„Elég jól tudjuk, hogy mitől lesz gazdag egy ország. És tudjuk azt is, hogy mitől nem. Kiváló példák vannak mindkettőre a 20. századból” – írja Zsiday Viktor alapkezelő a blogján.
A második világháború után (Nyugat-)Németországban semmi más nem maradt, csak maguk az emberek, a tudásuk és a szorgalmuk. Gyárak lerombolva, házak szétbombázva. 20 évvel később a semmiből az NSZK ismét gazdasági nagyhatalom volt. 1960-ban Szingapúr egy főre jutó GDP-je 427 dollár volt (az amerikai 3000, a görög 500), mára a világ egyik legfejlettebb államává vált (bőven az amerikai és fényévekkel a görög szint előtt jár), az egyik legmagasabb szintű oktatással Ázsia egyik gazdasági központja.
Mit csináltak jól? Mi kell a gazdagodáshoz? Magas szintű, sokak által elérhető oktatás, jól szervezett társadalom, alacsony korrupcióval működő, független intézmények, kiszámítható szabályozás. És nézzük azokat az országokat, ahol a politikai populizmus, a társadalom szétszakadása a hatalmas természeti erőforrások ellenére is csak lecsúszást hozott: Argentína, Venezuela, Nigéria.
Sajnos Magyarország egyre inkább a latin-amerikai utat választja – és a mi olajunk az EU-pénz, amely egyszerre áldás és átok. A gazdagokat támogató és a szegényeknek kedvezőtlen adórendszer, az egyetemi tandíjak bevezetése (édesanyámék kilencen voltak testvérek, négyen lediplomáztak úgy, hogy nagyapám halőrként kereste a hatalmas pénzt, nagyanyám pedig értelemszerűen otthon volt: vajon ma ez lehetséges lenne?), ami a szegényebbek számára lehetetlenné teszi a társadalmi felemelkedést, a független intézmények beszántása és most legújabb agymenésként az ország legjobb egyetemének betámadása. Ez utóbbi kapcsán csak annyit, hogy nemhogy semmibe nem kerül az államnak, de az idevonzott szellemi élet egyértelműen nagyon pozitívan hat az országra intellektuálisan, az idejövő diákok lakásbérlése, a rájuk épülő vendéglátás-szolgáltatások valószínűleg sok milliárddal gazdagítják a költségvetést, és nem kevés embert tartanak direkt módon is el.
A nyugat-európai modell az, hogy a politikusok kicsit jobban élnek, mint a polgáraik, az intézmények függetlenek, a latin-amerikai/orosz modell viszont az, hogy a politikusok (vagy helyettük barátaik, családjuk, offshore-stróman cimboráik) mérhetetlenül meggazdagodnak, és populista baromságokkal, gyűlöletkeltéssel, háborúval, a társadalmi csoportok egymásnak ugrasztásával tartják fenn hatalmukat, amely jól láthatóan az egész társadalom számára hosszú távon lecsúszással, elszegényedéssel jár: szétesik a társadalmi kohézió, nincs társadalmi mobilitás, nincs fejlődés, hanem boom-bust (erős fellendülés erős, hosszú visszaesésekkel, krízisekkel tarkítva) gazdaság alakul ki.
Sajnálatos módon Magyarország ez utóbbi utat követi, amely nem vezet tartós meggazdagodáshoz, pedig Ausztria 20 év alatt tényleg utolérhető lenne, erre jó példa Szingapúr vagy Hongkong elképesztő ütemű fejlődése is. Mivel azonban ezen az úton megyünk, ezért ezzel kell tervezni, ehhez kell idomulni: várhatóan Latin-Amerikához hasonlóan itt is a boom-bust gazdaság lesz a jellemző: hosszú éveken át tartó igen mély, recessziós/depressziós időszakok (1989–95, 2006–2013) és az azokat megszakító fellendülések (1995–2006, 2013–?). A jelenlegi hazai gazdasági ciklust az EU-pénzek indították be, azok tartják fenn, és azok visszaesése után szerencsés esetben még két-három évvel kitolható a fellendülés (2020–22?), ami után ismét hosszú gazdasági depresszió jöhet.
Ilyenformán az extrém ciklikusság a magyar gazdaság velejárója lehet a jövőben is, és a kiművelt emberfőkkel fontolva haladás helyett a három lépés előre, két lépés hátra mintát követjük. Egyelőre a három lépés előre résznél vagyunk, nagyjából a második lépésnél. Aki gazdasági szereplő, az sajnos ezzel kell hogy számoljon
