További hullámokat vet Eduard Bernstein meghatározó német szocialista politikusnak a bécsi interparlamentáris konferencián elmondott beszéde, amelyben a magyarországi viszonyokat sötét színekkel festette le és a kommunista rémuralmat vértelennek állította be. A Pesti Naplónak az Egységes párt értekezletéről adott szeptember 5-i híradása szerint a tanácskozáson részt vett Erődi-Harrach Tihamér beszámolója szerint „Schücking, a német csoport elnöke a német nemzet nevében arra kérte őt, hogy ne fektessenek nagy súlyt Bernstein beszédére, mert Bernstein naiv ember, aki nagyon könnyen felül minden téves információnak.”
Kiemelt figyelem övezi Bethlen István véleményét az ügyről. „A Bernstein-féle támadásnak koránt sincsen olyan nagy jelentősége, mint ahogy azt az első pillanatban Magyarországon felfogták. A helyzet az, hogy Apponyi fellépése nemcsak ellensúlyozta, de határozottan túlszárnyalta Bernstein felszólalásának hatását és legfeljebb a konferencia tíz százaléka, a szélső szociáldemokraták maradtak Bernstein felfogásán. A konferencia többi része határozottan jó benyomást szerzett a Magyarországon uralkodó helyzetről.” A kormányfő úgy értesült, hogy a magyar baloldali emigráció, Károlyi Mihályék brosúraosztogató kampánya és Garami Ernőék Magyarország-ellenes agitációja a visszájára fordult. „A szökevények akciója, amely Bernstein beszédét kezdeményezte, ellenkező hatást ért el. A Bernstein-ügy tehát be van fejezve és semmi értelme nem volna ezzel a dologgal a parlamentben előhozakodni. A bécsi szökevényekkel szemben olyan megvetéssel viseltetik minden magyar ember, hogy azokat nem érdemesíti arra, hogy velük foglalkozzanak, pláne a parlamentben.”
Szóba kerül a kormánypárt megbeszélésén a Horthy Miklós kormányzó által indított ínségenyhítő kezdeményezés is. Scitovszky Béla házelnök kijelenti: „a nemzetgyűlésnek e tekintetben jó példával kell elöl járnia. Felhívással fordult a pártokhoz, most a kormánypárt tagjaihoz fordul, javasolja, járuljanak hozzá, hogy a legközelebbi negyedben minden egyes képviselő illetményéből az ínségakció céljaira kétezer koronát levonhassanak.”
Rakovszky Iván belügyminiszter beszámol arról, hogy az összegyűlt összeget milyen célra és elvek szerint használják fel. Elmondja, hogy „három akció van folyamatban: 1. a hadiárvák, rokkantak és özvegyek érdekében; 2. a főváros segítőakciója; 3. a kormányzó által indított nyomorenyhítő akció, amely tisztán a falusi szegényekre vonatkozik, mégpedig azokra, akik azért nélkülöznek, mert aratás idején nem kaptak munkát.” A tárcavezető megerősíti: a karitatív kezdeményezés költségeit az állam magára vállalja. „A gyűjtéssel kapcsolatban semmiféle adminisztrációs költség nem merül majd fel, mert mindent hivatalos apparátus intéz, a pénzkezelést pedig az állampénztárak végzik. A gyűjtés jól halad, s reméli az akció teljes sikerét.”
Károlyi Mihály volt forradalmi miniszterelnök és köztársasági elnök ügyei ismét témát szolgáltatnak a Házban. Nagy Ernő Rassay-párti liberális, ellenzéki honatya interpellálja a vörös gróf vagyonának elkobzásával kapcsolatban Daruváry Géza igazságügyi minisztert. A Budapesti Hírlap szeptember 7-i tudósítása szerint „ha Károlyi és társai hazaárulók, akkor bűneikért lakolniok kell, de előbb ezt be kell bizonyítani. Furcsának tartja, hogy Károlyi vagyonát előbb zár alá helyezik és azután keresik hozzá a jogi bizonyítékokat.” Kijelenti: „Ha hazaáruló, akkor fel kell akasztani!” Daruváry Géza úgy válaszol: „Az 1915. évi XVIII. törvénycikk értelmében a vagyonelkobzás iránt eljárást kell indítani az ellen, akit nyomatékos gyanú terhel, hogy bizonyos kvalifikált hazaárulást vitt véghez. Azt hiszem, az iránt nincs kétség az országban senki előtt, hogy itt a nyomatékos gyanú fennforog, s ehhez nem szükséges most semmiféle különös bizonyítás. Aki megfigyelte Károlyi Mihály viselkedését a háború folyamán, amint az összes eljárásával a nemzet ellenálló erejét meggyöngítette a defetista és pacifista mozgalmakkal és az antant magasztalásával, aki szem előtt tartja, hogy ő az ezeréves alkotmányunkat feldöntötte, aki szem előtt tartja, hogy az országot azután átadta a proletárdiktatúrának nevezett véres önkényuralomnak, aki szem előtt tartja, hogy a fegyverletételt elrendelte és azáltal az országot teljesen védtelen állapotba hozta, ami által ez a szerencsétlen békekötés jött létre, miután egészen máshogy tárgyalhattunk volna, ha fegyverrel a kézben tárgyalhattunk volna az ellenséggel, mert hiszen a fegyverletétel után álltunk azzal szóba: az nem lehet kétségben arra nézve, hogy a nyomatékos gyanú fennforog.” Hangsúlyozza azonban a tárcavezető, hogy az ügyben nem ő dönt. „Én nem akarok ítélkezni a dolog felett. A független bíróság fog ítélkezni, hogy vajon az a bizonyos kvalifikált hazaáruló esetekre vonatkozó pont fennforog-e vagy sem.” Hozzáteszi, hogy az eljárás folyamatban van és novemberben a bizonyítékok előterjeszthetők lesznek, „s akkor a tisztelt képviselő úr óhaja teljesülni fog, hogy a bíróság fog e kérdés felett dönteni. (Nagy Ernő: Ez a helyes!)” A vagyonelkobzásról elmondja: „az eljárás folyamatban van, az ügy közelebbről megvizsgáltatik és akkor az összes intézkedéseket, amelyeknek szüksége fennforog, meg fogjuk tenni.” Az interpelláló képviselő már nem szólal fel a kérdésben, s a Ház a választ tudomásul veszi, azaz elfogadja.
Egy nyilvánvaló álhírt pellengérez ki a Budapesti Hírlap szeptember 8-án, amely arról szól, hogy Magyarország kormányzója egy nemzetközi összeesküvésben vett volna részt. A párizsi Havas hírügynökségtől átvett MTI-hírt ismertetik, amely úgy szól: „A lapok bukaresti jelentése szerint az elfogott összeesküvők vallomásából kiderült, hogy Horthy tengernagy szerepel egy összeesküvésben, amelynek célja, hogy meggyilkolják a román és a szerb királyt, valamint különböző államférfiakat, elsősorban Masaryk elnököt és Benes miniszterelnököt.” A Budapesti Hírlap azt írja: „Nem éppen lehetetlen, hogy a bukaresti vádlottak milyenféle vallomást tettek. Hogy miért, azt is ki lehet találni. Azért, mert vallatóiknak ilyen vallomásra van szükségük.” A lap szerint azonban az a lényeges, hogy ezt a franciák távirati irodája világgá kürtöli. „Hihetetlen dolog, hogy a párizsi újságok és a Havas föl sem tették maguknak a kérdést, hogy vajon lehetséges-e az, hogy egy ország első méltóságát viselő férfiú ilyen vállalkozásba keveredjék? És nem kérdezték tovább maguktól, hogy vajon mi célja lehet a tengernagynak az ilyen politikai gyilkossággal? Hiszen valami komoly megfontolás és számítás nélkül ilyen dologba csak nem kezd épeszű ember.” A cikkíró felteszi a kérdést: mi józan oka lehetne az ország kormányzójának az összeesküvők toborzására? „Nyilvánvaló, sem Horthynak, sem Magyarországnak erre nem volt szüksége. Ellenben a vaknak is látnia kell, hogy valakinek mégis volt rá szüksége. Éspedig nem másnak, mint aki oly mohón siet világgá hirdetni az állítólagos vallomást. Nem egyéb ez a ronda merénylet, mint silány támadás akár Horthy, akár Magyarország, jobban mondva mind a kettőnek tisztessége és becsülete ellen. […] És mert nem képesek bennünket képtelen és becstelen híreszteléseikkel meggondolatlanságok elkövetésébe beleugratni, maguk költik ránk azt, amit szeretnének, hogy elkövessünk.”
A Népszövetség több napos genfi ülése kapcsán olyan hírek érkeznek, hogy a kisantant államai akadályozni akarják hazánk felvételét. Az Est arról ír szeptember 10-én, hogy „bár a kisantant elvben nem szegül ellene Magyarország felvételének, fő törekvése mégis az, hogy bizonyos nehézségeket gördítsen a felvétel útjába.” Bukaresti lapok pedig azt közlik: a kisantant kormányai tiltakoznak, mert szerintük „a magyar kormány a trianoni békeszerződést nem viszi keresztül és agitációs szervezeteket tart fenn, amelyek a szomszéd államok biztonságát veszélyeztetik.” Genfi források úgy értesültek, hogy a népszövetségi vizsgálóbizottság legutóbbi ülésén azzal foglalkozott, „vajon Magyarország tényleg a békeszerződés határozatainak megfelelően leszerelt-e?” Hozzáteszik: a testület „bizonyos tagjai azt akarták kimutatni, hogy a leszerelés nem teljes és követelték a magyarországi leszerelések szigorú felülvizsgálatát”.
