Tiszántúli korteskörútján Debrecenbe érkezik gróf Bethlen István miniszterelnök, aki a népgyűlésen arról beszél a Magyarország május 9-i tudósítása szerint, „hogy nem politikai ellenfeleit akarja lekicsinyelni vagy ócsárolni, hanem programjának politikai értékéről akar szólani”. Úgy vélekedik: „Minden helyes külpolitikának bizonyos alapfeltételei vannak. Az első, hogy meglegyen a megfelelő igazi szuverenitása, hogy egyenjogú legyen a többi nemzettel, hogy megfelelő és rendezett társadalmi élete legyen, hogy tekintélye megfelelő gazdasági és kulturális erőkön alapuljon. Semmi olyasmi ne történjék ebben az országban, ami a külpolitikának árt. A külpolitikába különösen ne szóljon bele a pártpolitika.” Mint mondja: „A királypuccsnak súlyos következményei voltak, s ezzel külpolitikai esélyünket rontotta le. A károlyista októbristák azzal rágalmazzák a nemzetet, hogy a kormány a rendet nem meri vagy nem akarja fenntartani.” Szerinte vannak negatív események, ám azon vannak, hogy megszűnjenek. „Ez azonban nem jogosít fel senkit arra, hogy az ország hírnevét megrontsa.” A külpolitikai helyzetről kifejti: „A célunk nem lehet egyéb, mint az, hogy helyreállítsuk a nemzet szuverenitását, evégből harmóniában kell maradnunk az európai irányzatokkal, egységes kulturális állami és társadalmi berendezkedésünknek kell lenni velük.” Európa helyzetére, jövőbeni lehetőségeire is kitér. „Ha a győzők direktóriuma fennmarad, akkor Európa tönkremegy. Valódi és tartós békét általános lefegyverzéssel, igazságos békével lehet létrehozni.” Bethlen kiemeli: Európa békét akar, mivel a győzők is komoly zavarokkal küzdenek. Hazánknak ebben is kulcsszerepe lehet. „Békét nélkülünk kötni nem tudnak, mert minélkülünk nincs értéke a békének. A megcsonkított Magyarországon látszólag csak nyolcmillió ember él, de ez gravitációs központja egy sokkal nagyobb területnek.” Hangsúlyozza: „A magyar külpolitikának négy célja van: az első a gazdasági egyenjogúság helyreállítása az egész vonalon, a gazdasági érintkezés felvétele a szomszéd államokkal, a második a reparációs (jóvátételi ― a szerző) kérdés elodázása, a harmadik a magyar kisebbségek megvédése, a negyedik a beavatkozási politika megszüntetése.” Hozzáfűzi: „Nekünk figyelmeztetni kell Európa vezető államférfiait, ha a kisebbségi kérdést nem rendezik, hogy ez európai kérdés.”
Május 13-án a Magyar Távirati Iroda útján meglepő lépésről tájékoztat a kormány, amikor május 22-től megtilt minden népgyűlést a választási kampány tapasztalható eldurvulását, az események további erőszakos megzavarását megakadályozandó. „A legutóbbi nemzetgyűlés óta eltelt hosszú idő alatt a politikai pártoknak s jelöltjeiknek már eddig is minden lehetőségük megvolt arra, hogy a választóközönséggel elveiket alaposan és részletesen megismertessék”, így szerintük a választók már most is határozott véleményt tudnak alkotni. Fontos szempont továbbá: „az ország érdeke azt kívánja, hogy a közeljövőben megtartandó nemzetgyűlési választások a közrend legkisebb megzavarása nélkül, méltóságteljesen folyjanak le, és a választópolgárok választójogukat a máris fokozott mérvben megnyilvánuló és sok esetben a közrendet is veszélyeztető pártszenvedélyek nagyobb izgalmaitól mentes, az ország jelenlegi súlyos helyzetéhez is illő, komoly nyugodtsággal gyakorolhassák”, ezért elrendeli a kabinet, hogy „1922. május 22-től kezdve 1922. június 13-ig bezárólag semminemű politikai gyűlés nem tartható, és a nyilvános helyen tartani kívánt egyéb célú népgyűlések vagy felvonulások sem engedélyezhetők.”
A Pesti Napló úgy kommentálja a bejelentést Generális szájkosár az összes jelöltek részére című cikkében: „A terv élénk megütközést keltett különösen az ellenzéki pártok körében, melyek joggal látják ebben a döntő választási agitáció szabadságának súlyos sérelmét. Soha arra eset nem volt, még a leghírhedtebb emlékű választások idején sem, hogy a kormány egyetlen tollvonással az agitációra szánt utolsó héten a pártokba belefojtsa a szót. Követtek el részletenként atrocitásokat a múltban is, tiltottak be többé-kevésbé sűrűn egyes népgyűléseket, de generális szájkosarat még sohasem próbáltak rakni az összes jelöltekre, éppen a választási agitáció utolsó hetében.” Ellenzéki politikusok, mint gróf Andrássy Gyula, hasonlóképpen nyilatkoznak. Úgy fogalmaz a napilapnak: „Abszurdumnak tartom a kormánynak ezt a tervét. A választók felvilágosítása alkotmányos jog, amitől megfosztani a jelölteket annyit jelent, mint a választókat megfosztani attól a joguktól, hogy a jelöltek politikai felvilágosításairól értesüljenek. Az alkotmányos élet lényege a választás előtti szabad gyűlésezés és választási szabadság. Aki ezt eltiltja, az a választás komolyságát teszi kétségessé.” A kritikus hangok azt nem vették figyelembe, hogy a kormánypártok éppúgy elestek a nagygyűlések tartásától, mint az ellenzéki alakulatok, tehát ugyanúgy sújtotta őket az új rendelet. Ezt érezheti a monarchia utolsó külügyminisztere is, mivel azt mondja, részrehajlással gyanúsítva a hatóságokat: „Ha egyenlően tiltják el az összes jelöltek gyűléseit, még akkor is egész más helyzetben van az ellenzék, amelynek legcsekélyebb megmozdulását is gyűlésnek tartja a hatóság, viszont a kormány jelöltjei egész társaságokat hívnak egybe, szabadon társaloghatnak anélkül, hogy a hatóság ezt eltiltaná.”
Bombaként robban a Magyarország május 12-i értesülése: „A Jóvátételi Bizottság szerint a román megszállás a bolsevizmus közvetlen következménye.” Cikkükben utalnak rá, hogy a megszálló csapatok okozta károk összegét és az idegen uralom alá került területek állami javainak értékét a ránk rótt háborús jóvátétel összegéből fogják levonni, így nekünk elsőrendű érdekünk a méltányos elbírálás, míg az ellenérdekelt feleké a károk kisebbítése. A felelősséget tehát nagyrészt Magyarországra próbálják hárítani. „Mint ahogy a trianoni békeszerződésnél szükségét érezték a győztesek a háborús felelősség egyoldalú leszögezésének, úgy a román károk felbecslésénél sem mulasztották el a bennünket terhelő felelősség eldöntését, hogy ekképpen »morális« támpontot nyerjenek jogos követeléseink önkényes kezelésére. A bizottság véleménye szerint ugyanis az idegen megszállások a bolsevista uralom közvetlen következményeinek tekintendők.” Hozzáteszik: „Kun Béla kormánya nem volt a szó szoros értelmében vett reprezentatív kormány, hatalomra jutása csakis annak az apátiának tulajdonítható, amellyel az ország reprezentatív elemei viseltettek a haza sorsa iránt.” Mindebből a bizottság levonja az önkényes következtetést: „Magyarország felelőssége a bolsevisták uralomra jutásában nem lévén letagadható, az ezt követő megszállásokért és károkért is őt illeti a felelősség egy része.” Hasonló furcsa logikával viszonyulnak a szegedi francia megszálláshoz, mivel a jóvátételi bizottság „véleménye szerint megmentette a várost úgy a bolsevista uralomtól, mint a román megszállástól, és így lehetővé tette a mai »regime« kialakulását.” Épp ilyen aggályos a jóvátételi testület álláspontja a jugoszláv megszállással okozott kártételekkel kapcsolatban, mivel a szerb kormánynak sikerült az ellenvéleményét a párizsi központ elé terjesztenie anélkül, hogy saját, speciális küldöttségük a helyszíni tapasztalatok alapján ellenőrizhette volna azokat. „Nem kevésbé érthetetlen a bizottság álláspontja azokat a károkat illetőleg, amelyek a román atrocitások következtében számos családot fosztottak meg kenyérkeresőjétől bebörtönzés, elhurcolás, sőt gyakran gyilkosság útján is.” Kiderül: a bizottság formálisan konstatálta ezeket az atrocitásokat és károkat, a kártérítési igényeket azonban már elutasította. Nem vették figyelembe továbbá a munkaszolgáltatásokat, s ― bár létezésüket elismerték ― „azokat a mérhetetlen károkat, amelyek nemzetgazdaságunkat indirekte bár, de a rekvirálások folyományaképpen: a forgalom, a mezőgazdasági és ipari termelés és a kereskedelem megakasztása, valamint az adók elmaradása révén érték.”
A 8 Órai Ujság május 13-án tévesnek nevezi a jóvátételi bizottság jegyzékének passzusait. „Az antant hatalmak bizonyára igen jól tudják, hogy a bolsevizmus letörésének idején már megfelelő katonai karhatalom állott rendelkezésre, amely minden pillanatban készen állott arra, hogy Budapestre bevonuljon.” Utalnak rá: hogy ez nem történt meg, annak kizárólag az antant hatalmak az okai, mivel nem engedélyezték a nemzeti hadsereg beavatkozását. A szegedi antantparancsnokság olyan táviratot kapott felülről, amelyben egyenesen megtiltották a nemzeti hadsereg útnak indulását, illetve parancsba adták, hogy ha mégis megmozdulna, ellenségként lépjenek fel vele szemben. „Így történt azután, hogy a románok minden ellenállás nélkül eljutottak egészen a Balatonig, míg a nemzeti hadsereg csak óriási nehézségek árán tudott előbbre jutni.”
A külügyminisztérium Az Ujság május 12-i számában emlékeztet, hogy a jóvátételi bizottság hivatalosan még nem nyilatkozott a kérdésben, ám logikátlan az egész okfejtés. „Szerintük Magyarország a felelős azért, hogy bekövetkezett a proletárdiktatúra és annak nyomán a román megszállás. Ezzel nem lehet menteni a rablásokat és gyilkosságokat, amiket a megszállók elkövettek. […] A román megszállás egyáltalán nem volt indokolva, teljesen szükségtelen volt. Emlékezzünk vissza: annak idején tárgyalás indult meg abból a célból, hogy a főváros felé menetelő román csapatok álljanak meg, miután sem a rendcsinálás jogcíme, sem más szempont nem követelte, hogy szállják meg Budapestet. És a románok mégis bejöttek a fővárosba. Nem azért jöttek, hogy megtörjék a bolsevizmust, hiszen az már összeomlott, hanem azért jöttek, hogy kirabolják a fővárost, ha lehetséges.”
A diplomáciai fejleményekből tehát világossá válik, hogy igenis a kommün súlyosbította a békekötés feltételeit. Az viszont abszurd, hogy egy, már a keleti országrészbe bevonult román hadsereg továbbnyomulásáért és pusztításaiért az áldozatul esett országot hibáztatták.
