Ezért, a nagyhatalmak játszmái között lavírozva, egy kis ország nem tehet mást, mint az általam sokszor idézett jézusi mondásból kell kiindulnia (hiszen ő is az apostolok akkoriban nagyon is „kicsi” csoportjának adta a tanácsot): legyetek szelídek, mint a galambok, és ravaszok, mint a kígyók.
Nincs semmi értelme annak, hogy naivak legyünk a külpolitikában. Egyszer s mindenkorra le kell számolnunk egy nagyon rossz lélektani örökségünkkel, beidegződésünkkel, mégpedig a különféle nagyhatalmak iránti, ájult tiszteletünkkel.
Persze ez a mentális beállítottság elsősorban és döntően a bal-, illetve a balliberális oldalra igaz. Ők azok, akik 1945 után a „Nagy” Szovjetuniót imádták az internacionalizmus szellemében, semmibe véve a nemzeti érdekeket, majd, amikor már látták, hogy a kommunista birodalom szétesik, ájult tiszteletüket azonnal és sietve a Nyugat felé fordították. Lásd Horn Gyulát, aki valahai pufajkásként elsőként javasolta 1989-ben – szinte megelőzve az akkori ellenzék pártokat is –, hogy minél hamarabb lépjünk be a NATO-ba
A balliberálisok pedig – mármint az SZDSZ – már kezdettől fogva az Egyesült Államok iránti fenntartás nélküli, érzékeny szerelmükkel rukkoltak elő. Magyar Bálinték számára akkor is és most is az USA kritikátlan dicsőítése a kiindulópont, az USA a kezdet és a vég, az égen örökké fénylő csillag. Náluk az internacionalizmusnak megfelelő, szintén a nemzeti érdekeket és érzéseket megvető kiindulópont a kozmopolitizmus, a globalizmus, a nemzetállami létet háttérbe szorítani kívánó világpolgárság, a’ la New World Order and World Government (új világrend és világkormányzás). Ezek a szélsőséges figurák ájultságukban még azt sem vették észre, hogy az Egyesült Államok legfőbb összetartó ereje az amerikai állampolgárok, a johnsmithek hihetetlenül erős patriotizmusa, hazaszeretete, ami természetesen az összes elnöküket és a két párt politikusait egyaránt jellemzi és meghatározza
A jobboldal, vagy pontosabban a nemzeti oldal szerencsére nagymértékben mentes a nagyhatalmak iránti ájult hódolattól, már csak azért is, mert elsődlegesen fontos számára a patriotizmus, a nemzeti érzés és a nemzeti érdekek iránti elkötelezettsége, s nem híve a globalizmusnak, a nemzetek feletti szervezetek uralmának.
Ezzel együtt azért a nemzeti oldalon is sebeket ejtett a kádári korszak paternalizmusa; időnként jobboldali politikusoknál és állampolgároknál is megfigyelhető az egyes nyugati, időnként pedig keleti politikusokba vetett túlzott bizalom, kissé naiv reménykedés, hogy „majd ő” megoldja a gondjainkat.
Holott végre észre kell vennünk: a nagyhatalmak nem azért váltak nagyhatalmakká a történelemben – s itt most vállaltan cinikus vagyok –, mert az egyes országok felé tett, adott szavukat, ígéretüket betartották volna. Ellenkezőleg: számtalan papírkosárba dobott megállapodás, megszegett szóbeli ígéret, számtalan békekötés felrúgása szegélyezi a történelmet. Csak a legutóbbi példa: vajon az Egyesült Államok betartotta azt a Gorbacsovnak tett ígéretet, hogy a közép- és kelet-európai szovjet csatlós országok „elengedése”, s a német egység létrejötte cserébe a NATO nem fog terjeszkedni az oroszok irányában?
Egyszóval: a keleti nyitás helyes, a Merkel-találkozó után a Putyinnal való találkozó is helyes, a több lábon állás, a „szent ravaszság” helyes; nekünk nincs más lehetőségünk, mint hogy a nyugati szövetségi rendszerhez tartozva tárgyalunk minden nagyhatalommal a kölcsönösen előnyös gazdasági megállapodások érdekében, s nem hisszük magunkról, hogy nekünk kellene ideológiai szempontból rendre utasítani – mondjuk – Kínát.
Viszont a kiindulópontunk nem lehet más, csak Ronald Reagan elhíresült mondása: „trust but verify!” Bízzál, de ellenőrizz! Vagyis a keleti nyitás nem jelentheti, hogy ezek után Putyin elnököt istenítjük. Szerencsére nincs is erről szó, de ne is legyen. A vele, illetve Oroszországgal való tárgyalásainkat nem vezetheti más, mint a kölcsönös érdekekre és a kiszámíthatóságra való törekvés.
Már csak azért is, mert az orosz medve a mi történelmünkben sokszor volt már „kiszámíthatatlan” – hogy ilyen szépen fogalmazzak. (1848–49-et, 1945–48-at és persze 1956-ot aligha kell ecsetelnem.)
Ezzel együtt tiszteljük az orosz népet, tiszteljük az orosz elnököt, ráadásul mi elmondhatjuk, hogy értjük is egy kicsit az orosz lelket. Érzékeny, nagy, de ravasz lélek az.
Ehhez egy rövid epizód. Tudni lehet, hogy Merkel asszony bokáját fiatal korában megharapta egy kutya, s Merkel azóta nem igazán szíveli az ebeket, sőt, inkább fél tőlük. Történt viszont, hogy Merkelt néhány hónapja Moszkvában fogadta Putyin. A találkozó egy szakaszában Putyin váratlanul kinyittatta az ajtót, amelyen befutott kedvenc labradorja, s élénken, vidáman körülszaglászta az éppen elájulni készülő Merkel asszony bokáit
Putyin „üzenete” ezzel világos volt. De hogy „meglepetést” okozott, az biztos.
Üdvözöljük tehát Putyin elnököt, és meglepetésektől, labradoroktól mentes, eredményes tanácskozást kívánunk!
