A magyar hűség négy szobra

Átadják az elszakított országrészek szobrait a fővárosban. Teleki Pál miniszterelnök az erdélyi magyaroknak azt ígéri: mindent megtesznek a világ közvéleménye előtt, hogy magyarságukat megtarthassák. A román népszámlálás azokat is románnak számolja, akik tudnak pár román szót, mégis kiderül, hogy az erdélyi városokban többségben vannak a magyarok.

Fotó: Fortepan / Pesti Brúnó

Nagy a visszhangja az elszakított országrészeket jelképező szobrok avatásának a Szabadság téren. Majdnem minden lap kiemelten számol be az ünnepi eseményről. Az Ujság pátosszal ír január 18-án a rendezvényről, s Pásztor János, Sidló Ferenc, Strobl Alajos, Szentgyörgyi István alkotásairól. „Szombaton még könnyezett az ég Budapest fölött, vasárnap már a januári napsugár csókolta végig a Szabadság-teret és rajta a szétszaggatott Magyarország négy fájdalmasan szép, allegorikus képét. Észak, Dél, Kelet és Nyugat. Négy szobor, négy oltár, ahová tegnap elzarándokolt a megalázott és megcsúfolt magyarság. Ember ember hátán szorongott ott tegnap a kőbe faragott magyar gondolatok előtt, […] Tíz órakor már fekete volt a tér az embertömegtől és valami nagy, nagy csend, áhitat a paloták között, a nemzeti színű lepelbe takart négy szobor körül. És még mindig jöttek öregek, fiatalok, asszonyok, leányok, hontalanná vált vármegyék szétszórt szomorú magyarjai, bujdosók és kiüldözöttek, akiket a fájdalmak vonata hozott fel tépett Magyarország szívébe, […] Tizenegy órakor megkondultak Budapest templomainak összes harangjai, megálltak a villamosok, a vonatok: tíz percig szünetelt az élet. Ugyanakkor a Szabadság-téri oltárok előtt felhangzott a magyarok örök imádsága. Födetlen fővel, könnyes szemekkel énekelt százezer magyar a januári ég alatt és a nap ragyogott fölöttük. […] És a nemzeti színű leplek lehullanak a négy szoborról. Ott áll Csaba vezér, a Felvidék tót leánya, a Bánság sváb leánya és a Nyugat-Magyarországért szenvedő ifjú magyar… Zúgnak a harangok, a templomokban hangosan imádkoznak a hívők és a Szabadság-téren tompán zúgja, harsogja a tömeg: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában…”

Fotó: Fortepan / Pesti Brúnó

A Világ a beszédekből is idéz. „Mise után Zadravecz püspök kíséretével a díszsátor felé vonult, ahol azután felszentelte a Magyar Irredenta fehérselyem zászlaját, melynek szegélyébe hatvanhárom magyar vármegye címere van beszőve. – A mai naptól kezdve – mondotta Zadravecz püspök zászlószentelő beszédében – a magyar magyar lesz, a magyar tenni fog, a magyar dolgozni fog szétdarabolt hazájának összeforrasztásán.”

A Budapesti Hírlap nemzetközi kontextusba helyezi az emlékmű-együttest. „A nagy Franciaország csak egy tartományát vesztette, Elzász-Lotharingiát 1870-ben és közel ötven évig a gall kakas csak a revanst kukorékolta, a belforti oroszlán csak azt ordította és Franciaország politikája az egész idő alatt csak ezen a tengelyen forgott; a bosszún táplálkozott, az eljövendő nagy háborúra készült; melyben egy könyörtelen antant segítségével el is érte a célját. Micsoda lelketlenség, micsoda erkölcstelenség, micsoda szellemi bódultság éppen Franciaországtól egy kisebb nemzetre, minő a magyar, négy Elzász szerencsétlenségét, keservét és bosszúját borítani. Azt hiszik tán, mi nem vagyunk hazafiak, mi nem vagyunk emberek, a mi ereinkben nem vér folyik, mi nem vonaglunk, ha ránk taposnak?”

Teleki Pál miniszterelnöknek az erdélyi magyarságnak küldött üzenetéről számol be a 8 Órai Ujság. A 18-i cikk bevezető sorai az ottani áldatlan állapotokat összegzik. „Az a fajta türelmetlenség és felháborító igazságtalanság, amely az oláhok minden ténykedését jellemzi, tömegesen készteti még mindig a magyarságot a kitelepülésre. Az önként menekülőkhöz csatlakoznak azok, akiket az oláhok utasítanak ki különböző okokból, mint »nemkívánatos« elemeket, s ha ez így tart, nagyon-nagyon megfogyatkozik a száma azoknak a magyaroknak Erdélyben, akikre pedig nehéz, de magasztos feladat vár.” Teleki Pál úgy fogalmaz: „Nektek megmarad, bárhol legyetek is, a magyar kultúra ereje. Ezt a kultúrát a békeszerződés, de azon túlmenőleg is a legelemibb emberi jogok biztosítják számotokra. Mi pedig még a mai megtépázott állapotunkban is mindent megteszünk, ami módunkban áll és meg fogunk tenni szavunknak mindenkori legteljesebb súlyával, a világ közvéleménye és intézői előtt, hogy megtarthassátok magyarságotokat, kultúrátokat és évszázados otthonotokat, amelytől senkinek sem szabad elszakadnia és számkivetésbe mennie. Mindenütt maradhat az ember jó magyar, ha számol is a változott körülményekkel.”

Furcsa román népszámlálási statisztikáról ad hírt a Pesti Hírlap 23-án. „Vasárnap tartották meg a románok az első népszámlálást Erdélyben, mégpedig olyan alapon, hogy ha valaki beszélte a román nyelvet, nemzetiségére való tekintet nélkül románnak vették, aztán a zsidókat külön számolták össze. Még így is – mint a Bukaresti Hírlap közléséből kitűnik – olyan eredmény jött ki, hogy aligha fognak vele eldicsekedni.”

A lap első oldalán a Hű magyar városok című cikkében elemez: „A Szabadság téri néma szobrok kezdenek beszélni. […] íme megszólalt Kolozsvár, Arad, Marosvásárhely, s a többi hű magyar város: kijelentették, hogy ők most is magyarok. Mégpedig Bukarestben jelentették ki, ott, ahol megrágalmazták őket, hogy a lakosságuk többsége román. […] Nosza csináltak statisztikát, mégpedig olyan erőszakos módon, amivel minket vádoltak. A tiszta magyar embert is, ha pár szót tudott oláhul, már románnak írták be. S a zsidókból külön nemzetiséget csináltak, csak hogy a magyarok lélekszáma a zsidó vallású magyarokkal is kevesbedjék. És íme, a hivatalos presszió és hazugság dacára is kénytelen a hivatalos román statisztika bevallani, hogy az összes magyar városokban, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Brassóban, Aradon, Nagyváradon, Szatmártt stb. többségben van a magyar lakosság! […] Beismerik a saját statisztikájukkal, hogy az összes elfoglalt területeken az intelligencia többsége, mely városokban lakik, magyar. Tehát a kulturálatlan hegyi mócok uralma a műveltebb magyarság fölött merénylet a civilizáció ellen. […] De mást is beszél a román népszámlálás statisztikája: azt, hogy az elrabolt magyarság hű maradt nemzeti jellegéhez, magyarságához, s magyarnak vallotta magát minden terror, minden üldözés dacára is. Hiába verik, börtönözik, éheztetik és kínozzák magyar testvéreinket, ők hívek maradnak hozzánk, hazánkhoz, nyelvünkhöz. […] Nem görbül meg a magyar gerinc. Odaát a demarkációs vonalon túl (mert országhatárnak ezt sohase fogjuk nevezni) mártírok laknak, kik naponta kínszenvedéseken mennek át, de a kínpadon is magyarnak vallják magukat. […] mindenekelőtt fel kell lármáznunk a művelt nemzetek közvéleményét érdekükben, hogy nemzetközi kényszer szorítsa rá a kulturálatlan megszálló nemzeteket a műveltebb kisebbségek kíméletére. A hű magyar városok sorába számítjuk Kassától Szabadkáig, Pozsonytól Újvidékig a csehek és szerbek által elfoglalt magyar kulturális gócpontokat is. A magyar műveltség képviselői vannak azokban is többségben. Meg kell magyaráznunk a civilizált nemzeteknek, hogy becsüljék és védjék a civilizációt akkor is, ha az magyar.”