Petőfi Sándor szobrát, amelyet 1916-ban a románok elől kellett kimenekíteni Segesvárról, a fővárosból végleges színhelyére, Kiskunfélegyházára szállítják. Az Est február 18-án számol be a nevezetes eseményről. „Petőfi Sándornak Segesvárról megmentett szobrát, mint ismeretes, a Petőfi Társaság kérelme folytán a kultuszkormány intézkedésére Kiskunfélegyházán állítják fel. A szobrot, amelyet eddig Budapesten őriztek, hétfőn hajnalban hatfogatú kocsin indították útnak Félegyháza felé. A kocsit az úton Félegyháza hajdúi kísérték és őrizték, és a szobor csütörtökön déli egy órakor érkezett meg Kiskunfélegyházára. A szobor-bizottság nevében Dóczy Pál helyettes polgármester a város határában kisebb küldöttséggel várta a Kecskemét felől érkező hatosfogatot, amely pontosan a megállapított időben egy órakor érkezett be a városba a városháza elé.” Népes közönség várja már a harangzúgás közepette érkező Petőfi-szobrot, „ott volt a város egész képviselőtestülete, a katonaság, a társadalmi egyesületek, az iskolás növendékek.” Holló Béla polgármester a szobor átvételekor rövid beszédet mond. „Szomorodott szívvel veszem át ezt a szobrot, amely szimbóluma annak, hogy szét vagyunk tépve, országunk meg van csonkítva. Addig, amíg Petőfi ismét visszatérhet régi helyére, Segesvárra, ideiglenes szállást adunk számára. Adja Isten, hogy ez minél rövidebb ideig tartson és minél hamarabb visszavihessük Segesvárra és helyébe másik szobrot állíthassunk.” A cikkből kiderül, hogy a leleplezési ünnepséget május 14-re tervezik, de az időpont attól függ, hogy az emlékmű talapzata elkészül-e addigra. „A leleplezést a városban nagy ünnepségnek szánják, meghívják arra a Petőfi Társaságot, az ország valamennyi kulturális intézetét, a kormányt és a kormányzót is.”
Eközben a közvélemény konstatálhatja, hogy a kormánypártok és az ellenzék nem tudott megegyezni a választójogi törvény pontos passzusairól. Így aztán feltehetően csak rendelettel tudja a kabinet életbe léptetni az új választójogi szabályozást, hogy a nemzetgyűlési választásokat meg lehessen tavasszal tartani. A parlament mandátumának letelte előtt még történnek erőfeszítések az egyezség létrejöttére, ám ezek nem járnak sikerrel. A Pesti Hírlap február 16-án csalódottan kommentálja az eseményeket. „Két drága esztendőt tékozolt el haszon nélkül a nemzetgyűlés, melytől kiábrándulva veszünk most búcsút. […] Még holnapra kitűzték napirendre a választójogi javaslatot is, de ma éjjel az a helyzet, hogy a tervezetből törvény nem lett, tehát a nemzet teljes bizonytalanságban él, hogy a kormány milyen választójogi alapon fog választani. Ezért a sikertelenségért egyformán hibáztatjuk a kormányt és az ellenzéket. Mindegyik felelős a nemzet előtt azért, hogy alkotmányjogi exlexet teremtettek. Két szóval ki lehet fejezni a tárgyilagos közvélemény ítéletét a nemzetgyűléssel és a kormánnyal szemben: elégedetlenség a múlt miatt és bizalmatlanság a jövőt illetően.”
A plenáris ülésen Huszár Károly volt miniszterelnök próbálja kibékíteni a feleket, bár érzékelhetően a kormánypártokat tartja ludasnak a kudarcért. Szerinte a négy elemi helyett az írni-olvasni tudás is elegendő volna a választójoghoz, és a Károly-keresztesek jogcímét is el kellene ismerni, majd úgy fogalmaz: „Sajnos nem voltunk abban a helyzetben, hogy a miniszterelnök úrral megegyezhettünk volna.” Az ülés légkörét jól mutatja, hogy ezután azt írják: „Dühös fenyegető zaj tört ki erre az ellenzéken. Sokan öklüket rázzák és a padokat verik.” Majd egy másik jellemző intermezzó: egy ellenzéki honatya, „Szmrecsányi György (aki a miniszterelnök háta mögött ül, feláll a helyéről és parancsolólag int a miniszterelnöknek): Távozzék innen!”
Bethlen István beszéde előtt a hangulatot úgy írják le: „A teremben nagyon feszült az atmoszféra. A karzatok rogyásig megteltek.” A miniszterelnök arról beszél, hogy az ellenzék semmit sem engedett az elutasító álláspontjából. Mint kifejti: „a házelnök közölte velem azokat a feltételeket, amelyek mellett az ellenzék hajlandó a javaslatot keresztülbocsátani. Ezek a feltételek azonosak azokkal, amelyeket utolsó beszédemben mint elfogadhatatlanokat visszautasítottam.” A Pesti Napló tudósítása szerint kifejti: „Itt van az írás-olvasás kérdése. Ezt nem deklarálhatom nyílt kérdésnek, mivel a kormány leszögezte magát mellette. Leszavazhatják a kormányt (Nagy zaj. Felkiáltások: Mondjon le!), a kormány abban a percben távozni fog a helyéről, de azt követelni a kormánytól, hogy tegnap tett kijelentését ma visszavonja és gyermekjáték vagy futball labda legyen az ellenzék kezében (Nagy zaj), az lehetetlen.” Bethlen emlékeztet rá, hogy a Károly-kereszt esetében az ellenzék gondolta meg magát. „A katonai jogcím kérdésében a helyzet az, hogy amikor a kormány a maga részéről megadta az engedményeket, akkor azok az urak visszatáncoltak és kijelentették, hogy ez nem kell. […] Amikor az elnök úr közölte az ellenzék javaslatát, elfogadtam, ámde ezután az ellenzék egy része kijelentette, hogy most már nem állja azokat.” A titkos szavazás követelésével kapcsolatban rávilágít az ellenzékálláspontjának abszurditására. „Ami a titkosság kérdését illeti, nem azt követelték, hogy hagyjuk ezt nyílt kérdésnek, amit százszor kijelentettem már, hanem azt kívánták, adjak garanciát arra, hogyan végződik a szavazás. Önök olyat is követelnek tőlem, amit meg sem adhatok. Próféta nem vagyok, hogy tudjam, a nemzetgyűlés miképpen fog határozni, hogy a titkosság vagy a nyílt szavazás mellett dönt.”
A Budapesti Hírlap úgy festi le az ezt követő történéseket, a kormányfői beszéd fogadtatásának hőfokát: „az ellenzék részéről olyan heves szavak repültek a miniszterelnök felé, s egyesek olyan fenyegető gesztusokat tettek, hogy a kormánypárt egy részében föltámadt az az aggodalom, hogy hátha személyes bántalom is érheti a miniszterelnököt. Ezért egyesek odaálltak a padok közé a miniszterelnök közelébe, mintegy védelmére a miniszterelnök személyének. Ezt az ellenzékiek észrevették, s méltatlankodva követelték az illető képviselők helyreküldését. Ez megtörtént, de az izgalom és a közbeszólások indulatos zuhataga azért nem változott.”
Horthy Miklós másnap leiratban rekeszti be az országgyűlést, amit az egyik jegyző olvas fel. „Tisztelt Nemzetgyűlés! Az 1920. évi február hó 16-án egybegyűlt nemzetgyűlés két évben megállapított időtartama a mai napon lejárván, a magyar királyi miniszterelnök előterjesztésére a nemzetgyűlést ezennel berekesztettnek nyilvánítom. Ez alkalomból a nemzetgyűlés tagjainak buzgó fáradozásaikért meleg köszönetemet küldöm. Horthy, Magyarország kormányzója.”
Tormay Cécile nyilatkozatban reagál Balla Aladár nemzetgyűlési képviselő azon parlamenti felszólalására, amelyben róla téves információt közölt. A Pesti Hírlap február 18-i számában az írónő kijelenti: „valótlan, hogy ő Kecskeméten a városház ablakából azt mondta volna: »A destrukciónak a Kossuth Lajos által hirdetett eszmék az okozói«. Beszéde idevágó része így hangzott: »A fehér téli világban bronzóriás: Kossuth Lajos szobra áll itt lenn a téren. A liberálisok őreá hivatkoznak, pedig ő ma nem lett volna liberális, mert elősorban elnyomott faját szerette. Az ország és vele a város választások felé indul. Magyar élet és magyar halál felett fog dönteni az urnáknál és Kossuth kinyújtott bronzkeze – a döntés szerint – vagy áldani fog vagy ökölbe szorulni a város felett«.”
Károlyi Mihály volt forradalmi miniszterelnök, egykori államfő Jugoszláviában, Belgrádban telepedett le – adja hírül a 8 Órai Ujság február 18-án. A lap szerint Nikola Pasics miniszterelnöktől engedélyt kapott arra, hogy a Magyarországtól elszakított helységekben népgyűléseket tartson. „A Jugoszláviához csatolt területek lakosságát egyelőre az októberi forradalomban követett politikájának helyességéről akarja meggyőzni és ezzel igyekszik útját egyengetni jövendő terveinek. A magyar városokban tartott politikai gyűléseinek sorozatát Újvidéken kezdte meg és több helyütt folytatta. Tegnap Zágrábba érkezett, ahol a horvát politikai körökkel keres érintkezést.”
