Amikor a kocsit kötik a lovak elé

Dobozi István közgazdász szerint az euróövezet már nem az az elitklub, ahová mindenki tartozni szeretne.

– Súlyos kétségek merültek fel a korábban még elitklubnak számító euróövezet sikerességével kapcsolatban, ami leglátványosabban a görög tragikomédiában öltött formát. Újabb illúzióval lettünk szegényebbek?
– Nem egyetlen tagállammal, hanem az euróövezet alapjaival vannak gondok, a görögök válsága erre világított rá. A problémát ismét csak átmenetileg oldották meg a harmadik mentőcsomaggal, mert a mostani feltételekben is a megszorítások dominálnak a komoly, hosszú távú szerkezeti reformok helyett. Görögországnak soha nem volt versenyképes exportszektora, az euró bevezetése óta a külkereskedelmi mérlege tovább romlott. Az új mentőcsomaggal a körülbelül 400 milliárd euróra rúgó, brutális külső adósság törlesztéséhez szükséges stabil nettó export előállítására nem lesz képes az ország. Így borítékolhatók az újabb és újabb görög adósságválságok. Az euró, mint közös valuta, csak kívülről rugalmas, lebegő árfolyamú, belülről fix árfolyamokkal működik, ami Athén számára hozzávetőleg 25-30 százalékos árfolyamhátrányt jelent a „görög” euró tényleges felértékelődése miatt. Mivel az euróövezetben az egyes országoknak nincs önálló monetáris politikájuk, ezért a görögök sem tudnak a leértékelés eszközével élni, amit korábban a periféria államai sikerrel alkalmaztak az export élénkítése céljából. A valutaleértékelést ugyan pótolhatná az úgynevezett belső leértékelés, ami gyakorlatilag a bérek tartós csökkentését jelenti, ez azonban hosszú távon politikailag lehetetlen eszköz az export élénkítésére.

– Az euró 15 éves történetének egy lehangoló fejezeténél tartunk: stagnáló gazdasági fejlődés, magas munkanélküliség, kétsebességűvé vált, egyre nagyobb különbségeket felmutató Európa. Hol hibázhattak az euróövezet alapítói, hogy a kezdeti reményektől ide jutottunk?
– Korán és előkészítetlenül vezették be az eurót, mondhatnánk úgy is, hogy a kocsit fogták a lovak elé. Nem vették kellően figyelembe az országok közötti hatalmas fejlettségi és versenyképességi különbségeket, hiszen Németország nyilvánvalóan akkor sem volt egy súlycsoportban Görögországgal. A csatlakozás utáni időkre nem írták elő több olyan gazdasági mutató rendszeres figyelését és szigorú betartását, amelyé – ma már látjuk – kulcsfontosságú lett volna. A maastrichti feltételek – különösen a háromszázalékos költségvetési hiányra és a 60 százalékos államadósság/GDP-arányra vonatkozó plafonok – nem bizonyultak elegendőnek, főleg úgy nem, hogy be sem tartatták őket. Az eredetileg a kiváltságosoknak fenntartott „szuperklub” ezért ma már sokkal kevésbé tűnik vonzónak. Nem véletlen, hogy a csehek, a lengyelek és mi, magyarok sem sürgetjük a belépést. Az euró első 15 évének mérlegét megvonva lesújtó képet kapunk: a 2000-től 2014-ig tartó szakaszban az éves gazdasági növekedés 0,3 százalék volt az övezetben, ami jóval szerényebb, mint a valutaunió előtti időkben. A makrogazdasági célok közül az egyik legfontosabb a munkanélküliség csökkentése lett volna, ám itt is látványos a kudarc. Ma 11 százalékos az állástalanok aránya, a fiatalok körében ennek duplája. Ha ezt egybevetjük azzal, hogy a közös valuta előtt átlagosan hét százalék körül alakult a munkanélküliség az alapító országokban, akkor jelentős visszalépést látunk. A külkereskedelmi viszonyok alakulásáról még az euróbevezetés előtt szimulációs előrejelzést kellett volna készíteni, és megnézni, előreláthatólag hol lesznek az előnyök, és hol a hátrányok, és miként lehet elkerülni, hogy olyan tarthatatlan külkereskedelmi mérlegek alakuljanak ki a valutaunión belül, mint manapság.

– Az eurózóna kettészakadása ellentmond a felzárkózás európai alapelvének. Hogyan fordulhatott a visszájára az EU politikailag talán legfontosabb célja?
– A közös valuta valóban durván kettészakította a ma már 19 országot tartalmazó elitklubot. Megjelent, illetve felerősödött az Észak és a Dél, a nettó exportőrök (vagyis ahol több a kivitel, mint a behozatal) és nettó importőrök (ahol több a behozatal, mint a kivitel), a hitelezők és az adósok, illetve a szegény és a gazdag tagállamok közötti különbség. Ilyen mértékű különbözőségre nem lehetett számítani. A versenyképes államok azonnal profitáltak a számukra leértékelődött közös fizetőeszközből, vagyis az amúgy is jó helyzetben lévők további előnyhöz jutottak. Kiemelendő Németország és Hollandia példája, melyen keresztül jól látható az a pótlólagos előny, amit a valutaunió hozott nekik. A németek tavalyi exporttöbblete közel 300 milliárd eurót tett ki, a 17 milliós népességű Hollandia pedig 85 milliárd euró külkereskedelmi pluszt termelt, ami kétszer akkora, mint Szerbia GDP-je. Megdöbbentő, hogy ma a hollandok többet exportálnak, mint Olaszország vagy az Egyesült Királyság. Németország a világ harmadik legnagyobb exportőre, a feldolgozóipari szektorban verhetetlen, ezért óhatatlan, hogy a közös valutaövezetben letarolta a piacokat – a perifériához tartozó államok kárára. A németek óriási exporttöbbletének több mint a fele ugyanis az eurózónában keletkezik.

– Ha az egyik tagállamnak kedvez az euró mint közös valuta, akkor a másik miért nem élhet az euró adta előnyökkel? A valutaunión belül nincsenek vámok, szabadon áramlik a tőke és az áru.
– Ennek egyik alapvető oka az átálláskor meghatározott árfolyam és az egyes tagállamok belső versenyképessége. A németek tartották a bérfegyelmet, aminek az a vastörvénye, hogy a bérek növekedése ne haladja meg a termelékenységet, és 15 év alatt a reáljövedelmek lényegében nem emelkedtek. Eközben a perifériához tartozó országokban nőttek a fizetések, ami drágította az előállított terméket. A másik ok a költségvetési fegyelem betartása vagy annak figyelmen kívül hagyása. Azok az államok profitáltak legjobban az euróból, amelyek betartották a pénzügyi fegyelmet – és ezek rendre az „északi” országok voltak. Ennyire különböző hátterű államokkal nem szabadott volna közös valutauniót alakítani. Nagy hiba lenne azonban mindent az euró nyakába varrni. A zóna északi és déli részei közötti, már meglévő termelékenységi különbségek a remélt konvergencia helyett divergenciát hoztak.

– Miért alakulhatott ki, hogy a németeknek gyengének számít az euró, ami óriási exportelőnyhöz juttatja őket, a valutaunió más államainak pedig ugyanaz az euró erősnek számít, vagyis hátráltatja a kivitelt?
– A különbséget azonnal megértjük, ha a svájci frank és az euró árfolyama közötti különbséget nézzük. Ez most 35 százalék. Enynyivel erősebb a frank az eurónál, ennyivel értékelődött fel az alpesi valuta az elmúlt évek során. Svájc és Németország gazdasága között rengeteg a hasonlóság, beleértve a nagy exporttöbbletet. Ez a valutaerősödés tehát Németországban is bekövetkezett volna. A Nemzetközi Valutaalap Németországról írt tavalyi országjelentésében is ott áll fehéren feketén: a „német” euró 10-15 százalékos árfolyamelőnyt jelent a kivitelnek, ami véleményem szerint a valóságban még ennél is több lehet. Mivel az eurót a perifériához tartozó tagállamok nem tudják leértékelni, ezért a versenyképességük növeléséhez nem marad más hátra, mint a kiadások, elsősorban a bérek és a nyugdíjak csökkentése, ami azonban a lakosság ellenállásába ütközik, politikailag és tartósan nehezen valósítható meg. Ráadásul a defláció, vagyis az árak csökkenése visszafogja a belső keresletet, így hátráltatja a gazdasági növekedést.

– Ez olyan ördögi kör, amelynek megszakítása politikai szándék kérdése. Ám ha az erős tagállamoknak kedvez a jelenlegi felállás, miért kezdeményeznének változtatást?
– Ez az euróövezet valódi csapdahelyzete. A helyzet Németországnak jó, így jelenleg nem áll érdekében, hogy rövid távon változtasson a status quón. Ebből a szempontból nincs elég stratégiai előrelátás a német vezetésben, sőt, azt lehet mondani, hogy sodródik az eseményekkel, és megragad a tűzoltó munkánál. Így az euróövezet válságról válságra fog bukdácsolni, egyes államok kiválása egyre valószínűbbnek tűnik, Görögországé pedig borítékolható, ami Berlin számára hosszú távon nem lehet megnyugtató. Elvileg ha mindenki betartaná a költségvetési fegyelmet, és német mintára lemondanának az indokolatlan béremelésekről, akkor javulna a helyzet, erre azonban hosszú tavon nincs sok politikai esély.

– A valutaunió belépési feltételeit sokan nem tartották be (a görögök és az olaszok már a csatlakozáskor sem), mégsem kaptak büntetést, és a mai napig nem vontak felelősségre senkit. A következménynélküliség mennyit rontott a helyzeten?
– Ezt is az eurózóna egyik eredendő bűnének nevezném a költségvetési fegyelem megsértésének elnézése mellett. Összességében Brüsszel és a nyugat-európai pénzügyi körök felelőssége, hogy hagyták elszállni a tagállami költségvetéseket és az államadósságot. Ebből is látszik, hogy az eurózóna létrehozása elsősorban politikai döntés volt.

– Az euróövezet 15 éves mérlegét megvonva ki nyert a legtöbbet az euróval?
– Toronymagasan a németek, akik két bőrt is lehúztak a valutaunióról. Egyrészt hatalmas exporttöbbletet halmoztak fel, amely révén „exportálták” saját munkanélküliségüket a periféria államaiba. Másrészt az exportból származó pénzt a német bankok kihelyezik a peremországokba, így kamatbevételhez jutnak. Például a német állami fejlesztési bank, a KfW (Kreditanstalt für Wiederaufbau) 2010 és 2014 között 360 millió euró kamatbevételhez jutott a válságba került euróövezeti tagállamoknak nyújtott hitelek révén.

– Milyen forgatókönyvekkel lehet számolni a jövőben? Föderáció vagy szétszakadás?
– Az eurózóna válsága szorosan összefügg az egyes országok tékozló költekezése miatti költségvetési válsággal. Ezért egy pénzügyi föderációs rendszer kiépítése megkerülhetetlen lesz a jövőben, még akkor is, ha ez politikailag nagyon nehéz feladatnak ígérkezik a pénzügyi függetlenségükhöz foggal-körömmel ragaszkodó kormányok miatt. Gondoljunk bele: ebből a szempontból még az Osztrák–Magyar Monarchia is előrébb járt, hiszen felismerte, hogy közös pénzügyminisztérium nélkül nincs valutaunió, sem egységes fizetőeszköz. Ezenkívül szükségesnek látom, hogy a német hozzáállás változzon: vissza kell venni az eddigi agresszív merkantilista politikából, amely nekik mérhetetlen előnyöket hoz, de fokozatosan ellehetetleníti a periféria államait. A németeknek a belső fogyasztás szintjét kellene emelniük, vagyis végre meg kellene fizetni a német középosztályt, a világ talán leghatékonyabb munkaerejét.

Továbbá növelni kellene az eddig elhanyagolt állami beruházásokat, különösen az infrastruktúrában. Ez élénkítené a keresletet, és magával hozná az import emelkedését. Ha szélsőséges forgatókönyvekben gondolkodunk, akkor a valutaunió jövője a fiskális föderalizmus lenne közös intézményekkel, vagy az övezet szétesése, amely akár a görögökkel kezdődhet. Éppen ezért ragaszkodik Angela Merkel a görögök erőltetett benntartásához, hiszen attól tartanak, a kilépéssel más országok is hasonló sorsra juthatnak, ami végső soron az egész valutaövezetre csapást mérne. Nem igaz Merkel azon állítása, miszerint „ha bukik az euró, bedől az EU is”. Az unió az eurózóna létrehozása előtt is boldogult, nem is akárhogyan. A regionális gazdasági integráció előnyei ugyanis túlnyomórészt nem a valutaunióból, hanem a vámunióból és a közös piacból származnak.