Százhetvennégy év után megszüntették a táviratot Magyarországon

Sokáig nélkülözhetetlen kommunikációs eszköz volt a társadalomban, és még a rendszerváltáskor is évente 8 millió táviratot küldtek.

Jovici György az utolsó táviratos postás. Huszonhét éve kézbesít. Forrás: Németh András Péter/Szabad Föld

Sokáig nélkülözhetetlen kommunikációs eszköz volt a társadalomban, és még a rendszerváltáskor is évente 8 millió táviratot küldtek egymásnak az üzleti ügyfelek és magánszemélyek, de évről évre csökkenve, tavaly már csak 23 ezer volt a feladott táviratok száma. A Magyar Posta 2021. április 30-án megszüntette a szolgáltatását, de mi még egy reggeli munkakezdésen meglátogattuk az ország utolsó főállású távirat-kézbesítőjét, Jovici Györgyöt – írja a Szabad Föld.

Irányt jelez a motoron ülő férfi, ahogy a Podmaniczky utcában a fővárosi 62-es számú posta „művészbejárójához” érkezik, és egy benzinfröccsöt húzva a gázkaron, a hosszú emelkedős rámpán felrobog a garázsok felé. Jovici György van vagy 190 centi magas, cégfeliratos szélfogó, esőálló ruházatban feszít, a postástáskájában pedig most még az ideúton egy uborkakrémmel megkent, szalámi­da­rab­kákkal pöttyözött vékony szendvics lapul, ugyanis otthon nem esik jól a falat, mert az az igazság, hogy az utóbbi napokban némi gyomorideg cirkulál benne.

– Előbb tudtam meg, mint az ország. A főnököm azt mondta, készüljek fel rá, hogy meg fog szűnni a beosztásom. Nagyon kétségbe estem, mert szeretem ezt a munkát. Ezért nem tudok otthon, Kerepesen magamba diktálni reggelinek egy árva falatot sem.

– Csak egy kávét iszik?

– Ó, nem! Azt sem! Nem kávézom, teljesen absztinensként alkoholt sem iszom. És nem dohányzom és nem is csajozok – mondja jelentőségteljesen. – Szokták is mondani a barátok, ha ugratnak, hogy minek élek.

Jovici György dísznövénykertésznek tanult, de csak hat hónapig ténykedett a szakmájában, majd a fővárosi gyógyszertári központ asztalosüzemében asztalosok mellett dolgozott segédmunkásként. Szeretett motorozni, s ezért meg is kérte egyszer egy postán dolgozó ismerősét, hogy szóljon neki, ha üresedés lesz a táviratkihordóknál, de az egy éven át nem jelentkezett.

Közben 1994 szeptemberében, az egyik hét elején megszületett a második gyermeke, s pénteken elkéredzkedett a munkából, hogy a feleségét és az újszülöttet kihozza a kórházból. A főnöke viszont valamiért nagyon ideges volt, s nem akarta elengedni. Hangos szó hangos szót követett, s miután ő, tetőzvén a bajt, már egyenesen két hét szabadságot is kérni merészelt, azt mondta a főnök, hogy megadja, de már nem szükséges visszajönnie dolgozni, azaz ki van rúgva. Kiéleződött a helyzet.

Jovici György az utolsó táviratos postás. Huszonhét éve kézbesít
Fotó: Németh András Péter/Szabad Föld

Napokkal később a XVI. kerületben sétált az asszonnyal, babakocsiban a csecsemővel, és az egyik postahivatal bejáratánál látta a kiírást, hogy kézbesítőt keresnek.

– Bementem, és mondtam, hogy valójában táviratkihordó szeretnék lenni… és nagy meglepetésemre rögtön felvettek annak.

– Akkor még sok munkája volt?

– Minden kerületben voltak táviratkihordók, kerületenként tizenvalahányan. Öten-hatan vittünk egy nyolcórás műszakot, és háromszor is kimentünk kézbesíteni. Mindenkinek azonos területe volt, amelyet úgy ismert, mint a tenyerét, Árpádföld, Rákosszentmihály, Cinkota, Sashalom vagy Mátyásföld.

– Jó paripát kapott?

– Óóó! Akkor még kitűnően összerakott Yamahákkal jártunk. Általában SR 125-ös motorokat rendszeresítettek, ám Budán, a hegyvidéki kerületekben és a XVI. kerületben Yamaha DT krosszmotorok is akadtak. A kerület két ilyen motorja közül az egyiket én kaptam, igazi hőskorszak volt. Később már a Suzukikat is szidtuk, most meg ez a Piaggio! Hát jó kis motor, nem mondom. Húsz kilométeres sebesség alatt nincs motorfékje, télen a Kapy utca lejtőjén nem volt felhőtlen a mosolyom.

Az utcán beszélgetünk, a Covid-helyzet miatt az üzemi területre én nem léphettem be. Úgy áll ott, jobbján a táviratostáskával, bal hóna alatt a bukósisakkal, maszkban, mint egy Star Warsból ismert klónkatona. Az egyetlen katona, az egyetlen táviratos, aki mostanság egész Budapestet ellátja táviratokkal. Vidéken a kézbesítők feladata ez.

Míg húsz éve két óra húszpercenként kapta meg a világ bármely részéről a Budapest XVI. kerületébe címzett valamennyi táviratot azzal, hogy kézbesítse, manapság kétszer motorozik ki, ha az indító úgy dönt, elég távirat érkezett be.

– Tudja, hogy jó vagy rossz hírt visz ki?

– Van dísz- és gyásztávirat is, úgyhogy tisztában vagyok vele, hogy örömhírt vagy fájdalmat postázok. Inkább a kis alakú távirat volt mindig a rébusz, mert a kórházak sokszor abban értesítették a visszavonhatatlanról a hozzátartozókat. A visszajelzésekből tudom, hogy sok munkaadó is táviratot küldött a munkavállalónak, afelől érdeklődvén, hogy ugyan miért nem jelent meg a címzett a munkahelyén. Ez hivatalos felszólítás, míg az SMS, az e-mail nem az. Amióta bejelentették, hogy a távirat megszűnik, nagyon sok munkám lett. Mesélik az indítók, az a szöveg, hogy „ez az utolsó távirat”. Vagy valamelyik nap is mondja az ajtót nyitó hölgy, hogy meghoztam az üzenetet a kiskorúaknak? Ugyanis ő adta fel a táviratot a tizenéves fiainak, hogy tudják majd, milyen is volt ez.

– Behívják a lakásokba?

– Határozottan nem. Régebben vittünk gyorsutalványt, azaz pénzt is. Még arra is figyelnünk kellett, hogy a liftbe ne mással együtt szálljunk be. Ráadásul mindenkivel életünkben először találkoztunk, így nemigen születtek ismeretségek. Tegnap is szinte mind a 23 kerületben jártam. Manapság nem ritka a motorba rakott 200 kilométer. Szeretek motorozni, híreket hordva emberekkel találkozni, ezt nekem találták ki. De annyi a munka, hogy mostanában estefelé már nem őszinte a mosolyom.

Int neki az indító. Azt hiszem, rövidesen hosszú motoros útra indul.

A teljes cikk ITT olvasható el.