Másfelől még nem nőttem fel ahhoz, hogy megértsem, hogy a barátság és az egyenrangúság elsődleges megnyilvánulása mégiscsak az kell legyen, hogy a barátok – a baloldali barátok – az EU-ban kiválasztanak minket, magyar barátokat, s e baráttal szemben tízezerféle kötelességszegési eljárást, vizsgálatot, bírósági eljárást, bizottsági jelentést, sőt eddig nem látott és nem hallott, új, csak miattunk létrehozott koppenhágai bizottságokat hoznak létre és indítványoznak. Úgy látszik, még nem vagyok elég érett ahhoz, hogy megértsem: a barátság elsődleges megnyilvánulása, ha a barátot permanensen vizsgáljuk, pellengérre állítjuk, megbüntetjük, utasítjuk, kioktatjuk. Miért van az, hogy nem értem? Mi bennem ez az élhetetlenség?
Gönczék már értik. Ők tudják: ez az átfogó vizsgálósdi és megalázósdi értünk van. És e mögé oda kell állni (persze utána a pénztárhoz is oda kell állni, és a felkínált zsíros állásokat is el lehet fogadni).
A labancmentalitás örök. Eszembe jut az 1990-es első szabad választások előtti kampány. Akkor történt, hogy egy ismerősömmel beszélgettem, s kérdeztem, kire szavaz. Azt mondta: hát az SZDSZ-re, mert az a legjobb, ha a zsidók nyernek, mert akkor sok pénz lesz az országban, és nekünk – s persze neki – is jut valami kevés (mondjuk egy morzsa) a rengeted dohányból. Ő volt az „okos”.
S ebben a történetben nem a zsidóság az érdekes (aki itt most antiszemitázásba kezd, azt máris – persze szimbolikusan – pofon vágom, bár utálom még a szimbolikus erőszakot is).
Hanem a mentalitás, ami örök.
De azért tudom: annak idején A Tenkes kapitányát nézve mindannyian a kurucok oldalára álltunk. Hej!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!