Ezeket valóban itt és most kell végigbeszélni, polgáremberhez illő méltósággal, toleranciával és eleganciával – és nem kell félni ezektől a vitáktól, mert nem bomlasztanak, hanem épp ellenkezőleg, ezek tartanak össze. Nem vitás: elegendő ok volt arra ez idáig, hogy a nemzeti, konzervatív oldalon belüli esetleges ellentéteket, törésvonalakat ne hozzuk a felszínre. Az elegendő ok pedig nem volt más, mint a kádári diktatúrát túlélő, az országnak pusztító károkat okozó posztkommunizmus és a vele szövetkezett ultraliberalizmus háttérbe szorítása, hatalomból való kiszorítása. Ez – balliberális elemzők kritikája ellenére is – nem volt más, mint a demokrácia és a közjó megteremtéséért folytatott, történelmileg indokolt politikai küzdelem. (Amelyből semmit nem értettek, vagy semmit nem akarnak érteni a nyugati közvélemény-formáló erők.) Ám most a helyzet nyilvánvalóan megváltozott. A 2010-es győzelem utáni négy év még az ország rendberakásáról szólt, a romok eltakarításáról, a leszerepelt posztkommunista és ultraliberális politikai és közéleti szereplők utóvédharcaival szembeni szükséges fellépésről.
Azonban a 2014-es, háromszoros nagyarányú politikai győzelem után már olyan helyzet alakult ki az országban – mármint a belpolitikában –, amelyet egy régi Locomotiv-lemez címével lehetne illusztrálni: „Ellenfél nélkül”. Ilyen körülmények között érdemes és fontos a nagy nemzeti táboron belüli, teljesen természetes és elkerülhetetlen vitákat, nézetkülönbségeket feltárni, és az időnkénti egymással szembeni fenntartásainkat, sőt esetleges haragunkat „mondjuk meg egymásnak egyenesen, ahogy illik hozzánk”.















