Ultimátumot kapunk az antanttól

Tíznapos határidőt szab az antant Nyugat-Magyarország teljes kiürítésére, függetlenül attól, hogy nem a magyar hadsereg, hanem a helyiek nem engedik Ausztriának birtokba venni. A nagyhatalmak eltiltják a kisantantot a beavatkozástól, Olaszország pedig vállalja a közvetítést. Masaryk csehszlovák elnök felvidéki útját lakossági tiltakozások kísérik. Budapesti rabbivá választják Kecskeméti Lipótot, aki azt hirdette Nagyváradon a román megszállás kezdetétől: ő és hívei magyarok. Rátkai Márton magyar színházat alapít New Yorkban, ahova szerződtetné Fedák Sárit és Csortos Gyulát.

Budapest, 1904. Fedák Sári Kacsóh Pongrác: János vitéz című daljátékának címszerepében. MTI Fotó: Reprodukció Fotó: Fényes Tamás

Egyszerre két antantjegyzéket hoznak nyilvánosságra Nyugat-Magyarország ügyében szeptember végén. A párizsi magyar delegációhoz intézett szeptember 22-én kelt dokumentumot 28-án eszerint közlik: „A főhatalmak felszólítják a magyar kormányt, hogy a mostani jegyzék átadásától számított tíznapos határidőn belül Nyugat-Magyarországot a szövetséges tábornokok által megállapított tervekhez képest teljesen kiürítse és az átadási jegyzéket aláírja. Ellenkező esetben a szövetséges főhatalmak fenntartják maguknak a jogot, hogy Magyarországgal szemben minden további értesítés mellőzésével mindazokat a kényszerrendszabályokat alkalmazzák, amelyeket célravezetőnek tartanak. Másfelől a szövetséges főhatalmak, mint a trianoni és st. germaini szerződések szignatáriusai készek arra, hogy mihelyt a kiürítés befejeződött, vállalják az elnöklést azokon a tárgyalásokon, amelyek Magyarország és Ausztria között megindulnak majd, hogy a vármegyék átadásából származó különböző részletkérdések szabályoztassanak.”

A másik antantjegyzék ─ amelyet a Havas hírügynökség tesz közzé – szintén Aristide Briand francia miniszterelnök aláírásával érkezik 29-én és a magyar válaszra is reflektál. Ebben „a nagyhatalmak tudomásul veszik azt a szeptember 26-i jegyzéket, amelyben a magyar kormány közölte, hogy számít az Ausztriával való megegyezés elérésére. […] mindazonáltal fenntartják a nagyköveti értekezlet szeptember 22-i jegyzékének azt a követelését, hogy Magyarország tíz napon belül ürítse ki Nyugat-Magyarországot.” Hozzáteszik: egy harmadik hatalom közvetítése nem lehet akadálya a szerződések végrehajtásának.

A Pesti Hírlap szeptember 30-án így kommentál: „ az ultimátumban foglalt követelés teljesítése esetén nem tudjuk, milyen garanciák maradnak arra, hogy Ausztria hajlandó lesz a velünk való igazságos megegyezésre[…] Az osztrák sajtó tudvalevőleg már eddig is erélyesen tiltakozott az ellen, hogy Magyarországnak engedményeket tegyenek. Igaz, hogy ezzel szemben az angol kormány fölfogásához közel álló Reuter-ügynökség jelentése szerint az osztrák kormány kész hozzájárulni ahhoz a megoldáshoz, hogy Sopron Magyarország birtokában maradjon. És valószínűnek is látszik, hogy az osztrák kormány a helyzet tisztázása érdekében kész lesz erre az áldozatra, annál is inkább, mert […] a nagykövetek tanácsa barátságosan fogadta ezt a megoldási tervet, s így az osztrák kormány nem használhatja többé ürügyül azt a kifogást, hogy az entente ellenzése miatt nem járulhat hozzá a trianoni szerződésben megállapított jogainak a módosításához.” A lap úgy érvel: „az entente könyöradományaiból tengődő Ausztriában aligha lesz meg a szándék arra, hogy az entente óhajtásaival szembehelyezkedjék.”

Megjegyzik: „Semmiképpen sem vállalkozhatik azonban a magyar kormány arra, hogy amint ezt állítólag követelni fogják tőle, a maga erejével tisztogassa meg Nyugat-Magyarországot a fölkelőktől. Ezek a fölkelők a magyar állameszméhez való ragaszkodásból nyúltak a kétségbeesés fegyveréhez.”

Október 1-én a Világ az Il Messaggeróra hivatkozva arról ír, hogy a nagyhatalmak „végleg kizárták a kisantantot mindenféle diplomáciai közbelépésből. Erre nincs másnak joga, csak Olaszországnak, annak az országnak, amely Ausztriát legyőzte és a mostani Közép-Európát kialakította. […] Olaszország ismeri Magyarország súlyos helyzetét és kész azon a szerződések keretén és Ausztria jogain belül segíteni.”

Leadják a Stefani-ügynökség hírét: „A magyar kormány javaslatot juttatott el Della Torretta márki olasz külügyminiszterhez, amely arra irányul, hogy vállalja el a közvetítést Magyarország és Ausztria között a nyugat-magyarországi kérdés barátságos megoldása érdekében.” A külügyminiszter beleegyezik abba, hogy a javaslatot közli az osztrák kormánnyal, de kijelenti, „az esetleges közvetítés semmiképp sem érintheti a szövetségeseknek a békeszerződés megóvására irányuló akcióját, valamint a nagyköveti értekezlet tanácskozásait”. Az antant nagyköveti értekezlete „kedvezően fogadta a folyamatban levő közvetítést és ugyanakkor leszögezte, hogy a közvetítés nem érinti a Magyarországnak átadott ultimátumot, amelynek határideje október 4-én telik le”.

Ezalatt Tomas Masaryk csehszlovák elnök felvidéki látogatásáról ad hírt a Budapesti Hírlap szeptember 27-én. Bécsből jelentik prágai forrás alapján, hogy „morvaországi és felső-magyarországi útja súlyos politikai kudarcot jelent. A cseh hatóságok minden igyekezete, hogy Masarykot lelkes fogadtatásban részesítsék, meghiúsult; a lakosság, tótok, magyarok és németek megmaradtak hűvös tartózkodásukban. Csak a tüntetők lármáztak. […] A rendőrség minden igyekezete és elővigyázatossága mellett sem maradtak el oly incidensek, melyek kifejezésre juttatták a lakosság többségének érzelmeit. Pozsonyban például Masaryk megérkezése előtt éjszaka eltávolították a házak feldíszítésének legnagyobb részét. […] Kassán a cseh hatóságokén kívül semmiféle fogadtatást nem rendeztek, mert a hazaárulási és kémkedési ügyekben hozott legutóbbi halálos ítéletek miatt a lakosság nagyon fel volt izgatva és ezért nem mertek egy pusztán hivatalos fogadás keretein túlmenni. Az elnök útjának ilyetén eredménye láttára az utat a hivatalos program befejezése előtt két nappal megszakították.” Az államfő látogatásának mégis lesz eredménye, mivel „az elbocsátott közalkalmazottak küldöttségének megígérte, hogy mindent megtesz az érdekükben. S csakugyan, Micsura, a Felvidék minisztere máris tárgyalásra hívta az elbocsátott magyar tisztviselők vezetőjét.”

A Budapesti Hírlap 28-án a pesti zsidó hitközség közgyűléséről számol be. Székely Ferenc elnök megnyitóbeszédében hangoztatta, hogy „az a sok kísértés és nehéz próbatétel, melyen a zsidóság a mai kritikus időkben átmegy, semmiben sem rendíti meg becsületes hazafias érzését és egy jobb jövőbe vetett hitét. […] Glückstahl Samu dr. az elcsapott vagy alacsonyabb hatáskörbe helyezett igazgatók és tanítók dolgát tette szóvá. Ez a szűkkeblűség azonban úgymond a zsidóságot nem fogja korlátozni hazafias erőkifejtésében és a magyar zsidó tanító továbbra is lelkes harcosa marad a nemzeti művelődésnek.” Megválasztásra ajánlják a nagyváradi tudós papot, dr. Kecskeméti Lipótot, akit Sándor Pál úgy méltat: „a nagyváradi román katonai és polgári megszállás idején a zsinagógában és azon kívül is nyíltan hirdette, hogy ő és hívei magyarok, kik sohasem lesznek hűtlenek a magyar hazához”. Kecskeméti Lipótot egyhangúan budapesti rabbivá választották.

Rátkai Márton magyar színháza New Yorkban címmel ír a 8 Órai Ujság 28-án arról, hogy a neves színész Amerikában állandó magyar színházat alapított 200 ezer dollár részvénytőkével, s Fedák Sárit, valamint Csortos Gyulát is szeretné szerződtetni. Fedák Sári, a híres primadonna a lapnak elmondja: „a Marci ajánlatát nem tudom visszautasítani. Nemcsak azért, mert rengeteg pénzt vág a fejemhez: 6000 dollárt harminc fellépésért és minden költséget két személyre, hanem azért is, mert Rátkai Mártont nagyon szeretem, sikerének nagyon örülök és az a kilátás, hogy vele együttműködhetem, nagyon csábít.” A Vígszínház művésze, Csortos Gyula úgy nyilatkozik: „Már régóta tudomásom van Rátkai terveiről. Nekem írt róla és azt hiszem, e terveinek életre hozásában aktív részem lesz. Hogy Amerikába kimegyek, elhatározott dolog.[…] Rátkaihoz szerződöm és az ő színpadán eljátszom a »Liliomot«.”

Borítókép: Fedák Sári Kacsóh Pongrác: János vitéz című daljátékának címszerepében. Fotó: MTI Reprodukció/Fényes Tamás