Persze némileg tréfásan kiindulhatnánk abból is, hogy lassan csak levetjük régi Göncz-einket és átöltözködünk, ám tény, hogy ebben Bokros teendőink – az ország gazdasági helyzetének orvoslása – egyelőre megakadályoznak. De semmi taBajdi, előbb vagy utóbb erre is sor kerülhet.
Ám ezt sem tréfásan, sem másként nem mondhatjuk. Ugyanis Göncz(ová), Bokros és Tabajdi (kiegészülve persze Herczoggal és Gurmaival) – miként Juhász Gyula Annája – a történelemben mindig is jelen lévő, újra és újra felbukkanó, örök jelenségek.
Így volt és így van ez minden országban, legfeljebb egyes országokban több, más, szerencsésebb sorsú országokban kevesebb jut belőlük. A mi országunk, a mi történelmünk ebből a szempontból a legkevésbé szerencsések közé tartozik, annál is inkább, mert történelmünkben több évszázadon keresztül külső birodalmak uralma alatt álltunk, s mindig bőségesen akadtak „jelentkezők”, akik hűségesen kiszolgálták ezeket a külső hatalmakat. Igaz volt ez már a török és a Habsburg-uralom alatt is, de természetesen megtaláljuk szép számmal a kollaboránsokat a náci megszállás időszakában, a Rákosi-diktatúrában, majd a Kádár-féle nyálas-nyúlós „puha” diktatúra évtizedeiben is.
Persze rögtön feltehető a kérdés: miért mondom én azt, hogy a Göncz-féle kompánia labanc és kollaboráns, amikor ma már végre a baráti, sőt már-már testvéri Európai Unióban vagyunk, ahol egyenrangúság uralkodik a nemzetek között. S ahogyan hallhattuk is a strasbourgi vitában Verhofstadttól vagy más, minket szerető – pardon, inkább imádó – balliberális képviselőtől (lásd Lunacek asszony), ők Magyarország barátai, tanácsaik a javunkat szolgálják. Vagyis, hol van itt a birodalmi alávetettség, hol van itt a külső hatalmaknak való kiszolgáltatottság, s ha ez nincs, akkor miféle labanc-kollaboráns mentalitásról papolok én itt? Igaz, nagyon igaz: az EU az egyenrangú tagországok társulata, sőt szövetsége. Papíron pedig mindenképpen az.
De amikor az egyenrangú és „barát” Guy Verhofstadt, Hannes Swoboda és modorban mindenki fölé magasodva Daniel Cohn-Bendit gyűlölettel teli és fenyegetőző, vádaskodó, a szó szerint ökölrázó üvöltözését hallgatom a baráti és egyenrangú viszonyról, a jó tanácsokról, a „visszautasíthatatlan ajánlatokról”, akkor sajnos kicsit elbizonytalanodom. Belátom, ez valóban az én hibám. Nem érzem igazán ebben az ökölrázásban a szeretet simogató megnyilvánulását, valószínűleg azért, mert nem vagyok eléggé érzékeny. Meg nem vagyok eléggé labanc.
