A régi főrendiház felsőházzá változtatásának terve tetszést arat. A Budapesti Hírlap július elsején azt írja: „a mai viszonyok között is életképes tradíciók a mai kor követelményeivel összhangban vannak. Ezért a javaslat a főrendiház átszervezéséről nem ugrásszerűen, hanem a fokozatos fejlődés törvényeire való figyelemmel halad előre. […] Viselt hivatalok és méltóságok jogcímén körülbelül ugyanazok volnának a felsőház tagjai, mint akik a főrendiház tagjai voltak. A választáson alapuló tagság háromféle. Az első csoportba tartoznak azok, akiket az eddigi törvények szerint örökös főrendiházi tagság jogával fölruházott hercegi, grófi és bárói családok tagjai, minden vagyoni cenzusra való tekintet nélkül, a maguk köréből választanának. A második csoportba tartoznának a vármegyei és városi törvényhatóságok kiküldöttjei, akiket az illető törvényhatóságok közgyűlésükön választanának meg. […] a harmadik csoportba tartoznának a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem, a tudomány, művészet és közművelődés törvényes szervezetei és intézményei által választott küldöttek. […] Végül kinevezés alapján tagjai volnának a felsőháznak azok, akik kiváló érdemességük miatt a minisztérium előterjesztésére élethosszig tartó taggá neveztetnének ki, de számuk a huszonötöt meg nem haladhatja.”
A lap 28-án értékeli az előterjesztést: „szerzői nem egy nóvumot akartak teremteni, nem az európai sablont kívánták ide átültetni, hanem meg akartak menteni egy históriailag kialakult magyar intézményből annyit, amennyit áthozhatónak véltek az új időbe.”
Felújítják Keszthelyen az 1817–1819 közötti Helikon-ünnepséget. Krúdy Gyula a július 2-i Magyarországban ír róla „Helikoni gyűlde” címmel. „A nemes főúr, a nagyemlékezetű Festetics György sem azért gyűjtötte maga köré helikoni ünnepélyre az akkori magyar költőket, hogy mulasson hóbortosságukon vagy félszegségükön, mindenre képes hiúságukon vagy beteges önérzetükön; hanem meghívta őket a nemzeti ünnepélyre, hogy együttlétükben feltalálják az élőszavas barátságot, amely barátkozás odáig csupán lassú levelezésre szorítkozott; kicseréljék a magányban sokszor megforgatott gondolatokat nemzeti létünkről, irodalmunk fejlesztéséről; színről színre láthassák egymás emberségét, amelyet a »széphalmi« remete országszerte kiágazó levelezésében a gúny nyilaival sebezgetett. Ünnepeljék egymást, mintha egyszerre tartanák a dicsőséges nevenapjukat… És a költők dicséretére legyen mondva, nem vesztek össze a helikoni mulatságon. Nem lesz baj azokkal sem, akik most száz esztendő múltán a régi szentek búcsújáró helyére kegyeletesen elzarándokolnak.”