A szocialisták a polgári erőket hibáztatják a kommünért

Az ügyész halálbüntetés kiszabását kéri a bíróságtól a kommün után a Duna–Tisza közén elkövetett rablógyilkosságok tetteseire. A szociáldemokraták harcias elvi deklarációt tesznek közzé, amelyet a Házban is ismertetnek. Vezérszónokuk, Peidl Gyula felszólalása nagy vihart vált ki, mivel bár pártja koalícióban részt vett Kun Béláék oldalán a több száz halálos áldozattal járó vörös kommünben, mégis a polgári erőket teszi felelőssé a proletárdiktatúráért. Rakovszky Iván belügyminiszter visszautasítja a bolsevik módszerek alkalmazásának vádját, s kimutatja, hogy a szociáldemokrata politikus egyetlen állítását sem tudta bizonyítani. Bethlen István miniszterelnök ismerteti a kormányprogramot, s kijelenti: nem kapható arra, hogy általános amnesztiával a börtönök kapuit kinyissa.

Kitűzik a kommün után elkövetett, nagy port felvert orgoványi és izsáki gyilkosságok perének a tárgyalási napját. A Budapesti Hírlapban június 28-án megjelenik: „A magyar királyi katonai törvényszéken július 3-án hétfőn reggel kezdik meg az orgoványi rablógyilkosságok bűnügyének főtárgyalását. […] A sértettek hozzátartozóinak nevében Dombóváry Géza dr. ügyvéd jelenik meg a tárgyaláson. A tárgyalás előreláthatóan egy hétig fog tartani, mert körülbelül ötven tanút fognak kihallgatni.” Az ügyvéd „indítványt tett, hogy idézzék meg tanúképpen az Izsákról elűzött zsidókat is. Vádlottak: Zbona János, Danics Mihály, Juhász István, Tóth Imre és Tóth Ambrus, akik a vádirat szerint 1919. november 17-én Pánczél Zoltán negyvenhárom éves kereskedőt, Schmidt Árpád 39 éves szabómestert és Beck Sándor kereskedőt, izsáki lakosokat kirabolták, majd kivitték őket Orgoványba, s ott egymás után felakasztották őket.” 

A 8 Órai Ujság június 29-én arról ad hírt, hogy a katonai ügyész halálbüntetést kér majd a vádlottakra. Július elsején további információkat közöl a lap a büntetőügy, illetve a nyomozás részleteiről, a vizsgálatok befejeződéséről. „A Duna–Tisza közén elkövetett különböző atrocitások ügyében a vizsgálat lefolytatásával annak idején Kovács Péter dr. királyi ügyészt bízta meg a Pest környéki büntetőtörvényszék.” Mint írják, „ az ügyész hónapokon keresztül a legnagyobb eréllyel folytatta a nyomozást, rengeteg vallomási jegyzőkönyvet vett fel, amelyek közül mintegy húsz a gyanúsítottak vallomását foglalja magában. Lett volna még mintegy tíz kihallgatandó gyanúsított, azonban ezekkel nem lehetett jegyzőkönyvet felvenni, mert ismeretlen helyen tartózkodnak és ― bár körözőlevelet adtak ki ellenük ― kézre kerítésük mindez idáig nem sikerült.” A királyi ügyészség illetékesség szerint csoportosítja az iratokat, „a Duna-Tisza-közi atrocitásokhoz tartoznak az orgoványi rablógyilkosságokon kívül az izsáki, lajosmizsei, kecskeméti és Solt környéki bűnügyek is.” Az aktákat két vidéki törvényszék, illetve ügyészség között osztották meg. „A kecskeméti ügyészséghez utalták át a kecskeméti, lajosmizsei és izsáki bűnügyek iratait, a kalocsai ügyészség viszont a Solt környéki ügyeket kapta meg.” Kiderül: a gyanúsítottak kivétel nélkül katonai szolgálatot teljesítettek a bűncselekmények elkövetésekor. Az orgoványi rablógyilkosságok tárgyában viszont a Margit körúti katonai törvényszék folytatja le a főtárgyalást. Arról számolnak be, hogy utóbbi ügyben „Beck Béla, az Orgoványon meggyilkolt Beck Sándor fia beadvánnyal fordult a katonai törvényszékhez, amelyben kérte, hogy a bíróság terjessze ki a vizsgálatot az egyik rablógyilkosnak, Zbona Jánosnak arra a kijelentésére vonatkozólag, amely szerint atyja, Beck Sándor, valamint a másik két áldozat, Schmidt Árpád és Pánczél Zoltán állítólag nagyobb pénzösszeget adtak Constantinescu román főhadnagynak, hogy a románok ott-tartózkodását meghosszabbítsa.” Az áldozat fia hangsúlyozza beadványában: „ebben a kérdésben a valódiság megállapítása nemcsak a kirovandó büntetés, hanem az áldozatok családjainak hazafiassága szempontjából is rendkívül fontos.” 

A szociáldemokraták közben olyan harcias és felelősségre vonó politikai hangot ütnek meg, mintha az országot végveszélybe sodró, több száz gyilkosságot elkövető terrorista véres kommün vezetésében nem vettek volna részt Kun Béláék, a kommunisták oldalán. Peidl Gyula, a kommün összeomlása utáni miniszterelnök a nemzetgyűlésben teljes egészében fel akarja olvasni a szociáldemokrata párt hosszadalmas elvi deklarációját, ám Gaál Gaszton házelnök ezt először nem engedélyezi, mivel az akkori házszabály még nem tette lehetővé, hogy a szónok felolvassa a beszédét. A Pesti Hírlap június 29-én ezt így írja le: „A szocialista parlamenti frakció írásba foglalt deklarációja ott fekszik Peidl előtt. Amikor fölveszi és kezdi olvasni, az elnöklő Gaál Gaszton figyelmezteti, hogy beszédet olvasni nem szabad. Azonban abba belemegy, hogy miután elvi deklarációról van szó, ne olvastassék a beszéd feltűnő módon. […] Peidl ettől kezdve a padra teszi a deklarációt és félig olvassa, félig mondja, állandó közbeszólásokkal kísérve.” A szocdem vezető azzal kezdi, hogy elismeréssel adózik az ipari és mezőgazdasági munkásságnak, „akiknek megértő lelke befogadta a nyugati civilizáció nagy eszméit, amelyek a szocializmus eszméivé kristályosodtak ki és (Sokorópátkai Szabó István: Kommunizmus lett az eredményük!) a társadalmi fejlődés és kulturális haladás hajtóerejévé váltak. (Gaál Endre: Egész a szovjetig!)” Peidl szerint a szocialisták aktív részvétele a kommünben nem felel meg a valóságnak, és az uralkodó osztályokat teszi felelőssé. „A háborúval és a forradalmakkal kapcsolatos újabb keletű rágalmak elől sem szándékozunk kitérni. Magyarországnak és népének rettentő szerencsétlenségéért elsősorban a mindvégig épségben megtartott merev osztályuralmi rendszer felelős, amely minden demokratikus törekvést elnyomott és ezzel lehetetlenné tette a fokozatos fejlődést.” A baloldali képviselő kétségbe vonja a parlament jogszerűségét. Úgy fogalmaz: „a parlamenti életben elismerjük a többségi elvet, de követeljük, hogy a nemzet képviselete mindenkor a legdemokratikusabb alapon, az alkotmányban biztosított általános, egyenlő, titkos, községenkénti választójog alapján jöjjön létre, minden hatalmi befolyás intézményes kizárásával. Minthogy ez a most egybegyűlt nemzetgyűlés nem ilyen alapon jött létre, jogszerűségét kétségbe vonjuk”. Fontosnak tekintik, hogy igazodjanak a nyugati államokhoz, ami szerinte kizárja a bolsevizmus elősegítését: „feladatunknak tekintjük, hogy a szükséges előfeltételek megteremtésével hozzásimuljunk a fejlődöttebb nyugati államokhoz. Ebből megállapítható, hogy azok a vádak, amelyekkel a pártot kitartóan illetik, hogy ők csinálták Magyarországon a bolsevizmust, nem egyebek rágalmaknál.” Szerinte a szociáldemokraták pusztán a kommunisták fékezése céljából csatlakoztak a kommünhöz. „Elismerem és igaz, hogy a Szociáldemokrata párt március 21-én csatlakozott a proletárdiktatúrához, amelyben mindenki diktált, csak a proletár nem. (Helyeslés és taps.) Én a magam személyében akkor sem csatlakoztam. Ez jogosít fel annak a megállapítására, hogy azok, akik a szociáldemokrata pártból a proletárdiktatúrához csatlakoztak, azt hazafias felbuzdulásból, a szélsőségek megakadályozása végett tették. (Báró Podmaniczky Endre: Azért akasztottak.) Nem védem én ezt. Én akkor és most is helytelenítem az akasztást. A párt csatlakozása nélkül azonban még több emberéletbe került volna. Mi a jogtalan és embertelen intézkedések ellen küzdünk, ne vágják hát a fejünkhöz a bolsevizmust, melyet magunk is elítélünk. (Gróf Széchenyi Viktor: Ha annyira tiltakoznak ellene, akkor miért jöttek ide piros szegfűvel?) Ha annyira tiltakoznak a bolsevizmus ellen, ne éljenek bolsevista eszközökkel.” Befejezésképpen azoknak a nevében, akik az utóbbi nyolc év, vagyis a világháború kitörése óta eltelt időszak minden nyomorúságát átélték, arra hívja fel „a kormányt és a többséget, fejezzék be, vessenek véget a gyűlölet és bosszú politikájának, nyissák ki a börtönöket. (Báró Podmaniczky: Hogyne! Jöjjenek vissza Kun Béláék!)” 

                                                                      Rakovszky Iván                                                           Fotó: mek.oszk.hu

Rakovszky Iván belügyminiszter a plenáris ülésen ― a miniszterelnök távollétében ― válaszol Peidl vádjaira, amit Az Est teljes egészében leközöl. „A képviselő úr két ízben is említette, hogy a kormány bolsevista eszközökkel dolgozik. Ezt a leghatározottabban visszautasítom.” Szerinte olyan állításokat kockáztatott meg, amelyeket nem bizonyított. „Azt mondta a képviselő úr, hogy a túloldalon egy embert sem lát, aki a bolsevizmusnak ne hódolt volna be. Ennek a bizonyításával is adós maradt. Azt is mondta, hogy a bolsevizmus megakadályozásában a polgári osztály lanyhasága gátolta meg a szocialistákat, de ezt sem bizonyította. Köztudomású, hogy bár egyes polgári pártok részvételével, de a szociáldemokraták fegyverezték le a polgárságot.” A belügyminiszter beszéde alatt a zajongás olyan nagy, hogy az elnök kénytelen egy időre felfüggeszteni az ülést. A kényszerű szünet után Rakovszky Iván úgy folytatja: Peidl adós maradt azzal is, hogy bizonyítsa, milyen bolsevik eszközökkel dolgozik a kormány. Kijelenti: a mai kormány ilyen eszközökhöz nem nyúl. A közbeszólásokból arra következtet, hogy olyan dolgokat értenek alatta, mint a bombamerényletek vagy a botozások, amiket viszont nem a kormány követ el. „Biztosíthatok mindenkit, hogy ez a kormány, amíg a helyén marad, minden egyéni visszaélést szigorúan meg fog torolni és éppen ez a különbség e kormány és a bolsevizmus között.” Egyetlen komoly állítása volt a szocialista képviselőnek, amire reagálni akar: az internálás kérdése. „Ma már az internálási intézmény jogi szabályok közé van szorítva, nem mint a bolsevikiek alatt, amikor akármelyik népbiztos vagy helyettes népbiztos ötletére bárkit ki lehetett húzni éjjel az ágyból.” Emlékeztet: mindössze 150 politikai elítélt van, s bár az ellenzéki képviselőknek fáj, hogy kevés van, mert nem tudják politikailag kihasználni, ő szeretné, ha már egy sem lenne. 

Az Est július elsején azt a címet választja tudósítása élére: „Bethlen miniszterelnök részletes kormányprogramot adott”. Majd arról írnak, hogy a kormányfő jogrendet, felekezeti békét és gazdasági konszolidációt hirdet. Bethlen István reflektál Peidl Gyula szavaira is. „Ő általános amnesztiát követel, hogy nyíljanak meg a börtönök ajtajai és mindenki szabaduljon ki. Én arra kapható nem vagyok, hogy a börtönök kapuit kinyissam. A börtönökben bíróilag elítélt emberek ülnek és én bízom a független magyar bíróság ítéletében. Különben már kétszer adtunk amnesztiát.” Kitér a baloldali emigránsok hazahívására vonatkozó felvetésekre is. „Mindenki hazajöhet, senkinek az útja elé akadályokat nem gördítünk, amennyiben büntetendő cselekményt nem követett el. De ha elkövetett, akkor nem lehetek vele szemben enyhébb, mint azokkal szemben, akik itthon maradtak. Mert az emigránsok bűnüket tetézték még azzal, hogy kint az ország jóhírnevét megtépték. Propagandát folytattak és folytatnak még az ország ellen. Amíg legalább a megbánás jelét nem lehet észrevenni náluk, addig igazán nem lehet amnesztiára gondolni.”