Évindító összejövetelt rendez a kormányzó Egységes Párt, amelyen gróf Bethlen István miniszterelnök tart politikai helyzetértékelő elemzést. A január 10-i Pesti Napló szerint a gyűlés „nagy érdeklődés, ünnepies külsőségek mellett” zajlott miniszterek részvételével a fővárosban, „amely tüntetően ünnepelte a kormányelnököt és biztosította gróf Bethlent a párt további egységéért”.
Nagy Emil jászladányi képviselő feltűnést keltő és nagy tetszéssel fogadott felköszöntőjében a házszabályszigorítást sürgeti, hogy „a nemzetgyűlés a jövőben a munka parlamentje legyen a locsogás parlamentje helyett”. Mint kifejti, „a sok beszéddel az ország javát nem lehet előrevinni.” Szerinte a magyarnak megvan az a rossz tulajdonsága, hogy aki nincs vele egy politikai véleményen, azt nem akarja meghallgatni, akármit beszél. Felteszi a kérdést: „a magyar ellenzék nagy része, nem akarok általánosítani, egyáltalán képes-e annak átérzésére, hogy micsoda őrült nehézségekkel küzdünk és képes-e annak megértésére, hogy az ilyen időkben voltaképpen nincs jogosultsága az ellenzékieskedésnek.” Úgy érvel: „senkit sem akarunk megakadályozni abban, hogy a véleményét a közügyekről a köz javára elmondja, de annak a folytonos személyeskedésnek, mely manapság a parlamentben dúl, egyszer véget kell vetni”, mert addig a törvényhozás eredményesen nem tudja végezni a munkáját. Úgy véli, az országra olyan súlyos megpróbáltatások várnak, „amilyenek a mohácsi vész óta nem voltak.”
Bethlen István következik ezután, aki kijelenti: „Az én meggyőződésem szerint alkotni, ennek az országnak hasznot csinálni csak akkor lehet, ha az ember a jövőbe néz.” Ám a célokat csak akkor tudjuk elérni, „ha semmiféle téveszmének nem engedünk és a reálpolitika alapjain keressük azt az utat, amelyen az ideált megközelíteni lehet.” Szerinte érezni, „hogy fordulópont előtt állunk, amely Európa képét megváltoztatja.” A háborús jóvátétel kérdésében „a kormány nem hivatott egyedül dönteni”, a nemzet a jogosult erre, „ne féljen tehát senki ebben az országban attól, hogy meglepetés elé állíthatjuk.” A Magyarországot támadó politikával gyanúsító rágalmakkal kapcsolatban leszögezi: „ez a nemzet leteperve és lefegyverezve nem is gondolhat ilyen támadásra, mikor jól tudja Európa, hogy szomszédaink négyszer-ötször olyan nagy erővel bírnak, mint ez a nemzet.” Úgy látja, hogy csalárd, perfid munka zajlik, „amelyet egyes körök pénzügyi frontunkkal szemben folytatnak”. Éppen emiatt „nagy szigorral kell eljárni azok ellen, akik a korona romlására spekulálnak: Mert egy szervezett maffiával állunk szemben.” Olyannal, amely hamis hírek terjesztésével igyekszik a magyar közönséget félrevezetni. Bethlen István így folytatja: „Azután jöttek a kormányválság hírével. Hát tisztelt barátaim, egy kormány megbukhatik akkor, ha a parlamentben elveszti a bázisát, többségét, megbukhatik akkor, ha az államfő bizalmát veszti el, ha a kormány kebelében olyan ellentétek merülnek fel, amelyek ki nem egyenlíthetők, de az egyik eset sem forgott fenn egy pillanatig sem. Tehát ezt is vissza kell utasítanom, mint tudatos eszközt abban a tekintetben, hogy a koronánkat rontsák.” A miniszterelnök ugyanilyen álhírként említi a kis- és nagyantant részéről érkező állítólagos demarsokat, vagyis tiltakozásokat, majd miután ezekkel nem lehetett félrevezetni a közvéleményt, őket vádolták háborús törekvésekkel. „Fegyverkezésekről kezdtek beszélni. Horribilis fegyverkezésekről, amelyek csakis háborús célzattal tehetők. Mindezekből egy szó sem volt igaz.” Emiatt felhívással fordul a kormányfő a magyar társadalomhoz, hogy aki ilyen hamishír terjesztőket ismer, azonnal jelentse a kabinetnek, mert nekik kötelességük a törvény szigorával eljárni velük szemben. Nemzeti kérdésekben megegyezésre törekszik az ellenzékkel. „Hogy én az ellenzékkel külpolitikai megbeszéléseket folytattam és folytatok, ez érthető és a mai időkben kötelesség.” A nemzetnek ugyanis „egységes frontot kell mutatnia”. Ez nem a koncentrációs kabinet révén valósítható meg, de úgy sem, hogy az összes pártot összekovácsolják. Megerősíti: „nem tehetjük meg azt, hogy olyan törvényjavaslatokat, amelyekre a nemzetnek szüksége van, visszavonjunk, csak azért, mert politikai nézetkülönbségeket szülnének. De egy kötelességünk van: hogy feleslegesen olyan kérdéseket ne dobjunk be a parlament világába, amelyek a nemzet szempontjából nem szükségesek.” Bethlen szerint az ellenzéknek is konstruktívan kell politizálnia. „Az ellenzéknek kötelessége, hogy ilyen időben minden személyeskedéssel felhagyjon”, objektív kritikával éljen, „de minden olyan méreganyagot távol tartson a dolgoktól, amely mélyreható szakadékokat teremthetne a társadalomban.” Ha azonban az ellenzék nem hajlandó az egyetértésre, úgy erre azt felelheti: „veletek, ha lehet, de nélkületek is, ha muszáj.” A miniszterelnök szerint a társadalomnak is vannak feladatai: „szűnjön meg annak a mindenféle hitegetésnek felülni, amely hitegetés sokféle forrásból, de rendesen ellenséges forrásból igyekszik a közelébe férkőzni.” A társadalomnak ki kell vetnie ezeket az elemeket a soraiból.
