A londoni Morning Post teljes egészében közli gróf Bethlen István magyar miniszterelnök levelét, amelyben reagál a szerb–horvát–szlovén királyság, vagyis Jugoszlávia külügyminiszterének, Momcsilo Nincsicsnek a vádaskodására. A február 28-i Pesti Hírlap kiemeli, hogy a szigetországi lap „feltűnő helyen” hozza le az írást, amely „angol politikai körökben nagy érdeklődést kelt”. A magyar kormányfő arról ír, hogy Nincsics a lapban megjelent interjúban azt állította, hogy „Magyarország nem teljesítette a trianoni békeszerződésben vállalt kötelezettségeit, még a leszerelésre vonatkozó kötelezettséget sem, amelyet szerinte a szövetséges hatalmak párizsi és genfi szakértői is megállapítottak.” Nincsics továbbá azt is nyilatkozza, hogy „Magyarország agresszív szándékai különös hatást gyakorolnak az őt környező szomszédállamok gazdasági és társadalmi életére és így szükséges volna, hogy a nagyantant hozzájáruljon ahhoz, hogy a kisantant, amely szerinte Délkelet-Európa békéjének megóvása céljából keletkezett, ellenőrizze a leszerelési kötelezettség végrehajtását.” Bethlen udvariasan, de határozottan visszautasítja a gyanúsítást. „Legyen szabad megjegyeznem, hogy Nincsics külügyminiszter úr nyilatkozata ellentétben áll a tényekkel, melyek szerint Magyarország a trianoni békeszerződésben vállalt kötelezettségeit végrehajtotta, s ennek megfelelően a leszerelésre vonatkozó rendelkezéseknek is eleget tett.” Emlékeztet a miniszterelnök, hogy enélkül nem is lehettünk volna a Népszövetség tagjai. „Ezt legjobban bizonyítja az a tény, hogy Magyarország a Népszövetségbe felvétetett. Tudvalevő ugyanis, hogy a Népszövetségbe való felvételnek az volt az előfeltétele, hogy Magyarország a trianoni békeszerződés rendelkezéseit végrehajtsa, s ennek kapcsán a leszerelési kötelezettségnek is eleget tegyen.” A kormányfő rámutat: éppen az Antant igazolta, hogy eleget tettünk minden követelménynek és kötelezettségnek, mivel „a szövetséges hatalmak e célra kiküldött bizottsága megvizsgálta és miután megállapította, hogy Magyarország leszerelési kötelezettségének eleget tett, a Népszövetség és az antant-bizottságok vonatkozó jelentései alapján Magyarországot tagjai közé fel is vette.” Mindezzel azonban a jugoszláv külügyminiszternek is tisztában kellett lennie, „mert ő is ott volt Genfben és nemcsak hogy nem volt Magyarország felvétele ellen, de egyenesen a felvétel mellett szavazott, amit valószínűleg nem tett volna meg akkor, ha Magyarország a trianoni békeszerződésben foglalt kötelezettségeinek nem tett volna eleget.” Bethlen felemlíti: Raymond Poincaré francia miniszterelnök legutóbb megerősítette, hogy azért vették be hazánkat a Népszövetségbe, mert a békeszerződésben támasztott feltételeket teljesítette. A levél zárásaként pedig utal rá, hogy a románok hasonló vádaskodásukkal csúfos kudarcot vallottak. „Ami végül Nincsics külügyminiszter úr Magyarország agresszív szándékaira vonatkozó állításait illeti, legyen szabad a legutóbbi úgynevezett magyar-román határincidensre utalnom, amelynek folyományaképp éppen a szövetséges hatalmak szakértői, a budapesti nemzetközi katonai ellenőrző bizottság állapította meg hivatalosan, hogy a szóban forgó határon semmiféle csapatösszevonás vagy csapatmozdulat nem történt.”
Hasonló témakörökben Daruváry Géza külügyminiszterrel közöl terjedelmes interjút a francia Le Journal „Magyarország békében akar élni” címmel, amit a Budapesti Hírlap február 23-án szemléz. A tárcavezető megállapítja, hogy „a francia sajtó általánosságban pontosan van értesülve a legutóbbi eseményekről. Az a két vád volt ellenünk, hogy egyrészről csapatokat koncentráltunk a román határ mentén, másrészről pedig szándékosan megsértettük ezt a határt.” Daruváry Géza is hangsúlyozza, hogy a szövetségesközi katonai ellenőrző bizottság megállapította a vádak valótlanságát. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a románok nem fogadták el a nemzetközi vizsgálóbizottság kiküldésére vonatkozó javaslatunkat. Békés szándékainkat pedig azzal is bizonyítottuk, hogy a gazdasági kapcsolatok rendezésére tárgyalásokat kezdtünk. Példaként említi az Ausztriával kötött gazdasági egyezményt. „Hasonlóképpen folytatunk gazdasági tárgyalást a csehszlovák köztársasággal is, mostani tárgyalásunkból máris egyetértés jött létre a két bizottság között egy általános kereskedelmi egyezmény alapelvei felől. Reméljük, hogy rövid idő múlva megkezdhetjük a jugoszláv királysággal is a hasonló célú előzetes tárgyalást. Románia az egyetlen állam, amellyel a tárgyalások még nem kezdődtek meg. Szükséges feltételnek tartom azonban, hogy Magyarországot ne fenyegessék szomszédainak katonai akciói.” A magyar kormány mindezekre felhívta az antant kormányok figyelmét, s arra kértük őket, „támogassanak bennünket Közép-Európa általános nyugalmának fenntartására irányuló erőfeszítéseinkben.”
Célegyenesbe fordul a parlamenti házszabály szigorítása, amit a legutóbb verekedésig fajuló botrányos jelenetek elszaporodásával, a törvényhozás munkájának akadályozásával, a rengeteg obstrukciós hozzászólással indokolnak. A Pesti Napló február 23-án azt közli: „Az Egységes Párt jogügyi bizottsága csütörtökön délután értekezletet tartott, amelyen kizárólag a házszabályszigorítás szerepelt. A bizottság a kérdés érdemére vonatkozóan nem döntött, csupán a házszabályok szigorításának szükségessége mellett szögezte le magát és albizottságot delegált, melynek sürgős feladatává tette, hogy tervezetet dolgozzon ki a szigorítás mértékére és módjára vonatkozóan, lehető rövid időn belül.” Az értekezleten részt vesz Bethlen István miniszterelnök és Belitska Sándor belügyminiszter is, Nagy Emil képviselő pedig vázolja a házszabályrevízióra vonatkozó elaborátumot, elgondolást. A módosításról szóló vitában Bethlen „kijelentette, hogy mint a kormány feje, a házszabályrevízió kérdésében iniciatívával nem kíván előállni, sem pedig befolyást nem akar gyakorolni. A parlament eredményes munkásságának megóvása és a tanácskozás komolyságának megvédelmezése nem a kormány, hanem a parlament feladata. Kijelentette, hogy már csak azért sem kíván befolyást gyakorolni a házszabályszigorítás dolgában, mert a kormányt úgyis annyit támadják, folyton azzal vádolják, hogy a szabadságjogokat meg akarja nyirbálni, hogy ezzel a kérdéssel csak újabb gyúanyagot dobna be a közvéleménybe.” A Világ információi szerint Bethlen azt is kifejti, hogy bár „nem is akar befolyást gyakorolni senkire, mint a párt tagja, felhívja a figyelmet arra a hangra, amely a parlamentben az utóbbi időben lábra kapott, utal a legutóbbi napok eseményeire és emlékezetbe idézi, hogy ha az idemnitási vita másfél hónapig tartott, a mostani állapotok mellett a költségvetés tárgyalása fél esztendőt is igénybe vehet.” A lap arról is beszámol, hogy Nagy Emil, a tervezet egyik megalkotója az Országos Nemzeti Klub aznap esti összejövetelén a nemzetgyűlést a francia forradalom parlamentjéhez hasonlítja, s azt a veszélyt rajzolja föl, hogy „a közönségnek éppen legértékesebb része maholnap csak utálattal, megvetéssel néz a szószátyár parlamentre, ahol az ország megmentésére semmi rendszeres tanácskozás nem folyik.” A jogügyi bizottság tervéről elmondja: lényege az, hogy a törvényjavaslat előkészítését a bizottságok végezzék, a plénumban az indokolás és a végső döntés történjék. Az interpellációk, napirend előtti viták időtartamát pedig korlátozni kell.” Továbbá „a bizottságok munkájába belekapcsolnák az érdekképviseletek és szakértők meghallgatását, hogy ily módon a parlament a nemzet valódi szükségességéről tájékozódjék.”
A február 23-i Pesti Hírlap úgy összegez, hogy a házszabály módosításában két felfogás jutott kifejezésre: az egyik a jelenlegi házszabály a hibák kiküszöbölésével, a másik indítvány pedig az 1913. évi Tisza István-féle házszabály, amely alig szorul módosításra, mert minden esetre tartalmaz intézkedéseket. „A Tisza-féle házszabály ugyanis már korlátozza a vitákat és módot ad a többségi akarat érvényesülésére, többek között a költségvetés tárgyalására húsz napot engedélyez, s a huszadik ülés utolsó órájában a vitát tekintet nélkül a még jelentkező szónokokra, be kell zárni, […] bizonyos esetekben tartalmazza már a felszólalásoknak egy félórában való megállapítását, azon kívül igen hatásos eszközöket foglal magában azok ellen a képviselők ellen, akik a rendet és nyugodt tanácskozást meghiúsítják, súlyos pénzbüntetéseket ró ki rájuk.” Iklódi-Szabó István, az indítványozó hangsúlyozza: „az 1913-as házszabály pénzbüntetéseit igen célszerűen lehetne alkalmazni azok ellen, akik személyeskedésekkel, sértésekkel botrányokat idéznek elő.”
