A Kelet Párizsa, a Nyugat Budapestje

Csizmával és szőrmebundával érkezik. Kicsit megtanul oroszul, mielőtt Budapestre utazna, s felkészül rá, hogy a tél mínusz negyven fokkal jár. Két hónap múlva megismeri a magyar bort, elutazik Szegedre egy hétvégére új magyar barátaival, egy év múlva már csípős paprikát tesz gulyáslevesébe, és fáj neki Trianon. Budapesten nagyjából ötezer francia él, akik kalandként kezdték a magyar utazást, s otthont találtak.

Az Andrássy út a Hősök tere felől nézve. Minden párizsi otthon érzi magát a magyar Champs-Élysées-t megpillantva Fotó: Kollányi Péter Forrás: MTI/Kollányi Péter

„Ez hogy lehetséges, hogy az emberek ma is emlékeznek költőkre, írókra, idéznek tőlük, tudják, hol kávéztak valaha? Ezt mi, nyugat-európaiak valamikor korábban elveszítettük” – merengett a múltba, szembeállítva a mindennapok eseményeit az általa otthonnak tekintett városokban.

Budapesten ugyanis van, ami megálljt parancsol a pénz mindenek felett álló hatalmának, valami miatt meg tudja védeni bizonyos szegleteit, legyen szó akár a felhőkarcolók hiányáról vagy Karinthy Frigyesről, esetleg arról, hogy a „lángoktól ölelt kis ország” ugyanúgy szinonimája Magyarországnak, mint Franciaországnak a hatszög. Csak előbbi sokkal líraibb.

A kultúra tőlünk nyugatra voltaképp ugyanolyan üzlet, mint az olaj vagy az értékpapír. „Itt a kulturális esemény a fontos, s nem az, mennyi pénzt fog fialni” – mondta, rámutatva, Párizsban, Berlinben vagy New Yorkban ez pont fordítva van.

„Itt összegyűjtesz mondjuk egy csapat néptáncost, akik előadják a produkciójukat egy bármilyen közösségi helyen. Ehhez nyugatabbra kellene egy csomó engedély, valamint egy nagyon vastag költségvetés, amely azt mutatja, hogy sokkal inkább az üzleti profiton van a hangsúly az esemény helyett” – mutatta be a nagy gondolkodásbéli különbséget.

Pedig, mint mondja, nagyon sok hasonlóság van Franciaország és Magyarország, Párizs és Budapest között. Például a régi Magyarország nemzetfelfogása, ahol – miként Franciaországban – sok különböző nép élt egy országban, a magyar nyelv dominanciája mellett.

„Szerintem ez a soknemzetiségű, soknyelvű közeg termelte ki azokat az embereket, akik utána Hollywoodot felépítették, feltalálták a számítógépet és az atombombát” – vallotta Liegey, utalva arra, hogy lett ennek vége: Trianon tragédiájával.

A nyugalom otthona

Ha valaki erre utalna, valószínűleg azt mondanám, ugyan már, én hogy lennék felelős Trianonért? Talán még hozzátennék valami csúnyát is – ezt már egy hazánkban élő újságíró mondja, aki néhány rövid év alatt úgy megtanult magyarul, hogy igen, hozzá tudna tenni akár csúnyát is, és nem is hangozna idegenül a szájából.

Joel Le Parvous Savoyából, a svájci határról ment a bordeaux-i egyetemre, hogy újságírást tanuljon, s ott talált rá a szerelem egy magyar lány személyében.

„Semmit se tudtam igazából Magyarországról, csak Szilvia kötött össze minket” – vallotta be Joel, aki a nyelvet rendkívül izgalmas kihívásnak tartotta, ezért is tanulta meg. Aztán jött a többi, a „képeslap-Budapest” okozta meghökkenés, és az a nyugalom és béke, amelyet mi, magyarok nem kötünk Budapesthez.

„A magyarok talán kevésbé vehemensek, mint a franciák. Én magam is jóval nyugodtabb vagyok. Megtanultam itt tisztelni a magyar kultúrát és a magyar embereket” – mondta az újságíró.

„A franciák folyton politizálnak, és nem is kerülik a témát sehol, akár a karácsonyi vacsoránál sem. Itt az a jellemző, hogy a nézeteltérések elkerülése érdekében inkább nem kezdenek vitába” – hasonlította össze a két országban jellemző viselkedést.

Ez azonban nem csak jót jelent, legalábbis az újságíró szerint. A hevesen veszekedő franciák létrehozták a hisztérikus Párizst, a hozzájuk képest nyugodt, az utakon egymással udvarias magyarok viszont francia szemmel inkább elkendőzik az problémáikat, nehogy baj legyen belőle.

De nemcsak ez számít, hanem a piszkos anyagiak is. Egy francia fiatal, aki tud angolul, könnyen el tud helyezkedni egy Magyarországon működő multicégnél, ahol „botrányosan jól keres” a magyar lakossághoz képest.

Az árak Franciaországhoz képest alacsonyak, a közeg pedig több mint elfogadható.

„Igen, talán van ennek valami romantikája. Esetemben is felmerült, hogy a feleségemmel Franciaországba megyünk, de úgy döntöttünk, itt jobbak a lehetőségeink” – tűnődött Le Parvous.

Franciaországban több százezer újságíró van, s végletesen centralizált országként csak Párizsban lehetne karrierbe kezdeni. Ott viszont jönnek a fent említett anyagi problémák, a mindennapok hisztériája, Budapesten viszont mindezek nincsenek.

Pedig valójában se a magyar, se a francia nem különösebben befogadó nemzet. Most viszont hosszabb távra tervez Magyarországon, hiszen a gyermekkor Savoyája már a múlté.

„A régi barátok elmentek. Az egyik Toulouse-ba, a másik Kanadába. Persze jó látni a szülőket, a régi házat, de Párizsba nem vágyom, talán nem is bírnám, Budapesten pedig jó nekem” – véli.

A jövő pedig rózsásnak tűnik: „A feleségem fűszeresen főz, a franciáknál ez ismeretlen. Én is eszem csípős paprikát, a szervezetem gyorsan átállt. Három napba telt nagyjából, hogy megszoktam a zsírt és a sok pörköltet.”

A Riviéra kadarkája

„Igazából a nevébe szerettem bele. Budapest! Könyveket olvastam róla, nézegettem, majd mikor ideérkeztem, a város azonnal szíven ütött” – Jean-Julien Ricard az itteni életét jóval romantikusabban szemléli.

Ez nem is csoda, hiszen a világ egyik legromantikusabb hivatása az övé, borász, aki a Saint-Tropez és Cannes közötti rivié­raszakaszt adta fel Budapestért. Már 2002 óta tart a szerelem, és nem tűnik úgy, hogy alábbhagyna.

„Minden érdekelt Magyarországban. Nem tudom megindokolni. Nincs magyar kötődése a családomnak, de amikor megérkeztem, azonnal otthon éreztem magamat. A zene! Az ételek! A festmények! Az épületek! No és a bor!” – sorolja Ricard, utoljára hagyva a legfontosabbat.

„A kedvenc? Nem akarom kiválasztani egyiket sem, de ha feltétlenül említenem kell valamit, akkor a könnyed vörösborokat tudom mondani. Legyen mondjuk a kadarka!” – említi Szekszárd ikonikus borát Jean-Julien Ricard.

Öt éve már volt Budapesten lakása, és ingázott Párizs és Budapest között, tavaly szeptemberben jött el a pillanat, amikor a francia otthonát és üzleti vállalkozását feladta, hogy végleg itt telepedjen le, és megvalósítsa régi álmát, egy budapesti borbárt.

„Korábban magyar borokat adtam el Franciaországban. Aztán egyszerűen már nem akartam Párizsban élni, nagyon sok dolog változott, és már nem voltam boldog” – magyarázza a motivációit a borász.

Az élethez pedig nemcsak az kell, hogy az ember rámosolyogjon a Klotild-palotára és időben jöjjön a villamos, de lendület is kell az üzlethez, mondjuk ahhoz, hogy a borbárba beüljenek az emberek. Ricard szerint ezzel nem lesz gond, Budapestben sokkal több az energia, mint Párizsban.

„Nem a gazdasági helyzetre gondolok, az persze nem ugyanaz a szint. Az akaratról, hogy tegyünk valamit, hogy változtassunk!” – méltatja a magyarországi dinamizmust.

Meg aztán a régi francia mantra, miszerint Párizs borzasztó zsúfolt és békétlen, Budapest viszont nyugodt és tágas. Ricard is teljesen megdöbbent azon, hogyan élnek itt az emberek, milyen udvariasan közelítenek egymáshoz, mennyire tiszteletben tartják a másikat.

„Láttam, hogy a metrón valaki felállt, és átadta a helyét valakinek, csak azért, mert az idős volt. Ilyen Párizsban soha nem történne” – mondta, ami akár igaz is lehet, de azt érdemes megjegyezni, a francia főváros imázsa sokkal jobb a magyarok körében, mint a hazánkban letelepedő franciákéban.

A jó imázs kialakításában oroszlánszerepük volt azon költőknek, akik fiatalként látogattak Párizsba, és örökbecsű verseket hagytak ránk a Szajnáról, miközben lelkükben égtek kis rőzsedalok, vagy épp a Cujas utca lejtős kereszteződéséről. Amely egyébként valóban lejt, kicsit furcsán, épp annyira, hogy egy fiatal költő észrevegye.

Leányrabló angolok

Ghislaine Karsai minden honfitársánál többet tud Magyarországról, ami nem is csoda. A hölgy 1961-ben költözött Budapestre, mert a szerelem mindig erősebb a politikánál.

Compiegne – ahol az angolok elrabolták az orléansi szüzet – szülötte Párizsba került, majd szemét a horizontra vetette, utazna, világot látna. Ez a világháború után volt, a világ pedig nem pontosan ugyanolyan, mint most.

Az erkölcsök is sokkal szigorúbbak voltak, a világégés is megrázta Európát és határok húzódtak mindenütt. A fiatal lány egy cirkuszba került légtornászként, s egy törökországi találkozón szeretett bele a magyar artistába, aki ifjúsági tornászbajnokként a Műegyetemet, majd utána a fűrészporos sátrat választotta.

Ghislaine Karsai „csúnya kapitalista” volt az akkor még fiatal szocialista Magyarországon, két évig nem is engedték be az országba, hiszen az a gyanús, ami nem gyanús.

„Akkoriban jóformán még csak lovaskocsik voltak Magyarországon. Aztán hamar megszoktam mindent. Azt hiszem, nem olyan óriási a különbség a két ország között” – mondta a francia hölgy, aki választott hazájának úgy lett hűséges lánya, hogy soha nem volt magyar útlevele.

„Azt hiszem, én mára teljesen magyarrá váltam” – magyarázza Ghislaine Karsai, aki büszkén említi, hogy ismeri a rovásírást, Mikes Kelemen emlékiratai pedig élete egyik legszebb olvasmányélménye.

De ennyi idő után is megnézi esténként a francia tévé híradóját. Ha pedig kiírják az elnökválasztást, elmegy a nagykövetségre, és szavaz – a szülőhazájáról az otthonából.