Eltüntetik a veszteséget a jegybankban

Kandrács Csaba, a monetáris tanács új tagja a ledolgozott hiányról és a kamatcsökkentés jogosságáról.

Nagy meglepetést okozott a kinevezése, a sajtóban többen túl fiatalnak és tapasztalatlannak nevezték ahhoz, hogy a testület tagjaként az ország monetáris politikájáról dönthessen. Mit szól a kritikákhoz?
– Nem értek váratlanul a bírálatok, hiszen a márciusi jegybankelnökváltás óta folyamatos össztűz zúdul a Magyar Nemzeti Bankra az éppen aktuális kinevezések miatt. Amiatt is hozzászoktam az effajta kritikákhoz, mert fiatalon kerültem az V. kerületi önkormányzathoz pénzügyi vezetőnek, fiatalon lettem helyettes államtitkár a nemzetgazdasági tárcánál, ahol az államháztartással foglalkoztam, fiatalon neveztek ki a Magyar Államkincstár elnökévé, ugyanígy fiatalon kerültem be az MNB felügyelőbizottságába és lettem ugyanitt bankműveleti igazgató. Úgy érzem, hogy – függetlenül az eddigi életutamtól – már a koromból adódóan is kétszeresen kell bizonyítanom, hogy a legjobb tudásom szerint végzem majd a monetáris tanács tagjaként a munkámat. Egyáltalán nem tartom viszont hátránynak, hogy a testületben, ahol több idősebb, tapasztaltabb tag is helyet foglal, esetlegesen másféle nézőpont, gondolkodás is megjelenik.

– A hazai infláció jelenleg bőven az MNB háromszázalékos célja alatt van, miközben az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed sem lassított az eszközvásárlási programján, ami további teret enged az alapkamat csökkentésének. Hol állhat meg a ráta?
– Nem kívánok jóslatokba bocsátkozni, hiszen a jegybanki alapkamat mértéke sok tényezőtől függ. Éppen azért ülésezik havonta kétszer a monetáris tanács – ezek egyikén dönt az alapkamat mértékéről –, hogy minél alaposabban áttekintse az éppen aktuális pénzügyi folyamatokat. Pillanatnyilag a fogyasztói árak emelkedése Magyarországon rövid és középtávon valóban laza monetáris politikát indokol, sőt a nemzetközi környezet – elsősorban a Fed eszközvásárlási programjának fenntartása – is egyértelműen támogatja a további kamatvágás lehetőségét. A pénzpiacokon azonban a hangulat pillanatok alatt megváltozhat, elég csak az amerikai adósságplafon körüli bizonytalanságra utalni. Matolcsy György jegybankelnök korábban jelezte:
3–3,5 százalék közötti rátát tart elképzelhetőnek, ez tekinthető egyfajta előretekintő iránymutatásnak is, de természetesen ez nem egy kőbe vésett cél. A monetáris tanácsnak ugyanis az a feladata, hogy folyamatosan figyelemmel kísérje a belső és külső kockázatokat, tényszámokat, amelyek alapján minden hónapban a lehető legjobb döntést hozhatja meg az alapkamat mértékével kapcsolatban. Éppen ez a sokszor „alkalmatlannak, tapasztalatlannak” nevezett testület volt az, amely a tavaly augusztusi hét százalékról, idén szeptemberre – apró lépésekben – 3,6 százalékra csökkentette a rátát, ami megfelel az inflációs célnak, és a stabilitási kockázatokat sem emelte. A kamatcsökkentési ciklus jogosságát ma már sem külföldi, sem belföldi elemzők nem vonják kétségbe.

– Azt mondják, az alacsony infláció elsősorban egy mesterségesen gerjesztett folyamatnak, a kormány rezsicsökkentési akciójának a következménye, éppen ezért ezzel a hatással hosszú távon nem lehet tervezni. Mit hozhat a jövő év az alapkamat szempontjából?
– Mivel a monetáris politika középtávra tekint előre, a szabályozott árcsökkentések elsősorban közvetve, az inflációs várakozásokra gyakorolt kedvező hatásukon keresztül támogatták a kamat mérséklését. Nem ez volt ugyanakkor az egyetlen oka annak, hogy történelmi mélypontra süllyedt az infláció, hiszen a visszafogott belső kereslet, az alacsony fogyasztás is legalább ilyen mértékben járult hozzá a pénzromlás ütemének lassulásához. A fogyasztás – bár az utóbbi hónapokban már az éledezés jeleit mutatja – még mindig nem bővül olyan mértékben, ami nagyban befolyásolná az inflációt. Mindemellett a vállalkozások árazási és bérezési döntései is a középtávon alacsony infláció irányába mutatnak, s a külpiac felől is csak mérsékelt nyomás tapasztalható. Úgy gondolom, azt követően, hogy a szabályozott árcsökkentések hatásai kifutnak, kismértékben emelkedhet a pénzromlás üteme. Ez az érték véleményem szerint azonban inkább csak közelíteni fog a jegybank inflációs céljához, ebből fakadóan sem rövid, sem középtávon nem látok olyan veszélyt, ami a monetáris tanácsot hirtelen lépésre késztetné. Óvatosságra inkább a nemzetközi pénzpiaci események inthetik a testületet. Egyetértek ugyanakkor a tanács azon törekvésével, hogy az elmúlt két ülésén immár óvatosabban, kisebb léptékben csökkentette a kamatot.

– A gazdasági növekedés beindulására még aligha hathatott jelentősen a monetáris terhek enyhülése, viszont a költségvetés már profitálhatott a ráta mérsékléséből. Mennyit spórolt a büdzsé eddig a kamatcsökkentési ciklus nyomán?
– Fontos leszögezni, hogy az MNB elsődleges célja nem a kamatkiadások mérséklése, hanem az árstabilitás elérése és fenntartása. Természetesen vizsgálhatjuk azt a tényezőt is, hogy ha hétszázalékos szinten maradt volna az alapkamat és minden más tényezőt változatlannak tekintünk, akkor bő egy év alatt csaknem nyolcvanmilliárd forinttal magasabb lett volna a jegybank kamatkiadása. Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mert éppen az MNB növekedési hitelprogramjával kapcsolatban hangzottak el olyan feltételezések, amelyek szerint ez hatalmas veszteséget okoz a jegybanknak, amit végső soron a költségvetésnek kell majd állnia, de meglátásunk szerint az alacsonyabb kamatszint ezt több mint ellensúlyozza. Eközben mára kiderült: a program első szakaszában a hitelek mintegy felét folyósították a bankok olyan beruházásokra, amelyek egyértelműen hozzájárulnak a gazdaság bővüléséhez, ezáltal a büdzsé bevételeinek növekedéséhez. Ami pedig az MNB szerepvállalását illeti a büdzsé terheinek csökkentésében: az elmúlt egy évben sikerült az előző jegybanki vezetés által 2013-ra előre jelzett mintegy 203 milliárd forintos veszteséget – részben a korábban említett kamatkiadás-csökkenés által – teljes mértékben ledolgozni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy idén várhatóan nullszaldós lesz az MNB, miközben az esetleges deficitet a központi költségvetésnek kellett volna állnia.

(Wiedemann Tamás)

A teljes interjút a Magyar Nemzet csütörtöki számában olvashatja