Ám hiába: a világ nyugati táján – tisztelet a kivételnek – ezt magyarázzák bele a beszédébe, beleértve ebbe szinte az összes nagy hatású amerikai és nyugat-európai lapot, de sajnos ehhez csatlakoztak a román és szlovák (ezen persze nem csodálkozunk) kommentárok mellett egyes lengyel lapok cikkei is. Felesleges sorolni a lapok és a szerzők nevét, mert túl sok van belőlük – legutóbb jómagam a The New York Times hihetetlenül támadó szerkesztőségi írására tértem ki –, de azt szinte borítékolni lehetett, hogy megszólal az Orbán-gyűlölő Charles Gati politológus is Amerikából s tovább folytatja az Orbán-kormány elleni lázítását.
Gatinak ismét rengeteg „jó ötlete” van azt illetően, hogy a kétharmados parlamenti többséggel rendelkező kormányt hogyan lehetne erőszakosan, kívülről, antidemokratikus eszközökkel megdönteni. Bravó, Gati úr! Az Ön teljesítménye nem akármi: edzett amerikai politológusként jut el antidemokratikus ötletekhez és javaslatokhoz.
Ám térjünk a lényegre: hibázott-e Orbán Viktor akkor, amikor – kétségtelenül bátran – illiberális demokráciáról beszélt mint követendő célról?
Ismétlem még egyszer: a tusnádfürdői beszéd teljes szövegösszefüggése alapján nem. Nem, mert nem a szabadságjogok, az egyéni és állampolgári jogok, a jogállamiság ellen érvelt, nem a liberalizmus klasszikus alapelvei ellen érvelt ezzel. Sőt! A szövegében egyértelműen hangsúlyozta ezeknek az értékeknek a nagyszerűségét és örökérvényűségét. Éppen ezért torzítják el rengetegen Orbán mondandóját, mert tudatosan nem akarják észrevenni a beszédben ezeket a mondatokat – Charles Gatitól kezdve egészen a Smeben Orbán ellen cikket író Peter Morvayig.
Orbán ezzel szemben a jelenkori, 21. századi neoliberalizmussal vitatkozik, s állítja – megalapozottan –, hogy a modern kori liberalizmus már jó ideje nem képes választ adni arra, hogy hogyan lehet egy nemzetközösséget működőképessé, hatékonnyá és sikeressé tenni. Orbán tehát elismeri, hogy a liberalizmus az egyéni érdekek és egyéni jogok tekintetében nagy „művet” tett le a történelem asztalára, viszont azt állítja, hogy ma már nincs jó és hiteles mondanivalója a közösség – a nemzet – vonatkozásában, ezért válik torzzá és egyoldalúvá.
A neoliberalizmus a 2008-ban elkezdődött és a mai napig tartó átfogó pénzügyi és gazdasági válság időszakában is fenntartotta azt az álláspontját, hogy a magánérdekeket követő globális piac a megoldás a gazdasági és társadalmi krízisekre, miközben már világossá vált, hogy a piac önmagában nem teremt közjót, ellenkezőleg, országonként és a világ egészében a társadalmak súlyos kettészakadását idézi elő egy nagyon szűk, dúsgazdag elitrétegre és elszegényedő tömegekre.
Ezen túl, a neoliberalizmus azt vallja, hogy az állam tartsa távol magát a gazdaságtól, illetve ne szóljon bele abba, hogy az egyének hogyan és milyen módon éljenek. Mondja ezt annak ellenére, hogy a keresztény hitét elvesztő nyugati világban értékzavar, morális szétesettség, totális individualizáció és a kultúra lezüllése tapasztalható.
Vagyis a 21. századi neoliberalizmus az egyéni jóban s nem az állam által képviselt közjóban, illetve a nemzetre épülő közösségelvben látja a megoldást.
Ezért híve a globális uralkodásnak, mely lenyomja a nemzeteket és a közösségeket.
Egy baj van csak: az emberi lét egyszerre alapul egyéni szabadságon s közösségi együttműködésen. A kettő között egyensúlynak kell lennie, s a neoliberalizmus ennek ellentmond.
Orbán erről a neoliberalizmusról beszélt kritikusan Tusványoson, amikor felsorolta, hogy a liberalizmus nem védte meg Magyarországon a nemzeti vagyont, nem hozott létre nemzetközösséget, eladósította az embereket stb. Vagyis: a neoliberalizmus a közösségelv (nemzetelv) minimumát sem teljesítette.
Orbánnak tehát tartalmilag igaza volt és van.
Ám tény: a külföldi visszhangokat, a beszéd hatásait mégiscsak figyelembe kell venni, hiszen mi is egy világközösség részesei vagyunk s nem egy autark közösség tagjai. Azért kell figyelembe venni a nemzetközi közvélemény reakcióját, mert annak következményei vannak, cselekvéseket indítanak el, amelyek számunkra nem feltétlenül kedvezőek.
Valamint azt is figyelembe kell venni, hogy az „illiberális” jelzőnek 1997 óta létezik egy értelmezése a nyugati közéletben és politológiában, ami az illiberálist az autokráciával, nem vagy féldemokratikus megoldásokkal azonosítja. Egy nyugaton rögzült fogalmat nem könnyű kirángatni az elfogadott értelméből, nem lehet mindig külön elmagyarázni, hogy mi ezt hogyan is értjük – ez sajnos nem igazán megy.
Éppen ezért javaslom: az új állam- és társadalmi modell keresése során ne a negatív, tagadó – és félreérthető – „illiberális” jelzőre kerüljön a hangsúly, hanem a kreatív, újító mondandóra.
Ez pedig szerintem a következő: neoliberális demokrácia helyett közösségelvű, nemzeti demokráciát képzelünk el a 21. században.
