„Elég jól tudjuk, hogy mitől lesz gazdag egy ország. És tudjuk azt is, hogy mitől nem. Kiváló példák vannak mindkettőre a 20. századból” – írja Zsiday Viktor alapkezelő a blogján.
A második világháború után (Nyugat-)Németországban semmi más nem maradt, csak maguk az emberek, a tudásuk és a szorgalmuk. Gyárak lerombolva, házak szétbombázva. 20 évvel később a semmiből az NSZK ismét gazdasági nagyhatalom volt. 1960-ban Szingapúr egy főre jutó GDP-je 427 dollár volt (az amerikai 3000, a görög 500), mára a világ egyik legfejlettebb államává vált (bőven az amerikai és fényévekkel a görög szint előtt jár), az egyik legmagasabb szintű oktatással Ázsia egyik gazdasági központja.
Mit csináltak jól? Mi kell a gazdagodáshoz? Magas szintű, sokak által elérhető oktatás, jól szervezett társadalom, alacsony korrupcióval működő, független intézmények, kiszámítható szabályozás. És nézzük azokat az országokat, ahol a politikai populizmus, a társadalom szétszakadása a hatalmas természeti erőforrások ellenére is csak lecsúszást hozott: Argentína, Venezuela, Nigéria.
Sajnos Magyarország egyre inkább a latin-amerikai utat választja – és a mi olajunk az EU-pénz, amely egyszerre áldás és átok. A gazdagokat támogató és a szegényeknek kedvezőtlen adórendszer, az egyetemi tandíjak bevezetése (édesanyámék kilencen voltak testvérek, négyen lediplomáztak úgy, hogy nagyapám halőrként kereste a hatalmas pénzt, nagyanyám pedig értelemszerűen otthon volt: vajon ma ez lehetséges lenne?), ami a szegényebbek számára lehetetlenné teszi a társadalmi felemelkedést, a független intézmények beszántása és most legújabb agymenésként az ország legjobb egyetemének betámadása. Ez utóbbi kapcsán csak annyit, hogy nemhogy semmibe nem kerül az államnak, de az idevonzott szellemi élet egyértelműen nagyon pozitívan hat az országra intellektuálisan, az idejövő diákok lakásbérlése, a rájuk épülő vendéglátás-szolgáltatások valószínűleg sok milliárddal gazdagítják a költségvetést, és nem kevés embert tartanak direkt módon is el.
