Edmund Dene Morel, az egyik legtekintélyesebb angol publicista, a Foreign Affairs külpolitikai folyóirat főszerkesztője nyilatkozik október 24-én Londonban a Magyar Távirati Irodának a trianoni békediktátumról. Mint mondja, az, hogy „minálunk nemigen tudnak a trianoni szerződés igazságtalanságairól, abban leli magyarázatát, hogy az angol ember általában édes-keveset érdeklődik a kontinentális ügyek iránt, ami természetesen azzal jár, hogy meglehetősen ismeretlenek előtte az ottani viszonyok. […] Magyarországgal e tekintetben is mostohán bánnak és meg vagyok győződve, hogy közvéleményünket az ottani komoly viszonyokról hamarosan kellő formában fölvilágosítják.” A hazánkat ért hatalmas igazságtalanságot empátiával szemléli. „Meg kell értetni az angol közönséggel, milyen hajmeresztő viszonyok keletkeztek a területi és gazdasági veszteségek következtében. Ha ez egyszer köztudomásúvá válik, fölfogásom szerint elmaradhatatlan az itteni fölfogás megváltoztatása Magyarország ügyeiben.” A trianoni békeszerződés revízióját tartja szükségesnek. Az az álláspontja, hogy „valamennyi területi rendelkezés alapos újabb szabályozásra szorul. Igazságos és általánosan megnyugtató döntés csak az illető területeken lefolytatott népszavazás útján történhetik meg. Ez volt mindig az én álláspontom és ezért fogok harcolni mindig, nemcsak én, hanem elvbarátaim is.”
Közzéteszik a brit nagykövetség jelentését Magyarország gazdasági helyzetéről, amely az október 26-i Budapesti Hírlap szerint kiemeli: „azoknak a súlyos akadályoknak ellenére, amelyek adósságok, jóvátételi követelések, a kedvezőtlen kereskedelmi mérleg stb. alakjában jelentkeztek, múlt évhez képest mégis bizonyos javulás állapítható meg.” Szerintük a jelenbeli külkereskedelmi adatokat „nem lehet a békebeli adatokkal összehasonlítani, mert akkor az ország minden fontos nyersanyaggal, fával, szénnel, sóval stb. rendelkezett. Ezeket azonban a békeszerződés következtében mind elvesztette s import útján kénytelen fedezni. Mindennek ellenére a magyar kereskedői tevékenység igen fejlett, a szociális viszonyok kielégítőek, ha helyre lehetne állítani gazdasági vonatkozásaiban a régi birodalmat, akkor hatalmas gazdasági fellendülés következnék el.” A brit követségi jelentés optimista jövőképet vázol fel: „Magyarországnak csak kitartó munkára és politikai egyetértésre van szüksége, hogy fontos szerephez jusson és igazi összekötő kapocs legyen Kelet és Nyugat között.”
Ferdinánd román király gyulafehérvári megkoronázásának jelentős utórezgési vannak. A Magyarország október 27-én címlapján hozza a hírt az Orient Rádióra hivatkozva, hogy Szilágyi Lajos ellenzéki képviselő parlamenti felszólalását, amelyben kifogásolta a koronázás méltatlan körülményeit, meg akarják torolni. Ion Gheorghe Duca külügyminiszter ugyanis úgy nyilatkozik: „Románia közbe fog lépni a magyar kormánynál annak az incidensnek az ügyében, amely a román uralkodó pár megkoronázása alkalmából a budapesti parlamentben lejátszódott. A kormány úgy véli, hogy az ily ellenséges tüntetések nem alkalmasak a Magyarországgal való viszony javítására.” Hazánkat nyíltan megfenyegetve a kisantant támadó mozgósításával az egy héttel azelőtt elhangzott parlamenti beszéd miatt hozzáteszi: „A belgrádi és prágai kormányok is csatlakozni fognak a demarshoz (itt: erőteljes hivatalos tiltakozás ― a szerző), amelynek időpontját még nem állapították meg.” A Budapesti Hírlap ugyanaznap a hírt úgy kommentálja: „Itt valami baj lehet, mert a demarsok nem arra valók, hogy feledésbe ment eseményekbe ismét életet leheljenek.” Azon nem csodálkozik a lap, hogy Csehország és Jugoszlávia hajlandó a megsértett román érdek védelmében ellenünk fellépni. De ha már nehéz megérteni, milyen címen tiltakozik Románia egy ellenzéki képviselő beszéde miatt a magyar kormánynál, még kíváncsibbak lennének arra, „hogy mi közük a cseheknek és jugoszlávoknak ahhoz, hogy nekünk mi a véleményünk a gyulafehérvári koronázásról.”
Szilágyi Lajos inkriminált országgyűlési felszólalásában arról beszélt, hogy a koronázás idején, „a magyarokat, mint idegeneket kiutasították. Sokakat bebörtönöztek, elhurcoltak, mindenkit terrorizáltak, a sajtó hangját pedig elnyomták. […] ijesztő volt a távollét, ijesztő volt a némaság. Némák voltak az esztendők óta amúgy is némaságra kárhoztatott magyarok, némák voltak a székelyek, a szászok, a Körös-vidék és Máramaros. Aki pedig szólhatott, az erdélyi oláhok szóltak és a panaszok tömegével fordultak az elnyomóik ellen. Vajda Sándornak, Nagy-Románia volt miniszterelnökének szavait idézem, aki azt mondta, hogy bárhová tekint a szem Romániában, mindenütt növekvő elégedetlenséget és bomlást lát.”
Egy nappal később újabb fejlemények látnak napvilágot. Az MTI közli 27-én: „A budapesti román királyi követség ma arról értesítette a magyar királyi külügyminisztériumot, hogy a Magyarság október 27-iki, a román érzelmeket sértő vezércikke miatt a magyar útlevelek láttamozását beszüntette.” A Pesti Hírlap október 28-i számában megjegyzi a hírről: „balkáni értelemben is szokatlan stílus áradozik belőle, amely megfelel talán a bukaresti ízlésnek, de egy civilizált ország fővárosában csakugyan nagyon bocskorszagúan hat. Felháborító, mert ez a néhány rideg szó kegyetlen és barbár merénylet sok száz szegény ember ellen, akik eddig is napokig dideregtek a román konzuli hivatal előtt, hogy hozzájussanak utazási engedélyükhöz. Ezeken az ártatlanokon áll bosszút a román felfuvalkodottság, egy újságcikk miatt, amely nem nyerte meg az oláh urak tetszését.”
A Pesti Napló Gróf Apponyi Alberttől megkérdezi, „mit szól ahhoz a hírhez, hogy a kormány a románok durva eljárását nemzetközi fórum elé akarja vinni?” A trianoni tárgyalódelegáció volt vezetője úgy nyilatkozik az október 29-i számban: „ha a kormány tényleg nemzetközi fórum elé viszi az ügyet, úgy annak nagyon örülök”. A román kormány következményekkel való fenyegetéseiről azt mondja: „ha hivatalos állásban nem lévő egyén akár a parlamentben, akár a parlamenten kívül olyat mond vagy tesz, amely egy idegen államnak nem tetszik, ha ez a tény akár bele is ütközik a fennálló szerződésekbe, annak még soha semmiféle következménye nem volt és nem lesz.”
Feltűnő azonban, hogy a parlamenti felszólalás és „A bocskor önérzete” című cikk nyomán beharangozott román demars nem érkezik meg. A Magyarország 29-én közli, értesülései szerint „az állítólagos demars ügye is szóba került a minisztertanácson, a kormány ebben a kérdésben várakozó álláspontot foglal el, mindaddig, amíg a jegyzék meg nem érkezik.” A magyar kabinet „retorzióképpen intézkedett, hogy Bukarestben a magyar konzuli hivatal ne láttamozza a román nemzetiségű állampolgárok Magyarországba szóló útlevelét.” Kiderül aztán a román követség közleményéből, hogy az egyetlen megtett intézkedésük csak „bizonyos protekciós, soron kívüli ajánlások visszautasítására szorítkozik”.
Még a románok belügyeinkbe történő beavatkozása, a magyar állami cenzúra kikényszerítési kísérlete előtt az erdélyi Magyar-Székely Egyesület a Népszövetséghez fordul a kisebbségi jogok betartatása céljából. A Budapesti Hírlap október 25-én azt írja: „A Népszövetség támogatására alakult Magyar-Székely Egyesület terjedelmes memorandumot dolgozott ki, amely a kisebbségi szerződés rendelkezéseinek sorrendjében a legkisebb részletekbe menően összeállítja mindazokat a kétséget nem szenvedően hiteles adatokat, amelyek e szerződés ellen való nyilvánvaló sérelmek. Az erdélyi magyarságot a román uralom részéről ért jogtalanságokat tárgyaló memorandumnak az a konklúziója, hogy a Nemzetek Szövetségének Tanácsa küldjön ki a Magyarországtól elszakított területekre vizsgálóbizottságokat.” Hozzáteszik: „ha e vizsgálat eredményeként a fölhozott vádak bebizonyítva volnának, gondoskodjék a tanács arról, hogy Románia ezentúl kisebbségi kötelezettségeit a nemzetközi szerződéshez híven teljesítse” és az eddigi jogtalanságokat orvosolva a károsultaknak teljes kártérítést adjon. A hír szerint a Népszövetség a memorandumot szabályszerű kisebbségi petícióként elfogadta, tárgyalja, s a román kormánynak három hónapon belül kötelessége rá válaszolni.
