Orbán antielitista kormányzása

Megalakult a harmadik Orbán-kormány, s ebből az alkalomból a miniszterelnök mértékadó beszédet mondott az Országgyűlésben.

Bár a sokszor hangoztatott „Folytatjuk!” hívószó sok mindent tisztáz a harmadik Orbán-kormány leendő tevékenységével kapcsolatban – s ezt tükrözi vissza a nagyjából változatlan miniszteri összetétel is –, a miniszterek beiktatásakor elhangzott beszéd ennél jóval többet árul el a következő négy évről. Három összetevőre hívnám fel a figyelmet.

1. A harmadik Orbán-kormány néppárti kormányzást kíván megvalósítani, méghozzá a politikai paletta közepén. Feltehetné bárki a kérdést: miért, a második Orbán-kormány nem néppárti politikát folytatott? Mi itt a változás?

A válasz erre a kérdésre az, hogy a második Orbán-kormány néppárti, de vállaltan jobboldali néppárti politikát valósított meg. Ez elsősorban azt jelentette, hogy a kormány az országot tönkre tevő, 2010 előtti balliberális politikával és kormányzással élesen szemben állva folytatott gazdasági válságkezelést, hozott létre egy alapjaiban megújult politikai intézményrendszert és fogadott el egy új alaptörvényt. Ez világos politikai küzdelem volt a posztkommunista baloldali, balliberális pártok és a jobboldali, nemzeti pártszövetség között, amelynek során az Orbán-kormány vállalta a kemény lépéseket is a politikai ellenféllel szemben. Minderre szükség volt azért, hogy a rendszerváltás logikájából következő, elmaradt lépéseket végre pótolja a nemzeti jobboldal, hogy a 25 évig fennmaradt, az ország egészét átfogó posztkommunista politikai-gazdasági hálózatok uralma megtörjön, sőt megszűnjön.

2014-re ennek a történelmi jelentőségű politikának az eredménye beérett, a jobboldali pártszövetség ismét kétharmados többséggel szerezte, illetve tartotta meg a kormányzati hatalmat. Innentől kezdve már más a történelmi feladat: már nem a posztkommunista és balliberális erőkkel szembeni fellépés az elsődleges kihívás, hanem az ország állampolgárainak politikai újraegyesítése, a nemzet integrációja, ha tetszik – amit a CÖF is hangoztatott – a magyar-magyar kiegyezés. S félreértés ne essék: ez nem a baloldali és a nemzeti pártok, a baloldali ellenzék és a nemzeti kormány közötti kiegyezést jelenti - mert erre továbbra sem kerülhet sor, nem jöhet létre nagykoalíció! –, hanem azt, hogy miután a politikai küzdelem egyelőre eldőlt, a hangsúly áttevődik a magyar állampolgárokra, a „háromharmadra”, a politikai szimpátiáktól független közjó megvalósítására.

Ezt az új feladatot azonban már nem egy politikai közelharcot folytató jobboldali, hanem egy középen álló néppárti kormányzás képes megvalósítani. A „középen állás” itt korántsem az eddig követett nemzeti és jobboldali, konzervatív és polgári értékek elvetését jelenti, hanem kifejezetten az ezen az értékek mentén való politizálást, amely azonban nem válogat politikai alapon az emberek között, egyetlen magyar állampolgárt sem zár ki a társadalmi integrációból, egy élhető ország megteremtéséből.

2. S máris itt vagyunk az Orbán-beszédből kibontakozó értékalapú kormányzásnál. Az Orbán-kormány nem fogadja el a liberális semleges állam koncepcióját, amely abból indul ki, hogy az állam erkölcsi és értékalapú kérdésekben nem foglalhat állást, s mindenki olyan erkölcsök és értékek szerint, olyan családmodellben él, amilyenben csak akar. Az Orbán-kormány azt vallja, hogy egy olyan országban, ahol a kommunista és posztkommunista korszakokban az általános erkölcsök lezüllöttek, a korrupció mindent átfogó rendszerré vált, ahol a lelkiismeretes, törvényeket betartó emberek mindig rosszul járnak és az ügyeskedők, a gazemberek, a velejéig korruptak és egoisták, a „farizeusok” győzedelmeskednek és ráadásul lassan ők a „példaképek” – nos, egy ilyen országban az államnak kutya kötelessége beavatkozni, s szelíden, óvatosan, de mégiscsak meg kell próbálnia újra élhetővé és szerethető tenni ezt az országot a saját lakosai számára.

Így szól Orbán érvelése. Szeretném kérni, jelentkezzen, aki nem ért egyet a társadalmi állapotainkat bemutató leírásával.

Másfelől: egy konzervatív és kereszténydemokrata kormányzat vállalja a keresztény meggyőződését, tehát értékalapon áll, akárcsak számos néppárti társa az Európai Parlamentben; ugyanakkor nem erőlteti egyetlen állampolgárra sem hitét, de nem is rejti véka alá, hogy mit tart helyesnek. Egy minősített többséggel – másodszor megválasztott! – kormánykoalíciónak ezt joga van megtenni.

3. Végül – s korántsem utolsó sorban! – a harmadik Orbán-kormány elutasítja az elitizmust, ebből a szempontból is néppárti lesz, azaz nem az elitek, hanem a sokat emlegetett „emberek” pártján fog állni.

Szerintem ez brutálisan fontos üzenet Orbán részéről a „sajátjai” felé. Annál is inkább, mert az egyik legnagyobb veszély a történelemben visszatérően az, hogy egy politikai alakulat, amelyik jogos, erkölcsileg és társadalmilag is indokolt történelmi győzelmet aratott politikai ellenfelén a demokrácia és a szabadság védelmében, s megtörte, illetve felszámolta a régi uralmi struktúrákat, az új struktúrák felépítése során nem tud kellő önkorlátozást felmutatni. Magyarul és egyszerűen: az új elit túlzottan elhiszi magáról, hogy mindent jobban tud mindenkinél, mindenki szereti, s előtte már nincsenek akadályok.

Elitre szükség van, de elitizmusra nincs – mondta Orbán. Az elitizmus itt nyilvánvalóan figyelmeztetés: nem alakulhat ki a következő időszakban sem uralmi gőg, bezárkózás, s végül az, hogy a tehetségek és alulról jövők, a „nép emberei” előtt bezárulnak a kapuk, s a társadalom megint elveszíti megújuló-képességét, rugalmasságát, befogadó jellegét.

Lincoln híres szavai a demokrácia mibenlétéről ezért visszhangoznak oly erősen egészen napjainkig és tovább.