Egy szocialista képviselő tízezer legyilkolt munkásról beszél a Házban, de miután semmilyen bizonyítékkal nem tud szolgálni, megvonják tőle a szót. Az ellenzék a parlamentben a népköztársaságot élteti. Herczeg Ferenc úgy véli: ezer esztendő óta mindig a pártoskodás és a külső veszedelmekkel szembeni közömbösség buktatta el Magyarországot. Idézi Petőfit, aki azt írta: elveszünk az ordítók miatt. Bánffy Miklós lemond a külügyminiszterségről. Rakovszky Iván belügyminiszter kifejti: a rendtörvényjavaslatot a bírálók el sem olvasták, mivel az nem szigorításokat, hanem enyhítést tartalmaz.
Viharos szócsatákkal ér véget a parlamenti ülésszak karácsony előtt, így vonul téli szünetre a Ház, miután az ülésezést január 8-ig elnapolják. A Pesti Napló december 23-án úgy ír erről „Óriási botrányba fulladt az esztendő utolsó parlamenti ülése” című tudósításában: „A nemzetgyűlés ma szétoszlott ünnepi szünetre anélkül, hogy végzett volna a hat hónapos idemnitással.” Az előző költségvetés mandátumának féléves meghosszabbításán túl más nézeteltérések is terítékre kerülnek. „A szeretet ünnepére pedig olyképpen mondanak búcsút egymásnak a képviselők, hogy a mai délutáni ülésen még egyszer megszerezték maguknak azt a kellemes izgalmat, amivel úgy látszik, a parlamenti viharok járnak és még egyszer megmondták egymásnak a különböző pártbeliek leplezetlen jó véleményüket.” Az első felzúdulás akkor kerekedik, amikor Propper Sándor szocialista képviselő sok ezer munkás meggyilkolásáról beszél. Karafiáth Jenő kormánypárti képviselő egyik előző napi felszólalásával polemizál „és tiltakozik az ellen, hogy a szociáldemokraták nem jöhetnek fölemelt fővel az országgyűlés házába”. Szerinte Karafiáth vélekedésével ellentétben van joguk Garami Ernőt, a régi vezetőjüket éljenezni. Azt is elmondja, hogy Garaminak „azért kellett elhagynia az országot, mert életveszedelemben volt”. Karafiáth állításával szemben arról beszél, hogy „igenis, a szociáldemokraták is sokallják a kommün áldozatait, de ugyanúgy sokallják az ellenforradalom áldozatait, a hetvenezer letartóztatottat és tönkretett családot, Somogyi, Bacsó, Cservenka és még vagy tízezer ártatlan munkás legyilkolását”. Iménti vádak elhangzása után óriási zaj tör ki, s a Ház kormánypárti jobboldala kórusban hazugságot emleget. Huszár Károly parlamenti alelnök sokáig rázza a csengőt, hogy helyreálljon a rend, majd azt mondja: „A képviselő úr azt állítja, hogy ebben az országban tízezer munkást gyilkoltak meg. Felszólítom a képviselő urat, hogy ezt az állítását bizonyítsa be. Mert ha nem tud bizonyítani, én a képviselő úrtól a szót meg fogom vonni.” Propper Sándor úgy reagál, hogy „köztudott dolgokról van szó”, s hozzáteszi, hogy egy ellenzéki képviselő, Rupert Rezső „egy felszólalása keretében említette”. Utal rá, hogy „a dolognak egyik része tisztázott” Váry Albert „A vörös uralom áldozatai Magyarországon” című könyvében, „a másik rész jönni fog, csupán technikai kérdés az egész. Az egyik részt már feldolgozták, a másik része még nincs feldolgozva. Amikor itt lesz, aktaszerűen be fogjuk bizonyítani, addig tessék türelemmel lenni.” Az elnök erre ismételten figyelmezteti a szocialista honatyát, hogy „itt egy olyan kijelentést tett, amelyet ha valónak kell tekinteni, alkalmas arra, hogy ezt az országot az egész világ előtt a legsötétebb színben tüntesse fel. (Úgy van! Úgy van! Zaj és felkiáltások a jobboldalon: Ezt akarja!) Minthogy a képviselő úr azt állította, hogy ebben az országban tízezer munkást gyilkoltak meg, felszólítom a képviselő urat, méltóztassék megmondani, hogy hol gyilkolták meg őket. (Úgy van! Úgy van! Taps a jobboldalon) Propper Sándor: Mihelyt az adatok együtt lesznek, be fogom mutatni.” Ezt követően Huszár Károly megvonja a szót a szocialista politikustól, majd meg is indokolja eljárását. „Én itt e helyen a magyar törvényhozás elnöke vagyok, féltékenyen kell őriznem a nemzet becsületét. De nemcsak a becsületét, hanem az igazságot is. Mindenki tudja, hogy én a képviselő urak szólásszabadságát a legszélsőbb mértékben mindeddig biztosítottam és ha a képviselő úr bizonyítékkal áll elő, bármikor szabadon fog beszélni, ha én ülök itt, meg fogom védeni mindenki ellen. De olyan dolgot állítani, amelyről mindenki tudja ebben az országban, hogy a valóságnak meg nem felel, ez csak arra lehet jó, hogy ennek a szerencsétlen, nyomorult, szegény magyar nemzetnek ezer és új ellenséget szerezzen.”
A T. Ház az év utolsó ülésén megemlékezik Petőfi Sándor születésének közelgő századik évfordulójáról is. Scitovszky Béla házelnök úgy méltatja a nagy magyar költőt: „Rajongó szabadságszeretete, az emberiség nagy küzdelmeivel érzett közössége, mind a hazai talajból meríti erejét. A magyar róna végtelensége hatja át lelkét a szabadság levegőjével és elnyomott nemzetének szenvedései teszik izzóvá gyűlöletét minden zsarnokság iránt.” A nemzetgyűlés tagjai felállva hallgatják a nemzetgyűlési elnök szavait, csak Cserti József ellenzéki képviselő kiáltja el magát: „Éljen Petőfi szelleme! Éljen a magyar népköztársaság!” A közbekiabálás miatt „óriási lárma tört ki a teremben”. A kormánypárti képviselők felháborodása nem csitul, s az elnök is megszólal: „Nagyon sajnálom, hogy a képviselő úr éppen most tette meg ezt a közbeszólást […], amikor magyar királyság van, a népköztársaságot éltette. Ezért a képviselő urat rendreutasítom.” A baloldali képviselők ezt a szólásszabadság megsértésének tartják, aminek hangot is adnak, így nagy zajban ér véget az évzáró parlamenti ülés.
Herczeg Ferenc az ünnepi, december 24-i Pesti Hírlapban ír Petőfi és a nemzetgyűlés viszonyáról. Mint közli: „A költő híve és előharcosa volt a népképviseleti rendszernek, a hivatalos pártpolitikust azonban nem tartotta nagyra.” Arról is ír: „A nemzetek rettenetesen következetesek bűneikben. Ezer esztendő óta újra és újra a pártoskodás és a külső veszedelmekkel szemben való közömbösség buktatta el Magyarországot. Ezer esztendőn keresztül a nemzet nem okult a maga kárán. Pedig mindig akadtak egyes próféták, akik éles szemmel meglátták a veszedelmet és harsány szóval óvták a nemzetet.” Petőfi sorait idézi: „Azért nem győzött eddig is e hon, / Mert soha nem volt egy akaraton…”. Herczeg Ferenc szerint Petőfi „nem ismer pártokat, csak magyar nemzetet. Érthetetlen előtte, hogy azok, akik komor időkben az ország sorsát intézik, hogy vetemedhetnek személyes tusákra, kicsinyes gáncsvetésekre és szószátyárkodásra.” Idéz A szájhősök című verséből: „Évrül-évre tart a zaj, / És nem ott-e, ahol volt, a nemzet? /Nincs-e még meg minden régi baj? […] Megváltók? Ők a hon eladói, / Elveszünk ez ordítók miatt…” Az író hozzáfűzi: „A szörnyű szavakat 1847-ben írta le Petőfi; de vajon mit írt volna, ha 1922-ben ott ülhetett volna a nemzetgyűlés írói karzatán? Bizonyos: a költő igen sokat követelt a politikustól, de joga volt hozzá, mert senki többet nem adott a nemzetnek, mint ő.” Herczeg Ferenc emlékeztet, hogy a nemzetgyűlésnek nemsokára alkalma lesz arra, hogy hódoljon Petőfi öröksége előtt, ám „emlékét méltóan akkor becsülnék meg, ha a nemzetgyűlés minden tagja a szívébe vésné a költő szavait, amelyek minden idők törvényhozóinak szólnak”.
Bánffy Miklós lemond a külügyminiszteri posztról, amit a Budapesti Hírlap december 20-án úgy kommentál: „A hosszadalmas külügyminiszteri válságot Bánffy Miklós gróf lemondásával, amelyet a hivatalos lap holnapi száma publikál, elintézték félig. Félig, mert Daruváry igazságügyi miniszter személyében kap ideiglenes utódot a távozó miniszter.” Szerintük az, hogy nem tudott se bizalomra, se népszerűségre szert tenni „nem egészen az ő hibája, mert nyilván része van benne annak a fonák helyzetnek, amelybe az országot a külföld szemében a trianoni béke juttatta”.
Rakovszky Iván belügyminiszter interjút ad a 8 Órai Ujságnak december 22-én a nagy vitát és heves ellenzéki bírálatokat kiváltó rendtörvényről. A tárcavezető határozott haladást érzékel „abban az irányban, hogy végre komoly és tárgyilagos vita indult meg”, mert a javaslat benyújtása utáni első napokban a „kritikák nem állottak egyébből, mint frázisszerű kijelentésekből, amelyek arra engedtek következtetni, hogy ezeknek a kijelentéseknek a megtevői a javaslatot el sem olvasták és a témával nincsenek tisztában”. Ennek tulajdonítja, hogy még ma is hallani olyan véleményeket, hogy a „rendtörvény életbe lépte után lehetetlen lesz Magyarországon politizálni és hogy a közigazgatási hatóságok tetszés szerint bárkit lecsukhatnak vagy deresre húzhatnak”. Arra a kérdésre, hogy nagyobb veszéllyel fog-e járni a politikai tevékenység, mint most, úgy válaszol: „Az eddigi alapon a közigazgatási hatóságok mindenkit internálhatnak, aki nézetük szerint aggályos vagy gyanús. Ezzel szemben javaslatom nemcsak részletesen körülírja, hogy ki tekinthető a közre nézve aggályosnak vagy gyanúsnak, tehát a hatósági kénynek elejét veszi, de emellett internálásra a közigazgatási hatóságnak csakis árdrágítók és egyéb közönséges bűncselekmények esetén ad jogot. Különben pedig, tehát elsősorban politikai jellegű aggályok esetében, csak a rendőri felügyelet alá helyezést engedi meg.” Úgy összegez a miniszter: tisztában kell lenni azzal, hogy az eddigi rendszerrel szemben a törvényjavaslat a politikai mozgalmak esetében a rendőri hatóságok jogkörét szűkíti, mivel pusztán „egy prevenciós ellenőrzési állapot elrendelésére korlátozza”.
