Közlekedni annyi, mint kommunikálni

A jövő közlekedését, ha igaz, az egymással és az úttal kommunikáló önvezető járművek uralják majd. Mert a jó közlekedő inkább ilyen: folyton figyel és kommunikál.

Azt fontolgatják a berlini honatyák, hogy kitiltják a belvárosból az SUV-kat. Az indok egy tragikus kimenetelű baleset, amelynek során egy elszabadult sportterepjáró kugligolyóként tarolt a buszmegálló utasai között. Talán ez az első jele, hogy a nagyvárosok felismerik, milyen ellentmondás feszül a közlekedési felületek korlátossága és a járművek növekvő mérete között. Japánban, ahol a fenti ellentmondás régóta nyilvánvaló, igen jelentős adókedvezményben részesülnek a kisautók, amelyek mérete és motorizáltsága alatta marad a törvényben meghatározott mértéknek. De nem is kell olyan messzire menni: Dél-Európában, a történelmi belvárosokban sok helyütt még utcák sincsenek, csak sikátorok, amelyen a gyalogosok és a járművek egyszerre közlekednek. Nincs járda, zebra, sem felezővonal, és mégis napi húsz órában folyamatosan száz százalékon árad, özönlik a forgalom, gyalogosok, babakocsit vagy kézikocsit tolók, kisebb és nagyobb két- és négykerekűek. Rengetegen vannak, és valahogy mindenki a céljához ér.

Friss élményem a nápolyi utcáról: kétszer két sávos főúton, igencsak forgalmas csomópontban, a zebrán, a lámpaváltással ott ragadt egy idős házaspár. Esélyük sem volt a zöldön átérni, megálltak, a férfi feltette a két kezét, mint aki megadja magát. Ám a forgalom – két sorban az ­autók, köztük tömegével a robogók – nem állt meg: a lassan lépegető gyalogosokat körülvette, akik hamarosan átértek a járdára, hajuk szála sem görbült. Hasonlóképpen közlekednek a déli járművezetők babakocsitól a teherautóig, sikátortól autópályáig. Nekünk, északiaknak természetes, hogy hivatkozunk: én jöttem jobbról, én megyek a főútvonalon, én vagyok az erősebb. Ezért imádjuk a minél nagyobb, agresszívebb megjelenésű járműveket, hogy nyomatékot adjunk az igényeink­nek. A déli vezető nem arra büszke, hogy milyen drága autóra futotta a pénze, hanem hogy milyen ügyes, szemfüles, fürge. A közlekedési folyamban itt-ott mindig nyílik egy kis rés. A sikátor hömpölygő tömegébe behajtó motoros nem tarol, hanem kiszúrja az apró réseket. És ha veszélytelenül teheti, a sétálók könyökétől öt centire elsuhan. Ha közben gázt is ad, legfeljebb ráijeszt a sétálóra. Dudálnak is persze, de ez a dudaszó nem fenyegetéssel, szidalmakkal van tele, inkább csak a helyzetjelzést szolgálja. Így köszönnek egymásnak, ismerkednek, viccelnek.

Az északi közlekedő körülbástyázza magát szigorú szabályokkal – amit magára nézve néha nem tekint kötelezőnek – és páncélozott SUV-kal, hogy biztosítsa a nyugalmát. A déli vezető állandó készültségben közlekedik, hogy ha lehet, kivágjon a sorból, de ha kell, megálljon. Nem csinálnak presztízskérdést abból, ki van előnyben, a cél, hogy mindenki mehessen a dolgára.

A jövő közlekedését, ha igaz, az egymással és az úttal kommunikáló önvezető járművek uralják majd. Az a gyanúm, hogy amikor a fedélzeti berendezéseket programozzák, inkább a déli vezetők temperamentumát fordítják át a gép nyelvére. Mert a jó közlekedő inkább ilyen: folyton figyel és kommunikál. A közlekedő erődítmények felett hamar eljár az idő.