De azok is pórul jártak, akik Quaestor Ingatlanalapba fektettek 2001–2002-ben. Ezek az alapok ugyanis a hozamot 2011-ben, egy összegben írták jóvá, így azt szintén le kell vonni a kártérítés összegéből. Kálmán-Pikó szerint ez hátrányos megkülönböztetést jelent, hiszen a 2000-es évek elején keletkezett magas hozamot von le a kár összegből, így jelentősen csökkenti a kötvénytulajdonosoknak járó összeget. Ez pedig visszaható szabályozást jelent, ami szintén törvénybe ütköző, s amit szintén támadnak a taláros testületnél.
Az ügy körüli bizonytalanságot mutatja, hogy az Alkotmánybíróság döntése sem volt egyhangú, ketten különvéleményt fogalmaztak meg. A hivatalos indoklás szerint a törvényben „kivételes jellegű, méltányosságból történő állami juttatásokról van szó. Emiatt a jogalkotót széles körű mérlegelési jog illeti meg mind a jogosultak körének, mind a juttatás mértékének és egyéb feltételeinek a meghatározása során”. Így a testület a kártérítésre jogosultak körének meghatározását nem találta önkényesnek, mert annak észszerű indoka van, a közérdek.
A tulajdonjoggal kapcsolatos kifogásokat pedig azzal utasította el a testület, hogy a Kárrendezési Alap által kifizetendő összeg nagyságának korlátozása, illetve a kártérítési összeg kiszámítási módjának meghatározása nem minősíthető tulajdonelvonásnak, ahogy azt a kárt szenvedettek feltételezték.
Stumpf István alkotmánybíró különvéleményében kifejti, hogy senkit nem lehet kizárni a korábbihoz képest kiszélesített befektetővédelmi rendszerből. Szerinte a testületnek állást kellett volna foglalnia arról, hogy miért volt szükség a szabályozásra, azaz kimutatni a közérdek létét. Ez a mozzanat azért fontos szerinte, mert a közérdek megléte vagy hiánya kihat az egész törvény alaptörvény-ellenességére. A közérdek meglétének vizsgálatának pedig nem lett volna szabad kimerülnie abban, hogy az Ab szinte szó szerint átvegye a törvényhez csatolt indoklást. Végül azt is kifejti, hogy ebben az ügyben nem látja indokoltnak a tulajdon korlátozásának közérdekűségét.
