A nemzeti – vagy konzervatív, polgári, kereszténydemokrata – oldalhoz az illik, hogy tagjai nyílt vitában és párbeszédben elmondják egymásnak, miben értenek egyet és miben nem. A polgár ugyanis minőség, érték: a polgár egyenrangúnak született, egyenrangúnak érzi magát mindenki mással szemben, legyen az a takarító, legyen az a rendőr, legyen az a hivatalnok, az orvos, a miniszter vagy a miniszterelnök. A polgár – a civil társadalom tagja – megköveteli magának a tiszteletet mindenkitől, egyebek között megköveteli a hatalom polgárokkal szembeni tiszteletét is. Nem akar senki fölé kerekedni, mert – jézusi alapelvek szerint – minden született lényt polgártársának tart, viszont nem hajlandó senki alá helyezni magát (kivéve a Teremtőt), nem hajlandó alárendelni magát semmilyen hatalomnak, tehát nem hajlandó alattvalóvá válni.
A polgár ezért született demokrata – s ha tetszik, szabadelvű, akárcsak Széchenyi és Kossuth –, márpedig büszke és öntudatos polgári társadalom nélkül nincs és nem lesz soha demokrácia, csak egyeduralom, annak valamilyen változata a sok közül. Nos, ezért érték a polgári társadalom, a polgári Magyarország, s nem piaci termék; ugyanis a polgár minőséget jelent, egy társadalom és egy politikai rendszer minőségét.
Ezen túl, a polgár (a citoyen – azaz honpolgár – ahogyan a franciák mondják) nem hisz semmilyen hatalom vagy politikai vezető felsőbbrendűségében, csalhatatlanságában, „istencsászárságában”. Nem hisz, mert tudja, hogy akárcsak ő, minden ember hibázik, téved, majd kijavítja azt, s megint téved, és megint korrigál. Az igazi polgár nem imádja ájultan a politikai vezetőket, viszont elismeri és tiszteli, ha a politikai vezető államférfiként viselkedik.
Az igazi polgár Orbán Viktort sem imádja, s nem ájultan omlik a karjaiba, mert tudja, hogy ő és a miniszterelnök jogaikban, méltóságukban egyenrangúak – mint demokráciákban szokás. De mint egyenrangú polgár, tiszteli és becsüli Orbán Viktort azért, amiért kiemelkedő államférfiként viselkedik, távlatosan, országban, nemzetben gondolkodik és cselekszik, a haza javára – szemben baloldali elődeivel. Nem bálványozza őt, hanem elismeri európai szintű politikusi kvalitásait, és ezért hálás is neki. S most a polgárembernek, a nemzeti polgári társadalomnak ismét van oka Orbán Viktor teljesítményét elismerni; azt mégpedig, hogy a miniszterelnök felismerte, a nemzeti oldalon belül fontos viták bontakoztak ki, s ezeket nem lehet a szőnyeg alá seperni, ugyanis ha ezt tennénk, akkor a dolgok természeténél fogva az ellentétek, nézetkülönbségek csak erősödnének és élesednének.
Ezeket valóban itt és most kell végigbeszélni, polgáremberhez illő méltósággal, toleranciával és eleganciával – és nem kell félni ezektől a vitáktól, mert nem bomlasztanak, hanem épp ellenkezőleg, ezek tartanak össze. Nem vitás: elegendő ok volt arra ez idáig, hogy a nemzeti, konzervatív oldalon belüli esetleges ellentéteket, törésvonalakat ne hozzuk a felszínre. Az elegendő ok pedig nem volt más, mint a kádári diktatúrát túlélő, az országnak pusztító károkat okozó posztkommunizmus és a vele szövetkezett ultraliberalizmus háttérbe szorítása, hatalomból való kiszorítása. Ez – balliberális elemzők kritikája ellenére is – nem volt más, mint a demokrácia és a közjó megteremtéséért folytatott, történelmileg indokolt politikai küzdelem. (Amelyből semmit nem értettek, vagy semmit nem akarnak érteni a nyugati közvélemény-formáló erők.) Ám most a helyzet nyilvánvalóan megváltozott. A 2010-es győzelem utáni négy év még az ország rendberakásáról szólt, a romok eltakarításáról, a leszerepelt posztkommunista és ultraliberális politikai és közéleti szereplők utóvédharcaival szembeni szükséges fellépésről.
Azonban a 2014-es, háromszoros nagyarányú politikai győzelem után már olyan helyzet alakult ki az országban – mármint a belpolitikában –, amelyet egy régi Locomotiv-lemez címével lehetne illusztrálni: „Ellenfél nélkül”. Ilyen körülmények között érdemes és fontos a nagy nemzeti táboron belüli, teljesen természetes és elkerülhetetlen vitákat, nézetkülönbségeket feltárni, és az időnkénti egymással szembeni fenntartásainkat, sőt esetleges haragunkat „mondjuk meg egymásnak egyenesen, ahogy illik hozzánk”.
Viszont nyomatékosan felhívom minden nemzeti közéleti szereplő figyelmét, hogy ne kezdjen farizeus álmoralizálásba. Ne kezdjen senki olyan szövegekbe, hogy „ha te ezt másképp látod, akkor te már nem is közénk tartozol”. Nyilvánvaló, hogy a következő időszakban lesznek szerepcserék, mozgások, változások a nemzeti oldalon, annak intézményein belül. Senkinek nincs joga ahhoz, hogy majd mutogasson: „ha te itt és itt vagy, akkor áruló vagy”.
Nem és nem! Minden nemzeti polgárember sajátunktól különböző véleménye tiszteletre méltó és megbecsülendő. Orbán Viktor idézett szavai ennek megértését is segítik. Nagyon messzire kerüljük el, hogy Virág elvtárssá váljunk, aki imigyen szól A tanuban: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.” Nincs olyan, hogy „mibennünk”. Olyan van, hogy mi, becsületes, magabízó, egymás véleményét becsülő, egymással egyenrangú, tisztességes polgáremberek. Akik véleményt cserélnek, és az által gazdagodnak a polgári erényekben.
