Hatalmas közfigyelem övezi Sopron visszavételét, a lapok bő terjedelemben számolnak be az ünnepélyről. Az Est január 3-án számol be róla. „Újév napján, ünnepi hangulatban és ünnepi külsőségek között történt meg Sopron városának visszacsatolása hazánkhoz. Sopron városa zászlódíszt öltött, a házak fel voltak díszítve és az ablakokban ilyen felírások voltak: Magyarok maradtunk! Rendületlenül! Treu geblieben! In Ewigkeit Amen!” A házfalakra kiragasztják az antant-tábornokok búcsúkiáltványát is, amelyben „köszönetet mondanak a város polgárainak irántuk tanúsított vendégszeretetükért és kifogástalan magatartásukért.” A katonai díszfelvonulás után a sokezres tömeg előtt Ferrario tábornok franciául mondott beszédében felidézi, hogy „a szövetséges tábornokok megindulva gondolnak vissza arra a napra, amikor a magyar tábornok könnyes szemekkel írta alá Magyarország végleges lemondását a német nyelvű többséggel bíró területről. […] azzal fejezte be beszédét, hogy most a népszavazás eredményeképpen Sopron városát és vidékét Magyarországnak átadják.” Guilleaume Árpád a magyar kormány nevében szólal fel, s megerősíti, hogy „a visszacsatolt területnek egy polgára sem lesz üldöztetésnek kitéve azért a politikai magatartásáért, amelyet a terület átadásáig tanúsított.” Thurner Mihály polgármester német nyelven elmondott beszédében kijelenti: „Egyetlen tisztességes német sem veheti tőlünk rossz néven, hogy ragaszkodunk magyar hazánkhoz, amely ezer esztendőn keresztül boldogított szeretetével és olyan jogokat biztosított nekünk, aminőt idegen nyelvű népeknek Isten ege alatt egyetlen más országban nem adtak. […] Büszkén fog a hetvenmillió német Sopronnak és környékének németeire mutatni, mondván: ezek németek voltak és nem csirkefogók, németek, akik hazájukat nem árulták el. (Viharos tetszés.) […] Egyöntetűen fogunk dolgozni, nem teszünk különbséget, hogy ki milyen módon imádja Istenét, csak egy cél lebeg szemünk előtt, a sokat szenvedett ezer esztendős hazánk boldogsága.”A tudósítás szerint a „küldöttség zúgó éljenzéssel fogadta a beszédet, s a Himnusz hangjai mellett elvonult.” A lap arra is kitér, hogy a „budapesti autonóm orthodox izraelita hitközség a következő üdvözlő sorokat intézte a soproni orthodox izraelita hitközséghez: a mai elöljárósági ülésünkön nagy lelkesedéssel vettük tudomásul, hogy Sopronnak hazánkhoz való visszacsatolása körül hűséges ragaszkodásunknak oly hazafias tanújelét adták és a kivívott fényes siker körül hervadhatatlan érdemeik vannak. Adja a Mindenható, hogy oly sokat szenvedett hazánk felvirágoztatásán vállvetve közreműködhessünk.”
Zala ás Vas vármegyéből 28 községet visszakapunk – főcímmel jelenik meg a január 8-i 8 Órai Ujság. Arról írnak: „A délvidéken működő határkiigazító bizottság a Lendva folyó melletti munkálatait befejezvén, most hirdette ki a határkiigazításra vonatkozó döntését, amely az egész környéken a hazafias vend lakosság körében leírhatatlan örömet keltett. A határkiigazító bizottság egyhangú határozattal […] az ország határát a Lendva folyótól számítottan mintegy nyolcszáz méterrel mélyebben állapította meg Jugoszlávia felől, s így Zala és Vas vármegyéből mintegy huszonnyolc község kerül vissza Magyarországhoz. Ez a legnagyobb eredmény eddig, amelyet határkiigazításnál Magyarország javára elértünk. A visszacsatolandó községek között van Alsólendva városa is, amely gócpontja volt a vend vidéknek és mindig erős bástyája a magyar kultúrának.” A magyar érzelmű vendek, vagyis szlovénok „minden áron azt akarják keresztülvinni, hogy a Mura folyóig rendelje el a népszavazást az antant, hogy ők a megtartandó népszavazáson kellőképpen demonstrálhassanak Magyarországhoz való ragaszkodásuk mellett.”A határkiigazító bizottság hazafias tüntetésekkel is szembesülhetett. „A jugoszlávok a bizottság megérkezése előtt szigorú rendeletet adtak ki, hogy a házából senkinek sem szabad kilépnie addig, amíg a bizottság a községben tartózkodik, de a lakosság ezzel nem törődött, s amikor az autók berobogtak a községekbe, az emberek százával rohantak köréjük, s eleinte könyörögve, később erélyesen követelőzve léptek fel, hogy községüket csatolják vissza Magyarországhoz. Mikor a bizottság, munkáját befejezve az osztrák határhoz ment, a vendek egész a határig kísérték őket, sőt átléptek Ausztria határán is, ahol a magyar Himnusz eléneklésével búcsúztak el a határkiigazító bizottságtól.” Akkor még természetesen nem lehetett tudni, hogy a bizottság indítványát a népszövetségi gyűlés semmibe veszi, így a települések maradtak mégis Jugoszláviánál.
A miniszterelnök a legitimisták, IV. Károly megmaradt híveinek szervezkedése ellen emeli fel a szavát. A Pesti Hírlap 8-ána fejleményeket Propaganda című vezércikkében kommentálja. „Gyűlölt szó a proletárdiktatúra óta. A gyűlölet eszköze ma is. Mert ritkaság ma már az az idealizmus, mely csupán valamely eszme mellett csinál propagandát, ma inkább csak emberek ellen használják ezt a fegyvert. Magyarországon akkor is veszedelmes, ha jó célra nemesen használják, mert ez idő szerint izgatásra még nemes célzattal sincs szükségünk. Nyugalomra, munkára vágyik mindenki. S csak egyetlen propaganda volna jogosult, az, amely a néma munkára buzdítana. Azt a propagandát pedig, mely gyűlölt párttusára, politikai és felekezeti széttagolódásra buzdít, ki kellene irtani.”
A Magyar Jurista Klub társasvacsoráján a világháborúban meghalt tagtársakról emlékeznek meg az Országos Kaszinóban. Gróf Bethlen István beszédéről a január 3-i Budapesti Hírlap számol be. A miniszterelnök felteszi a kérdést: „Mit szólna ma Tisza István, ha itt állna közöttünk?” Majd úgy folytatja: „Követtem őt az utolsó percben azért, mert éreztem, hogy amikor a nemzet nagy értékei forognak veszedelemben, akkor meg kell szűnnie a gyűlölködés szellemének és meg kell állítani romboló útjában azt a gyűlölködő szellemet, amely ezt a nemzetet a posványon a züllésbe és végeredményben a trianoni békébe taszította. Tisza István halálával megszűnt a nemzet életében a jogfolytonosság. Ő volt az a férfi, akitől tartottak és féltek az utolsó percig, akit le kellett dönteni ─ bár nem volt a hatalom polcán ─ a hatalom láthatatlan polcáról, hogy ezen a nemzeten végiggázolhassanak. Mit szólna ma hozzánk Tisza István szelleme? Ő ma igenis új jogfolytonosságot hirdetne. […] Ő azt mondaná, hogy a lelkek jogfolytonosságát kell feltámasztani. Mert ha meg tudjuk valósítani a magyar nemzet fiainak lelki egységét, akkor a nemzet egységét újból helyre fogjuk állítani. Ne formai jogfolytonosságot keressünk, hanem a legjobb magyarok egységét. Ha ezt meg tudjuk találni, akkor megtaláltuk azt a nagy titkot, azt a nagy szert, amelynek segítségével a nemzet jogfolytonosságát is helyreállíthatjuk.” A múltbeli hibákat azonban el kell kerülni. „Sohasem szabad megengednünk azoknak az elemeknek a föléledését, akik ezt az országot beletaszították a süllyedésbe, a forradalomba. De keresnünk kell az útját és módját, hogy azok az emberek, akik társadalmi osztályokban, pártokban elosztva, foglalkozások szerint csoportosulva a maguk részéről, lelkük mélyében ennek a hazának új fölemelkedését keresik és kívánják, azok egy táborba jöhessenek. Nem fog ebben megakadályozni minket semmi. Nem fog megakadályozni az a hadjárat sem, amely öntudatlanul ezt az országot újabb posványba vinné bele. […] Arra tanít Tisza István emléke, hogy keresnünk kell ebben a nemzetben a színaranyat, bárhol legyen az elrejtve, mert a magyar és magyar közt társadalmi osztály és foglalkozás szerint nincs és nem lehet különbség.”
