Herczeg Ferenc a Széchenyi István asztaltársaság márciusi vacsoráján a legnagyobb magyar mondását idézi, miszerint „mi magyarok olyan kevesen vagyunk, hogy az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni”. A Budapesti Hírlap tudósítása szerint az író kifejti: „Magyarország nem süllyedt volna olyan hihetetlen mélyre, ha ezt a bölcsességet, ami ebben a mondásban van, jobban megértették volna. […] A magyarság nem talált kegyelemre a világtörténelem ítélőszéke előtt, mert önmagának nem kegyelmezett meg.” Úgy véli, a magyarság az ellenségeivel mindig megengedőbb volt, mint saját nemzettársaival. „A mi népünk csodálatos lovagiassággal, hihetetlen türelmességgel bánt mindig külső ellenségeivel, akik életére törtek. Irgalmatlan, kegyetlen csak magyar emberrel szemben tudott lenni, azzal, aki más politikai hiten volt, mint ő. Azt lehet mondani, ha a magyar kéz ökölbe szorult, az mindig magyar embert fenyegetett.” Emlékeztet rá, hogy a magyar poéták is óvtak a pártvillongásoktól, és arra intettek: a magyarság tönkremegy, ha nem tud egységes lenni. „Kiemelkedni abból a mélységből, amelybe az ország süllyedt, csak akkor tudunk, ha lerázzuk magunkról a pártgyűlölet ólomsúlyát. Ennek a társaságnak, amely a középosztály virágát egyesíti magában, zászlajára kell írnia a nemzeti szolidaritás, a magyar szolidaritás jeligéjét. Mert hiszen Magyarországon van mindenféle szolidaritás. Szolidárisak a munkások, szolidárisak a kisgazdák, szolidárisak az egyes vallásfelekezetek ― csak magyar szolidaritás nem volt még soha! A magyar társadalomnak ki kell lépnie abból a hűvös, elegáns szkepszisből, amely fogvatartja. Meg kell értenie, hogy az ő életéről, a jövőjéről van szó. A magyar társaságnak hangoztatnia kell a jelszót, hogy kegyelmezzünk meg önmagunknak, kegyelmezzünk meg a magyarságnak.”
Aggasztó hírek érkeznek az emigrációba kényszerült IV. Károly király egészségi állapotának hanyatlásáról, akinek 1921 tavaszi és őszi visszatérési kísérletei veszélyes helyzetet teremtettek, ám ennek ellenére az országban az iránta táplált tisztelet majdnem változatlanul megmaradt. Március végén állapota egyre rosszabbra fordul, és április elsején meghal a portugáliai Madeira szigetén, 35 éves korában. A Pesti Napló másnap egész címlapját az elhunyt uralkodóra való emlékezésnek szenteli, és a róla készült portréval illusztrálja. A nekrológ címe gyászkeretben annyi: Meghalt. Úgy írnak: „Sorsát világokat megrázó viharok fergetege sodorta fel a trón magasságába és vesztett háborúk hegyomlása, forradalmak üvöltő és tűzvészt hordó szélvésze görgette le onnan. Életét Shakespeare-i toll se róhatja méltán a királytragédiák lapjára, csodálatos történetét csak a legenda kötheti koszorúba. […] Nézzétek: a viaszfehér homlokon egy láthatatlan csík, amit Szent István koronájának érce nyomott rá. Ereszkedjetek térdre e szegényes ravatal mellett és érezzétek, szívetekbe markoló fájdalommal érezzétek, hogy ilyen üldözötten, ilyen szánalmasan, ilyen kifosztottan, ilyen árva gyertyaláng fényében kellett meghalni annak a férfiúnak, akinek sorsa és végzete szinte összeforr egy nemzet sorsával és végzetével, aki túl a gyűlölködésen, túl országhatárokon a magyar sors fájdalmas olajával felkent királya és fejedelme volt Árpád nemzetének.”
IV. Károly Fotó: Mindszenty Alapítvány
A brit parlamentben felszólalnak a magyarság érdekében, elutasítva a trianoni békediktátumot, amit a Magyarország március 30-án üdvözöl vezércikkében. „A trianoni szerződés revízióját követelte az angol alsóház egyik utóbbi ülésén Elliot kapitány. Erdély magyarságát követelte vissza Magyarország számára, a száz percentjében színmagyar Székelyföldnek az anyaországhoz való visszacsatolását. […] Másodfél esztendővel a legkegyetlenebb békekötés után már angolok fordítják a szenvedés bibliai tömörségű magyar indulatszavait. Már van angol politikus, aki nem tud aludni Trianon miatt. A magyar eszme nagy térfoglalása ez. Mint minden igazság, hódító útra indul a lelkekben. És mentől sötétebb eszközökkel igyekeznek elnyomni egy igazságot, annál szenvedelmesebb erővel fog az feltörni a jó és erkölcsös emberek pszichéjében.”
A Pesti Hírlap március 29-én Szigorú intézkedések a politikai gyűlések megzavarói ellen címmel ír a belügyminiszter által elrendeltekről. Gróf Klebelsberg Kuno a rendőrhatóságot arra utasítja, hogy határozottan lépjenek föl az utóbbi időkben elharapózó rendbontásokkal szemben. „A politikai népgyűléseknek, úgy a fővárosban, mint vidéken ismételten előfordult sajnálatos megzavarása folytán a belügyminiszter valamennyi másodfokú rendőrhatóságnak utasítást adott ki, amelyben elrendeli, hogy a rendzavaró egyéneket vagy csoportokat, ha a népgyűlés elnökének felszólítására rendbontó magatartásukkal fel nem hagynak, a gyűlés színteréről el kell távolítani, őket elő kell állítani és ellenük az eljárást haladéktalanul folyamatba kell tenni. […] Rendzavarás miatt politikai gyűlés rendőrhatóságilag csak az esetben oszlatható fel, ha nyilvánvaló, hogy a gyűlés a közrend súlyos megzavarása nélkül programszerűleg le nem folytatható.”
Gróf Bethlen István miniszterelnök Hódmezővásárhelyen mond beszédet kampánykörútján. A 8 Órai Ujság beszámolója szerint az Egységes Párt népgyűlésén a város egész polgársága megjelenik. A kormányfő a szabadságjogok helyreállításáról beszél. „Mikor meggyőződtünk arról, hogy az ipari munkásosztály a maga részéről visszatért azokra az alapokra, amelyek lehetővé teszik az együttműködést és együttmunkálkodást a társadalom többi osztályaival, egy percig sem haboztunk tovább, hogy a szabadságnak azt a mértékét állítsuk helyre, amelyben az országban minden polgártársunknak része kell hogy legyen. A szabadságjogok terén elhárítottuk a gyülekezési és egyesülési szabadság útjaiból azon korlátokat, amelyek a munkásosztály gyülekezési jogát korlátozták. A szakszervezeti szabadságjogokat helyreállítottuk, a sajtószabadság ügyét azzal szolgáltuk, hogy megszüntettük a sajtócenzúrát.” A külső nehézségeket, az ellenzék magatartását is szóvá teszi. „Utunkba folyton újabb meg újabb incidensek állottak. Lopva tudtunk dolgozni, magyarán mondva akkor, amikor puccsok és az ellenzéknek olyan akciói, amelyek az országra nézve semmi hasznot nem hoztak, lehetetlenné nem tették.” Bethlen elutasítja az irreális háborús reparációs, vagyis jóvátételi követeléseket. „Kötelességemnek tartom erről a helyről is figyelmeztetni a győző államokat, hogy ez az ország reparációt tovább nem bír el, mi leadtuk ezen ország területének kétharmadrészét, mi többet fizettünk, mint bármely más legyőzött állam. Aki tőlünk reparációt követel, az a maga részéről tudatosan a mi elpusztulásunkon dolgozik, ami a humanitással, az emberi érzéssel össze nem egyeztethető.” A miniszterelnök abban látja az egyetlen megoldást, hogy minden becsületes magyar embernek össze kell fognia. „Én tehát önöktől azt kérem, hogy támogassák azt a politikát, amely bölcs mérséklettel, sem jobbra, sem balra nem ingadozva, semmiféle jelszavaknak föl nem ülve, arra törekszik, hogy a magyarok egységét megteremtse ebben az országban.”
