Bethlen István kormányfő megtartja nagy érdeklődéssel várt beszédét az Országgyűlésben. A Pesti Hírlap január 26-án azt írja: „A nemzetgyűlés csütörtöki ülésén gróf Bethlen István miniszterelnök elmondotta előre beharangozott beszédét, amely elé minden oldalról nagy várakozással tekintettek. […] A miniszterelnök másfél órás beszédében nem hozott semmi különösebb meglepetést. A külpolitikával foglalkozva szóvá tette a kisebbségi sérelmeket, és míg megállapította, hogy a nagyantant és a kisantant nem respektálja a szerződésekben foglalt kisebbségi jogokat, amelyeknek érvényesítésére a kormány mindent megtesz, másfelől elítélte az oktalan irredentizmust. A miniszterelnök külpolitikai természetű fejtegetései a Ház minden oldalán tetszéssel találkoztak, belpolitikai fejtegetései azonban nemigen fogják felmelegíteni a lelkeket, különösen a baloldalon ülő politikusokét nem.”
Bethlen István kijelenti: „Amikor mi a trianoni szerződést aláírtuk, ugyanakkor köteleztük magunkat arra, hogy a szomszédainkkal és az összes többi állammal békében akarunk élni. Azonban amikor ezt a szerződést aláírtuk, arra nem köteleztük magunkat, hogy ezt a szerződést igazságosnak, jónak deklaráljuk. Arra nem köteleztük magunkat, hogy annak megváltoztatására a rendelkezésre álló békés eszközökkel ne törekedjünk. Nem köteleztük magunkat, hogy a magyar nemzet igazságait az illetékes fórumok előtt ki ne fejtsük és arra törekedjünk, hogy az igazságai érvényesüljenek.” Utal a kormányfő arra a mellékletre is, amely nem zárja ki a békediktátum egyes területi rendelkezéseinek a felülvizsgálatát. „Hogy erre jogunk van, bizonyíték rá maga az a kísérőlevél, amellyel a trianoni szerződés nekünk átadatott. Már maga az ebben foglalt elismerés beismerése a magyar nemzet azon jogának, hogy ezekkel a kérdésekkel akár a parlament, akár a társadalom, akár a kormány foglalkozhat.” A miniszterelnök cáfolja az irredentizmusra vonatkozó vádaskodást, hiszen nem elszakadásra akarnak bárkit is bírni, s ez a nemzetközi jog alapján sem eshet kifogás alá. Szerinte „nem irredenta az sem, ha mi a kisebbségi kérdésekkel foglalkozunk, nem irredenta az sem, ha rámutatunk arra az elnyomásra, amelyben idegen uralom alá került magyar fajtestvéreink sínylődnek. […] Jogunk van ezzel a kérdéssel foglalkozni, mert hiszen a trianoni szerződés integráns része a kisebbségi jog. Bírjuk tehát a jogot, hogy ezen kisebbségek helyzetével foglalkozzunk, a Népszövetség előtt helyzetüket feltárjuk”, és mindazon lépéseket megtegye a magyar parlament, kormány és közvélemény, amelyek a helyzetük javítására szükségesek. Bethlen visszautal arra a sajtókampányra is, ami hazánk ellen zajlott, és amelyben fegyverkezéssel lettünk megvádolva. Emlékeztet rá, hogy miután Magyarországot lefegyverezték, ez valótlanság. A magyar kisebbségek helyzetéről tartott, a szomszédok által kifogásolt népgyűlések pedig összhangban voltak a trianoni szerződéssel. Nyomatékosan hangsúlyozza azonban: „A magyar társadalom jogos felháborodása azon bánásmód miatt, amelyben kisebbségeink szomszédaink részéről részesülnek, most már minden mértéket meghalad.” Ezt pedig nem lehet fenyegetésekkel elnémítani, csak egy módon: „Ha az a bánásmód szüntettetik meg, amelyben kisebbségeink részesülnek.” Kijelenti: „Európának be kell látnia, hogy a nyugalmat nem lehet azáltal biztosítani, hogy ha csak Magyarországtól követelik, hogy a trianoni és egyéb szerződésekben vállalt kötelezettségeit betartsa, hanem csak akkor, ha követelik és ezt keresztül is tudják vinni, hogy mindazok, akik velünk szemben kötelezettségeket vállaltak, azokat be is tartsák.” Rámutat: nem elegendő, hogy ha azokat a panaszokat, amelyekkel évek óta a nagyhatalmakhoz fordulnak, a Népszövetséghez utalják, ám annak nincs megfelelő hatásköre, amellyel a velünk szemben betartandó kötelezettségeket be tudná tartatni. A kormányfő azt is felemlegeti: „Bizonyos politikai körök szeretik néha a magyar kormányt, különösen olyan esetekben, amikor a magyar kormánytól valamit követelnek, erősnek deklarálni.” Szerinte azonban a magyar kormány csak addig lehet erős, amíg a nemzet igazságait képviseli, „mert azt a kormányt, amely nem a nemzet igazságait képviseli, hanem arra volna kész, hogy a nemzet igazságainak elfojtásához nyújtson segédkezet, ennek a nemzetnek haragja abban a percben elsöpörné”. Ez pedig nem felelne meg sem Európa, sem a béke érdekeinek. Bethlen utal arra, hogy itthonról is segítik a külföldi ellenpropagandát, miután „a sikeres külpolitikának még egy másik, belpolitikai feltétele is van, éspedig az, hogy a mi helyzetünket silányabbnak, rosszabbnak, belpolitikai viszonyainkat túlzott színekben ne fessék, mert különben saját magunk ellen csinálunk propagandát külföldön és támogatjuk azt a propagandát, ami amúgy is megvan”…
A miniszterelnök a baloldali, a főként a kommün alatti szerepvállalása miatt külföldre távozott emigráció akcióit viszont a szociáldemokraták szempontjából is helytelennek, sértőnek tartja. „Az emigránsok hazatéréséről már számtalanszor kifejtettem azt, hogy amnesztiát csak olyan embereknek lehet adni, akik megbánást mutatnak… (Peidl Gyula: Nem kérjük ezt az amnesztiát!) … de olyan embereknek, akik nemcsak hogy megbánást nem mutatnak, hanem ellenkezőleg, belekapcsolódnak minden olyan akcióba, amely a nemzet ellen irányul külföldön az ellenségeink részéről ― az ilyen embereknek amnesztiát nem kell adni!”
Cáfolja Peyer Károly teóriáját, miszerint a gyülekezési és az egyesülési szabadság hiánya okozta a bolsevizmust. „Azért lett bolsevizmus, mert 1918-ban a tavasztól kezdve úgy az Esterházy- mint a Wekerle-kormány nem élt azokkal az eszközökkel, amelyek rendelkezésre állottak, annak meggátlására, hogy a szociáldemokrata párt a maga tömegeit fokozatosan a tömegterrorba bele ne vigye.” Kiemeli azt is, hogy a rendtörvényre addig lesz szükség, amíg a büntetőjog és a perrendtartás reformját keresztülviszik. Hogy mennyire nem a szabadságjogok restrikciójáról van szó, bizonyítja, „hogy maga a rendtörvény kevesebbre ad a kormánynak felhatalmazást, mint amennyi hatalommal a kormány ma rendelkezik”. A demokráciaellenesség vádjára úgy reflektál: „Mi nem azt a demokráciát óhajtjuk, amit a szociáldemokrata párt 1918-ban itt létesített. Ez nem demokrácia, hanem demagógia volt, terrorral vegyítve. És nem azt a demokráciát akarjuk, amit talán a szomszéd államoknak a zsurnalisztikája ajánl nekünk. Mert én azt a demokráciát, amely defetizmusra számít és a nemzeti ideáloktól való elszakadást prédikálja, nem tekintem demokráciának, hanem egyszerűen nemzetietlen politikának. Mi is demokráciát akarunk, de nemzeti demokráciát.” Szükségesnek tartja továbbá, hogy „az antiszemita politika az országban megszűnjék”. Úgy fogalmaz: „Meg vagyok győződve arról, hogy egy alkotó keresztény politikára akkor kerül sor, amikor megszűnnek azok az antiszemita próbálkozások, melyek senkinek az országban a legkevésbé sem használnak.”
Ünnepségekkel emlékeznek meg szerte az országban Madách Imre születésének századik évfordulójáról. A nemzetgyűlésben Scitovszky Béla, a parlament elnöke beszédét a centenáris ünnepségen a Budapesti Hírlap január 20-i tudósítása szerint „az egész Ház, valamint a karzatok közönsége is állva hallgatta meg”. A házelnök azt mondta: „Madách Imre emlékét egyetlen nagy műve, Az ember tragédiája hirdeti, de ez nemcsak a mi költői irodalmunk legfőbb büszkesége, hanem a világirodalomban elismert tekintélyes osztályrészünknek is legértékesebb tényezői közé tartozik. […] Áldozzunk az évforduló alkalmából mi is kegyelettel halhatatlan emlékének, mely ma időszerűbben, mint valaha, szólaltatja meg az ő szavaival kétségek között gyötrődő nemzetünk számára is az égi buzdítást: Küzdj és bízva bízzál!”
Krúdy Gyulának Az Ujság hasábjain január 21-én Madách-legenda címmel jelenik meg írása. „Ha Arany János akadémiai titoknok úr véletlenül kezébe nem veszi az országgyűlési követté választott sztregovai földesúr drámai költeményét, Az ember tragédiáját, tán manapság se emlegetnék másként a bús földesurat a régi szomszédai, mint így: »Élt itt egy bizonyos Madách nevezetű, aki a legszomorúbb ember volt a megyében...«. […] A tizenkilencedik századnak minden töprengése, elmélyülése és búskomoly filozófiája zeng e strófákban. Magyar szemmel nézve: ― a bujdokló Kossuthok, az öngyilkos Teleki Lászlók, a nevüket felejtő Szendrey Júliák csalódását is érezzük a költemény soraiban.” Az alsósztregovai Madách-kúria szerepéről szintén megemlékezik Krúdy az írás zárásaként. „A magyar csodák között a Nógrád megyei ház olyan csoda, ahová levett kalappal, nemzeti sorsunkon való meleg áhítattal, örökös hittel gondolhatunk. Költeményt írtak itt, amely költemény örök büszkesége a magyar nemzetnek.”
A magyar film diadalútja címmel jelenik meg cikk a Budapesti Hírlapban január 23-án, amelyben Korda Sándor alkotásának, a Sámson és Delilának 26-i hazai premierjét harangozza be. „A magyar filmgyártásnak ebben a szomorú, meddő korszakában egyedüli vigaszt azoknak a magyar tehetségeknek a működése nyújt, akik Európa és Amerika különböző filmcentrumaiban, külföldi tőke szolgálatában dolgoznak mint rendezők, színészek, technikusok, operatőrök, de akik sohasem felejtették el, hogy messze idegenben is a magyar nagyság és a magyar tehetség gondolatának harcosai legyenek. Nem kell őket bemutatnunk, hisz Korda Sándor nevét nemcsak idehaza ismerik, messze külföldön is a legnagyobbak közé számítják őt. Legújabb munkája pedig, a Sámson és Delila, az elsők között is első helyre fogja emelni.”
A farsangi időszak beköszöntével sorra rendezik a bálokat. A Protestáns Bálról a Budapesti Hírlap azt közli január 21-én.: „A Vigadó fényárban úszó termei ma este a főváros és a vidék régen látott úri társadalmát látta vendégül. A protestáns fiatalság rendezte a régi hagyományokhoz hű és méltó Protestáns Bált.”
Az Országos Vendéglős Bálról pedig úgy ad hírt a lap január 26-án: „A Vigadó csillogó termeiben ma este a Szállodások és Vendéglősök rendezték régi szokásukhoz híven a farsangi Országos Vendéglős Bált. A rendezőség Keszey Vince, Kiszel József, Gundel Károly és Malosik Ferenc vezetésével ragyogó toilettes hölgyek fényes sorát fogadja és vezeti fel a pompásan díszített terembe.” A fiatal bálozó hölgyek jelentős részét név szerint is felsorolja a lap a „Megjelent lányok jegyzéke”, illetve „A megjelent lányok közül a következőket jegyeztük fel” kitétel után. A több tucat név közül néhány különlegesebb a Protestáns Bálon: Büttner Lücy, Cell Ida, Csávás Ica, Ernyei Zsizsi és Jojó, Gottschlig Iza, Lengyel Ducika, Lichtenberg Nadi, Murányi Dasi, báró Maasburg Juliska, Niszkay Vica és Médi, Posonyi Duci, Rohonczy Cica, Raichler Babsi és Nóra, Scherer Cumci, pávai Vajna Anci, Zimnic Lotti, Bosznay Lili, Löbl Elly, Szenthe Micike, Orphanidesz Gitta, Barabás Baba, Goldfinger Illi, Jekel Medda, Márkus Maca, Véges Pici, Egey Lilike, Mozog Nusika, Bommersbach Ida, Medve Ibi, Szemző Aglája, Rau Manci.
A Vendéglős Bál névsorából az érdekesebbek: Bucsatár Mimi, Wittmann Muci, Gregorits Mici, Pozsonyi Mancika, Klasz Irmuska, Varga Teruska, Meyer Zinike, Budinszky Juci, Siposs Maca, Dankovszky Tusi, Herz Nelli, Mucsnyák Böske, Debertolis Szöszi, Werbőczy Erzsébet és Kató, Weiss Maca és Ica.
