A keleti (és déli) „nyitás” nem nyugati „zárás”

A külpolitika egyre inkább az érdekek terepévé vált, az értékek ezen a szinten háttérbe szorulnak – leginkább a belpolitika területére.

Visszatérve a keleti nyitáshoz: Matteo Renzi, aki a napokban a tervezett egy óra helyett mintegy három órán keresztül tárgyalt Moszkvában Putyinnal, láthatóan jól megértette magát az orosz elnökkel. Mégsem gondolja senki azt, hogy mostantól az olaszok az orosz modell feltétlen híveivé váltak volna. (Sőt, a szeparatista tartományok státuszával kapcsolatban éppen Renzi vetette fel a dél-tiroli osztrákok autonómiamodelljét mint lehetséges megoldást.) Viszont jól felfogott külgazdasági és politikai érdekeik mentén keresték a lehetséges együttműködési területeket.

Vagyis: a gazdasági érdekek látványos előtérbe kerülése a külpolitikai, nemzetközi viszonyokban ma sem jelenti, nem jelentheti az eltérő értékek, hagyományok, normák semmibe vételét, a gazdaságnak való „beáldozását”. Másképpen szólva az érdekeinket egyeztetjük, az értékeinket pedig megvédjük. Amikor Orbán Viktor az illiberális rendszerek sikereiről beszélt, akkor nyilvánvalóan ezen országok gazdasági sikereit hangsúlyozta s nem pedig a politikai rendszerük nagyszerűségét. Mi közép-európai országként – Szűcs Jenőt megint ideidézve – a nyugati parlamentáris demokráciák modelljében hiszünk, semmi okunk arra, hogy ezt másképp gondoljuk, mind a külpolitikában, mind a belpolitikában.

Ugyanakkor az Orbán-kormánynak nagy gondot kell fordítania arra, hogy a nyilvánosság s főleg a jobboldali, nemzeti szavazói bázis felé az eddigieknél sokkal mélyebben és alaposabban magyarázza el a külpolitikai paradigmaváltás lényegét. A keleti – vagy a déli – nyitás önmagában vett hangsúlyozása nem elég ehhez. Az oroszokkal, Putyinnal való „barátkozás” ugyanolyan félreérthető lehet a Szovjetunióval szembeni gyűlöletét ma is magában hordozó antikommunista nemzeti szavazóknak, mint mondjuk az azerbajdzsáni Aliyev, illetve a kazahsztáni Nazarbajev elnökökhöz való közeledés is. Egyik ország politikai rendszere sem követendő minta – sőt! –, ezért különösen erőteljesen jelezni kell a magyar közvélemény előtt, hogy itt kizárólagosan gazdasági, érdekalapú közeledések és egyeztetések zajlanak – „keleti nyitás” címszó alatt.

A kormánynak látnia kell, hogy nem evidensek és magától értetődőek az új külpolitikai „mozgások”, a paradigmaváltás; ennélfogva a kormány tagjainak sokkal „bőbb lére” eresztve kell ezekről érvelnie, beszélnie a közvélemény előtt – a kétoldalú külkereskedelmi mérlegadatok felsorolása önmagában kevés. Másképpen szólva, többet kell törődni a jobboldali szavazótábor lelkületével, félelmeivel, fenntartásaival, őrzött értéktudatával. A különféle „bejelentések” mellett ott kell, hogy sorakozzanak az érvek, az értelmes magyarázatok a megváltozott világhelyzetről és annak következményeiről.

Ha egyáltalán, akkor csak így alakítható át a fekete-fehér, „vagy Nyugat, vagy Kelet” alapú gondolkodás egy sokkal összetettebb megközelítésre.