Azért kiszámíthatatlan a rusz’ medve mancsa

Nincs semmi értelme annak, hogy naivak legyünk a külpolitikában.

Ezzel együtt azért a nemzeti oldalon is sebeket ejtett a kádári korszak paternalizmusa; időnként jobboldali politikusoknál és állampolgároknál is megfigyelhető az egyes nyugati, időnként pedig keleti politikusokba vetett túlzott bizalom, kissé naiv reménykedés, hogy „majd ő” megoldja a gondjainkat.

Holott végre észre kell vennünk: a nagyhatalmak nem azért váltak nagyhatalmakká a történelemben – s itt most vállaltan cinikus vagyok –, mert az egyes országok felé tett, adott szavukat, ígéretüket betartották volna. Ellenkezőleg: számtalan papírkosárba dobott megállapodás, megszegett szóbeli ígéret, számtalan békekötés felrúgása szegélyezi a történelmet. Csak a legutóbbi példa: vajon az Egyesült Államok betartotta azt a Gorbacsovnak tett ígéretet, hogy a közép- és kelet-európai szovjet csatlós országok „elengedése”, s a német egység létrejötte cserébe a NATO nem fog terjeszkedni az oroszok irányában?

Egyszóval: a keleti nyitás helyes, a Merkel-találkozó után a Putyinnal való találkozó is helyes, a több lábon állás, a „szent ravaszság” helyes; nekünk nincs más lehetőségünk, mint hogy a nyugati szövetségi rendszerhez tartozva tárgyalunk minden nagyhatalommal a kölcsönösen előnyös gazdasági megállapodások érdekében, s nem hisszük magunkról, hogy nekünk kellene ideológiai szempontból rendre utasítani – mondjuk – Kínát.

Viszont a kiindulópontunk nem lehet más, csak Ronald Reagan elhíresült mondása: „trust but verify!” Bízzál, de ellenőrizz! Vagyis a keleti nyitás nem jelentheti, hogy ezek után Putyin elnököt istenítjük. Szerencsére nincs is erről szó, de ne is legyen. A vele, illetve Oroszországgal való tárgyalásainkat nem vezetheti más, mint a kölcsönös érdekekre és a kiszámíthatóságra való törekvés.

Már csak azért is, mert az orosz medve a mi történelmünkben sokszor volt már „kiszámíthatatlan” – hogy ilyen szépen fogalmazzak. (1848–49-et, 1945–48-at és persze 1956-ot aligha kell ecsetelnem.)

Ezzel együtt tiszteljük az orosz népet, tiszteljük az orosz elnököt, ráadásul mi elmondhatjuk, hogy értjük is egy kicsit az orosz lelket. Érzékeny, nagy, de ravasz lélek az.

Ehhez egy rövid epizód. Tudni lehet, hogy Merkel asszony bokáját fiatal korában megharapta egy kutya, s Merkel azóta nem igazán szíveli az ebeket, sőt, inkább fél tőlük. Történt viszont, hogy Merkelt néhány hónapja Moszkvában fogadta Putyin. A találkozó egy szakaszában Putyin váratlanul kinyittatta az ajtót, amelyen befutott kedvenc labradorja, s élénken, vidáman körülszaglászta az éppen elájulni készülő Merkel asszony bokáit

Putyin „üzenete” ezzel világos volt. De hogy „meglepetést” okozott, az biztos.

Üdvözöljük tehát Putyin elnököt, és meglepetésektől, labradoroktól mentes, eredményes tanácskozást kívánunk!