Százhetvennégy év után megszüntették a táviratot Magyarországon

Sokáig nélkülözhetetlen kommunikációs eszköz volt a társadalomban, és még a rendszerváltáskor is évente 8 millió táviratot küldtek.

Jovici György az utolsó táviratos postás. Huszonhét éve kézbesít. Forrás: Németh András Péter/Szabad Föld

Jovici György az utolsó táviratos postás. Huszonhét éve kézbesít
Fotó: Németh András Péter/Szabad Föld

Napokkal később a XVI. kerületben sétált az asszonnyal, babakocsiban a csecsemővel, és az egyik postahivatal bejáratánál látta a kiírást, hogy kézbesítőt keresnek.

– Bementem, és mondtam, hogy valójában táviratkihordó szeretnék lenni… és nagy meglepetésemre rögtön felvettek annak.

– Akkor még sok munkája volt?

– Minden kerületben voltak táviratkihordók, kerületenként tizenvalahányan. Öten-hatan vittünk egy nyolcórás műszakot, és háromszor is kimentünk kézbesíteni. Mindenkinek azonos területe volt, amelyet úgy ismert, mint a tenyerét, Árpádföld, Rákosszentmihály, Cinkota, Sashalom vagy Mátyásföld.

– Jó paripát kapott?

– Óóó! Akkor még kitűnően összerakott Yamahákkal jártunk. Általában SR 125-ös motorokat rendszeresítettek, ám Budán, a hegyvidéki kerületekben és a XVI. kerületben Yamaha DT krosszmotorok is akadtak. A kerület két ilyen motorja közül az egyiket én kaptam, igazi hőskorszak volt. Később már a Suzukikat is szidtuk, most meg ez a Piaggio! Hát jó kis motor, nem mondom. Húsz kilométeres sebesség alatt nincs motorfékje, télen a Kapy utca lejtőjén nem volt felhőtlen a mosolyom.

Az utcán beszélgetünk, a Covid-helyzet miatt az üzemi területre én nem léphettem be. Úgy áll ott, jobbján a táviratostáskával, bal hóna alatt a bukósisakkal, maszkban, mint egy Star Warsból ismert klónkatona. Az egyetlen katona, az egyetlen táviratos, aki mostanság egész Budapestet ellátja táviratokkal. Vidéken a kézbesítők feladata ez.

Míg húsz éve két óra húszpercenként kapta meg a világ bármely részéről a Budapest XVI. kerületébe címzett valamennyi táviratot azzal, hogy kézbesítse, manapság kétszer motorozik ki, ha az indító úgy dönt, elég távirat érkezett be.

– Tudja, hogy jó vagy rossz hírt visz ki?

– Van dísz- és gyásztávirat is, úgyhogy tisztában vagyok vele, hogy örömhírt vagy fájdalmat postázok. Inkább a kis alakú távirat volt mindig a rébusz, mert a kórházak sokszor abban értesítették a visszavonhatatlanról a hozzátartozókat. A visszajelzésekből tudom, hogy sok munkaadó is táviratot küldött a munkavállalónak, afelől érdeklődvén, hogy ugyan miért nem jelent meg a címzett a munkahelyén. Ez hivatalos felszólítás, míg az SMS, az e-mail nem az. Amióta bejelentették, hogy a távirat megszűnik, nagyon sok munkám lett. Mesélik az indítók, az a szöveg, hogy „ez az utolsó távirat”. Vagy valamelyik nap is mondja az ajtót nyitó hölgy, hogy meghoztam az üzenetet a kiskorúaknak? Ugyanis ő adta fel a táviratot a tizenéves fiainak, hogy tudják majd, milyen is volt ez.

– Behívják a lakásokba?

– Határozottan nem. Régebben vittünk gyorsutalványt, azaz pénzt is. Még arra is figyelnünk kellett, hogy a liftbe ne mással együtt szálljunk be. Ráadásul mindenkivel életünkben először találkoztunk, így nemigen születtek ismeretségek. Tegnap is szinte mind a 23 kerületben jártam. Manapság nem ritka a motorba rakott 200 kilométer. Szeretek motorozni, híreket hordva emberekkel találkozni, ezt nekem találták ki. De annyi a munka, hogy mostanában estefelé már nem őszinte a mosolyom.

Int neki az indító. Azt hiszem, rövidesen hosszú motoros útra indul.

A teljes cikk ITT olvasható el.