A Dining Guide beszámolója szerint Japánból Ausztrália irányába nyit az ágazat, a távol-keleti szigetországban ugyanis korlátozott a terület. A gabona, a füves területek végtelensége tette lehetővé, hogy a japán eredetű vagjúszarvasmarha hivatalosan is az ausztrál legelőkön, farmokon kapja meg a befejező táplálást. Először amolyan háttérként számoltak Ausztrália természeti gazdagságával, de manapság részben már ott történik a feldolgozás is. Vannak alacsonyabb márványozottságú húst adó csordák, de a genetikailag tiszta vérvonalú állatok elérik a japán szintet, a legelőkön kívül az időjárás is nagyon kedvező a vagjútenyésztésre.
A japán aukciókon természetesen a honi japán vagjú éri el a legmagasabb árat, a második helyezett az ausztrálhoz hasonlóan kihelyezett amerikai vagjú, a bronzérmes az ausztrál. Semmihez sem hasonlítható ízét, zamatát a nagy mennyiségben jelenlévő olajsavnak köszönheti, valamint az egyszeri telítetlen zsíroknak. Az utóbbi az oka, hogy ez a hús szinte teljesen koleszterinmentes. Ezenkívül a zsír egyenletesen oszlik el az izomzatban, s nem a bőr alatt helyezkedik el. Ezt a zsíreloszlást nevezik márványosságnak, mert a hús a vágás mentén valóban a márvány mintázatát utánozza. A Japánon kívül tenyésző kóbe stílusú vagjúszarvasmarhát háromtól tizenkét pontos, a rostélyoson mért márványozottsági mutatóval különböztetik meg egymástól.
