatásában. Legalább azt mondja el, hogyan lett a Jövő Agrárszakembere.

– Jelöltek, elfogadtam, megnyertem.

– Kicsit bővebben?

– Az Agrotrend szakportál rendezte az eseményt, a végén három főjelölt közül engem választottak. Ez egy hatalmas elismerés, de egy igen komoly felelősség is, hiszen az agrárium jövőjéről van szó, nem mellesleg egyfajta példamutatásról is.

– Ezek szerint kegyedben tisztelhetjük a jövő agrárminiszterét? Mert ezután a riport után kizárt, hogy ne kérjék fel…

– A miniszter messzebbre néz… Nekem azonban most még elég nagynak tűnik a Tiszagyendáról belátható agrárium is.

– Megjegyezném, az Agrotrend rendezett már szépségversenyt a mezőgazdaságban dolgozó hölgyeknek is…

– Az nem az én utam…

– Visszafogottan, de azért a férfitársadalom nevében határozottan kijelentem: simán megnyerte vol­na… Az országos teendői mellett Tiszagyendán is akad dolga?

– Ugyan a dinnyeföld már csak egy emlék…

– Miért?

– Egyszerűen nem volt ember, aki felszedje. S a helyzet nem sokat változott: tavaly hasonló okokból számoltuk fel a 700 fős juhászatunkat, mert éppen csak juhász nem akadt a nyájhoz… S már csak egymagában árválkodik Szüszü, a szürkemarhánk is, pedig az lenne a tökéletes vertikum: a szerves trágyával megtermékenyített földön megtermelni az állatok takarmányát. Úgyhogy most már csak növényekkel foglalkozunk: az itthon szokásos repcével, árpával, búzával, napraforgóval, olajtökkel és kukoricával, ezekkel viszont nagyüzemi szinten: 1500 hektáron.

– Gondolom, ezekhez kell ez a ménkű sok gép.

– Igen. Rendelkezünk mindenfajta traktorral, kombájnnal, bálázóval, kaszálóval, vető- és szántó­al­kal­ma­tossággal. Így ez is egy vertikum: nem kell gépet bérelni, s mivel a három tárolónkban akár tízezer tonna terményt is le tudunk rakni és szárítani, ezért sem kell másoknak a tárolásért és a szárításért fizetni.

– Ahogy látom, ez egy beállt, prosperáló, hatalmas gazdaság. Mit tervez errefelé a jövő agrárszakembere?

– Mindaz, amit itt lát, a család, elsősorban édesapám érdeme. Ő jászsági, édesanyám abádszalóki, Tiszagyenda volt megismerkedésük színhelye, talán ezért itt telepedtek le. Hamar belekóstoltak a mezőgazdaságba, s aztán benne is ragadtak. Szeretném remélni, hogy én egyfajta jolly jokerként segíthetem munkájukat: miközben naponta hasznosíthatom az egyetemen tanultakat, figyelem a mezőgazdaságban végbemenő folyamatokat, az új eljárásokat, trendeket; a jövőt, mindezt megtartva a vendégfogadásban, a turizmusban képzelem el. Ennek első jele az élménytraktorozás.

Három számot mondanék. Negyven: ennyi éve dolgozik a család a mezőgazdaságban. Harminc: ennyi éve foglalkozunk vendéglátással. Három: ennyi éve kezdtük tesztelni az élménytraktorozást. Egy olyan programot szerettünk volna találni, ami szorosan kapcsolódik a mezőgazdasághoz és a vendéglátáshoz, hiszen mindkettő szívügyünk.

– Hogyan kell élménytrakto­rozni?

– Nem egyszerűen csak traktorozásról beszélünk: a jelentkező aktív részese lehet a mezőgazdasági munkáknak is. Ha éppen akkor jön, amikor szántunk vagy vetünk, akkor megtapasztalhatja, milyen traktort vezetni, közben pedig figyelnie kell a talajmunkára, hiszen a mögötte lévő munkagépet is ő irányítja.

– Kiket szédít meg ez a lehetőség?

– Például olyanokat, akik valamilyen formában kötődnek a mezőgazdasághoz. Ha nem is ők maguk, de családjuk falun, tanyán élt, állatok, gépek között. Másvalakinek egy gyerekkori emlék, amikor a téeszben megengedték, hogy kisfiúként felüljön az MTZ traktorra. Születésnapi, névnapi meglepetésajándék lehet; igazából nem is ez a lényeg, hanem az, hogy figyelünk a másik álmaira és teljesítjük azokat. Érdekes, de ma már nem lepődünk meg azon sem, hogy több a hölgy vezető, mint a férfi. És a gépkezelőnk szerint ügyesebbek is. Csak úgy mondom…

Azért az ötvenéves rákészülésnek köszönhetően Norbert, a John Deere gazdája simán átadja a kormányt. Mivel nincs mögénk akasztva semmi, a 11. sebességből indulok, de nyugi, maradt még további öt, rosszabb időkre. Hát nem egy Maserati, azt jelenthetem, de szédítő erő, szédítő magasság; az ember azt érzi, nincs, nem lehet akadály, amit ez a masina le ne győzne. (Jó, tankot még nem vezettem…)

Vannak előnyei is az újságírásnak: ami nekem ingyen volt, az másnak 25 ezerbe kerül, amiért, némi gyorstanfolyam után, 45 percet furikázhat vagy éppen szánthat-vethet kedvére.

– Mi vár még ránk a jövőben?

– Bővítjük a turizmust. A szomszédos Abádszalókon már majdnem kész az ötszobás vendégházunk, ahol a vendégek 50 ezer holland tulipánt csodálhatnak meg, ami ­Európa-szerte is különleges mutatványnak ígérkezik. És szervezzük a Tisza-tó körüli programokat.

Indulunk hazafelé. Abonynak vesszük az irányt, s ugyan elmúlt már az ebédidő, de amikor Mészáros uram vendéglőjének kerítésén megpillantunk egy hatalmas Szabad Föld-plakátot, nyilvánvaló, hogy betérünk. (Mint megtudom, lapunk egykori gasztronómiai magazinjának, a Vidék ízének köszönhetjük a méretes reklámot.)

És akkor a legalkalmasabb helyen járva – s a házias, méretes adagoknak nekigyürkőzve, jó néhány pohár bor mellett – tegyük végre tisztába ama bizonyos két torony ügyét. Mindenekelőtt, aki véletlenül nem ismerné a kaszárnyanóták nagy családját erősítő, azon belül pedig a honvágyó dalok csoportjába tartozó nótát (amúgy szégyellje magát!), íme, az eredeti szöveg: „Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik, / de Majlandban harminckettő látszik. / Inkább nézem az abonyi kettőt, / mint Majlandban azt a harminckettőt.”

Az történt, hogy Kodály mester az 1900-as évek elején bejárta gyermekkora ismerős falvait, a ma már Szlovákiához tartozó Nagyabony környékét. A tán onnét 15 kilométerre levő Zsigárdon talált rá a „Sej, Nagyabonyban” dallamára, a szöveget pedig Arany László (Arany János fia) és Gyulai Pál (író, költő) 1871-ben kiadott, Magyar népköltési gyűjteményéből vette át.

Ők viszont egy Abonyi Lajos nevű, Abonyban élő író versikéjét örökítették tovább kötetükbe, aki nyilvánvalóan kedves falujára, s nem a távoli Nagyabonyra gondolt. Ráadásul Abonyban – ahol ülök a pompás vendéglőben – ma is láthatóan ott van a két torony: a katolikus és a református templom tetején.

Hogy aztán miért lett Abonyból a Háryban Nagyabony? Kodály, a népdalgyűjtő útja során többször is betérhetett a nagyabonyi fogadóba – ráadásul pontosan ott: a nagy­abonyi kocsmában indul az öreg obsitos, Háry meséje is –; Abony viszont szótagszámra sem stimmelne… (Legközelebb, azt hiszem, Majlandba [Milánóba] megyek kideríteni, hogy ott tényleg harminckettő látszik-e…?)

Fotók: Bielik István

Tiszagyenda neve a Dzsandi személynévből keletkezett. Feltehe­tően ennek török nyelven a Yandi kifejezés felelt meg, melynek jelentése: az ember, aki visszatér. Egyszer szeretnék én is Yandi lenni. Vissza a jövőből…