Évindító összejövetelt rendez a kormányzó Egységes Párt, amelyen gróf Bethlen István miniszterelnök tart politikai helyzetértékelő elemzést. A január 10-i Pesti Napló szerint a gyűlés „nagy érdeklődés, ünnepies külsőségek mellett” zajlott miniszterek részvételével a fővárosban, „amely tüntetően ünnepelte a kormányelnököt és biztosította gróf Bethlent a párt további egységéért”.
Nagy Emil jászladányi képviselő feltűnést keltő és nagy tetszéssel fogadott felköszöntőjében a házszabályszigorítást sürgeti, hogy „a nemzetgyűlés a jövőben a munka parlamentje legyen a locsogás parlamentje helyett”. Mint kifejti, „a sok beszéddel az ország javát nem lehet előrevinni.” Szerinte a magyarnak megvan az a rossz tulajdonsága, hogy aki nincs vele egy politikai véleményen, azt nem akarja meghallgatni, akármit beszél. Felteszi a kérdést: „a magyar ellenzék nagy része, nem akarok általánosítani, egyáltalán képes-e annak átérzésére, hogy micsoda őrült nehézségekkel küzdünk és képes-e annak megértésére, hogy az ilyen időkben voltaképpen nincs jogosultsága az ellenzékieskedésnek.” Úgy érvel: „senkit sem akarunk megakadályozni abban, hogy a véleményét a közügyekről a köz javára elmondja, de annak a folytonos személyeskedésnek, mely manapság a parlamentben dúl, egyszer véget kell vetni”, mert addig a törvényhozás eredményesen nem tudja végezni a munkáját. Úgy véli, az országra olyan súlyos megpróbáltatások várnak, „amilyenek a mohácsi vész óta nem voltak.”
Bethlen István következik ezután, aki kijelenti: „Az én meggyőződésem szerint alkotni, ennek az országnak hasznot csinálni csak akkor lehet, ha az ember a jövőbe néz.” Ám a célokat csak akkor tudjuk elérni, „ha semmiféle téveszmének nem engedünk és a reálpolitika alapjain keressük azt az utat, amelyen az ideált megközelíteni lehet.” Szerinte érezni, „hogy fordulópont előtt állunk, amely Európa képét megváltoztatja.” A háborús jóvátétel kérdésében „a kormány nem hivatott egyedül dönteni”, a nemzet a jogosult erre, „ne féljen tehát senki ebben az országban attól, hogy meglepetés elé állíthatjuk.” A Magyarországot támadó politikával gyanúsító rágalmakkal kapcsolatban leszögezi: „ez a nemzet leteperve és lefegyverezve nem is gondolhat ilyen támadásra, mikor jól tudja Európa, hogy szomszédaink négyszer-ötször olyan nagy erővel bírnak, mint ez a nemzet.” Úgy látja, hogy csalárd, perfid munka zajlik, „amelyet egyes körök pénzügyi frontunkkal szemben folytatnak”. Éppen emiatt „nagy szigorral kell eljárni azok ellen, akik a korona romlására spekulálnak: Mert egy szervezett maffiával állunk szemben.” Olyannal, amely hamis hírek terjesztésével igyekszik a magyar közönséget félrevezetni. Bethlen István így folytatja: „Azután jöttek a kormányválság hírével. Hát tisztelt barátaim, egy kormány megbukhatik akkor, ha a parlamentben elveszti a bázisát, többségét, megbukhatik akkor, ha az államfő bizalmát veszti el, ha a kormány kebelében olyan ellentétek merülnek fel, amelyek ki nem egyenlíthetők, de az egyik eset sem forgott fenn egy pillanatig sem. Tehát ezt is vissza kell utasítanom, mint tudatos eszközt abban a tekintetben, hogy a koronánkat rontsák.” A miniszterelnök ugyanilyen álhírként említi a kis- és nagyantant részéről érkező állítólagos demarsokat, vagyis tiltakozásokat, majd miután ezekkel nem lehetett félrevezetni a közvéleményt, őket vádolták háborús törekvésekkel. „Fegyverkezésekről kezdtek beszélni. Horribilis fegyverkezésekről, amelyek csakis háborús célzattal tehetők. Mindezekből egy szó sem volt igaz.” Emiatt felhívással fordul a kormányfő a magyar társadalomhoz, hogy aki ilyen hamishír terjesztőket ismer, azonnal jelentse a kabinetnek, mert nekik kötelességük a törvény szigorával eljárni velük szemben. Nemzeti kérdésekben megegyezésre törekszik az ellenzékkel. „Hogy én az ellenzékkel külpolitikai megbeszéléseket folytattam és folytatok, ez érthető és a mai időkben kötelesség.” A nemzetnek ugyanis „egységes frontot kell mutatnia”. Ez nem a koncentrációs kabinet révén valósítható meg, de úgy sem, hogy az összes pártot összekovácsolják. Megerősíti: „nem tehetjük meg azt, hogy olyan törvényjavaslatokat, amelyekre a nemzetnek szüksége van, visszavonjunk, csak azért, mert politikai nézetkülönbségeket szülnének. De egy kötelességünk van: hogy feleslegesen olyan kérdéseket ne dobjunk be a parlament világába, amelyek a nemzet szempontjából nem szükségesek.” Bethlen szerint az ellenzéknek is konstruktívan kell politizálnia. „Az ellenzéknek kötelessége, hogy ilyen időben minden személyeskedéssel felhagyjon”, objektív kritikával éljen, „de minden olyan méreganyagot távol tartson a dolgoktól, amely mélyreható szakadékokat teremthetne a társadalomban.” Ha azonban az ellenzék nem hajlandó az egyetértésre, úgy erre azt felelheti: „veletek, ha lehet, de nélkületek is, ha muszáj.” A miniszterelnök szerint a társadalomnak is vannak feladatai: „szűnjön meg annak a mindenféle hitegetésnek felülni, amely hitegetés sokféle forrásból, de rendesen ellenséges forrásból igyekszik a közelébe férkőzni.” A társadalomnak ki kell vetnie ezeket az elemeket a soraiból.
Budapestre látogat Ignaz Seipel új ― baloldali elődje velünk szembeni konfrontatív politikáját nem továbbvivő ― osztrák kancellár, ami ellenkezést, hisztérikus reakciókat vált ki a szomszéd államokból. A Pesti Hírlap január 6-án így ír erről: „A kisantant, de különösen Prága, nyomban félreverte a harangokat, ahogy híre ment az osztrák kancellár szándékolt budapesti látogatásának és a vádak röpködtek szerte a nagyvilágba az ismert módszerhez híven. Pedig Prágában is nagyon jól tudják, hogy Budapesten nem történik más, mint hogy két gazdaságilag letiport nemzetnek vezetői találkoznak, hogy személyes megbeszélés útján nyissanak utakat termékeik kölcsönös kicserélésére, hogy megindulhasson a rendszeres gazdasági élet két olyan ország között, amelyet évszázados gazdasági kapcsolatok fűznek egymáshoz.” A lapnak nyilatkozó Ignaz Seipel „örömének adott kifejezést, hogy a magyar miniszterelnök látogatását Budapesten viszonozhatja.” Megkérdezik a kancellártól ― aki évek óta az első jelentősebb politikai látogató a fővárosban ―, hogy az összes szomszédos állam jó szemmel néz-e egy megegyezést Ausztria és Magyarország között, ha az gazdasági is. Úgy válaszolt: „A háború következményei által sújtott államok tovább nem engedhetik meg azt, hogy az élénk áruforgalom előnyeit egymásnak úgyszólván csak akaratlanul és parányi adagokban adják meg és egyebekben abba a véleménybe lovallják magukat, hogy a kereskedelmi politika tartósan a korlátozások és elzárások sorozatán alapulhat. Némi jóindulattal és feltéve, hogy kölcsönösen elegendő bizalommal viseltetnek egymás iránt, nem lehet együttműködés olyan szomszédállamok között, akik teljes állami függetlenséggel állanak egymással szemben.”
A tárgyalásokon a lap január 9-i tudósítása szerint Bethlen István azt mondja: az a szeretetteljes fogadtatás, amelyben Bécsben részesült, megszilárdítja azt a reménységünket, hogy az Ausztriát és Magyarországot közösen érintő sok kérdésről folytatott megbeszéléseik „a két ország közötti viszonyban előmozdítják majd azt a barátságos jelleget, amely megfelel a két állam földrajzi szomszédságának és történetének.” Seipel kancellár a kisantant nemzetközi színtéren terjesztett vádjaival kapcsolatban leszögezi: „meggyőződtem arról, hogy azok a rémhírek, amelyek magyar fegyverkezésről szólnak, nem felelnek meg a valóságnak és teljesen légből kapottnak kell kijelentenem minden olyan hírt, amely állítólagos magyar hadakozási szándékra vonatkozik, s amelyek szerint Magyarországon a békét meg akarnák zavarni.”
Bethlen Istvánnak a keresztény irányultságú ellenzék egyes tagjaival folytatott tárgyalása után különböző híresztelések kapnak szárnyra a kormányzat esetleges bővítésével kapcsolatban. Erre reflektálva jelenik meg a Budapesti Hírlapban január 9-én: „Illetékes helyen kijelentik, hogy a miniszterelnök csupán egyes külpolitikai kérdésekről óhajtotta és óhajtja az ellenzéket tájékoztatni és így a tegnapi megbeszélés ennek az akciónak csupán megkezdését jelenti, úgyhogy az ehhez fűzött minden kombináció – ideértve a koncentrációs kabinetre vonatkozót is ― teljesen alaptalan kitalálás.” Hozzáteszik: a kormányfő a közeljövőben az ellenzék más frakcióit, „így különösen a Rassay- és a szociáldemokrata párt egyes tagjait hasonló informatív megbeszélésre fogja meghívni.” A Budapesti Hírlap úgy tudja, „Rassay, Vázsonyi, Peidl és Peyer állítólag már meg is kapták a meghívólevelet, amelynek természetesen eleget is fognak tenni.”
