Nemcsak az egyes magyarországi régiók között, hanem azokon belül is nőttek az egyes térségek közötti egyenlőtlenségek, sőt sok esetben ez úgy következett be, hogy visszafejlődésnek lehettünk tanúi – mutat rá a Falu című folyóirat legfrissebb, nyári számában megjelent tanulmányában Szörényiné Kukorelli Irén.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) közgazdaság- és regionális tudományi központjának tudományos tanácsadója, egyetemi tanár szerint a mezőgazdaság szerepének csökkenése, az elöregedés és elvándorlás problematikája, a fejlesztés és a megőrzés közötti feszültség konfliktusa jellemzi a vidéki térségeket. Ez nemcsak hazánkra, hanem egész Európára igaz. A folyóirat ezzel kapcsolatban több olyan tanulmányt is közölt, amelyek az MTA, valamint a Nemzeti Agrár-szaktanácsadási Képzési és Vidékfejlesztési Intézet széles körű kutatási programja során születtek. E munka célja alapvetően az volt, hogy megfelelő ismeretekkel járuljon hozzá a 2014 és 2020 közötti uniós programalkotási időszak hazai tervezéséhez és a magyar vidék helyzetének megismeréséhez. A dolgozatokból kiderült, a brüsszeli forrásokat felhasználó fejlesztésekkel nem sikerült lefékezni azoknak a térségeknek a fokozódó lemaradását, amelyek a kilencvenes évek végétől egyértelműen „leszálló ágba” kerültek.
Az MTA munkatársai – Perger Éva, Kovács András Donát és Lennert József – az uniós csatlakozásunk utáni hazai vidékfejlesztési tapasztalatokat összefoglalva rámutattak: ennek csak részben az az oka, hogy nem érkezett a hátrányos helyzetű térségekbe megfelelő nagyságrendű fejlesztési támogatás, vagy nem megfelelően hasznosult. Alapvetően olyan spontán folyamatok hátráltatták a térségek fejlődését, amelyeket csak korlátozottan lehet fejlesztési eszközökkel befolyásolni. Példaként a 2008-as pénzügyi válságot említik, amelynek hatása még mindig érzékelhető, de kedvezőtlenül hathatott az is, hogy egyes térségek kimaradtak az országos és európai fejlesztési programokból. Összességében elmondható, hogy a 2004 és 2011 közötti időszakban – a megítélt hazai támogatások kistérségi eloszlását vizsgálva – az adott térségek települései igen kevés forráshoz jutottak. Egyes járásokban – sokak szerint a periferikus elhelyezkedés, a rossz elérhetőség és az érdekérvényesítés hiánya miatt – nem juthattak hozzá az érintettek a szükséges támogatásokhoz. Ráadásul a másik oldalról nézve az uniós és hazai költségvetési pénzek sem mindig találtak gazdára, mivel az adott települések és az ott élők önerő vagy kellő akarat hiányában nem is nyújtottak be pályázatokat.
A kutatásban részt vevők a helyi fejlesztési célkitűzések legfőbb kudarcaként említették a munkahelyteremtés elmaradását. Szintén mindenütt negatív példaként hozták fel a települések közötti közlekedés fejlesztésének kilátástalanságát és megtorpanását, illetve a tömegközlekedésben fennálló problémák változatlanságát. Emellett a tapasztalatok szerint a hátrányos helyzetű rétegek és a roma kisebbség felzárkóztatását és integrálását célzó programok sem voltak eddig igazán sikeresek. A vidéki települések vezetői nagyon aggályosnak tartják, hogy a termelői értékesítő szövetkezetek nem tudtak átütő sikereket elérni, s problémaként említették még, hogy az elmúlt két évben tovább romlott az élelmiszer-ipari – különösen a húsipari – vállalkozások helyzete. Az eredménytelenség másik oka, hogy több térségben az iparban és a szolgáltatásban tevékenykedő vállalkozások gyakran csak a kedvezőbb adózási és támogatási feltételek miatt létesítenek székhelyet vagy telephelyet vidéki térségben, tényleges tevékenységüket azonban nem az adott járásban, hanem az ország más, fejlettebb régióiban folytatják, ezáltal munkahelyeket is ott teremtenek.
A teljes cikket a Magyar Nemzet pénteki számában olvashatja.
