Keresztények a tiszták földjén

A pakisztáni magyar nagykövetség bejárata inkább katonai kaszárnyakapu; tömör fémlapokból szegecselték, felette mászásgátló rácsozat feszül. Kétoldalt fél méter átmérőjű, földbe ásott betontuskók övezik, előttük méteres tankcsapda, mellette dupla vasoszlopokból hegesztett, kenderkötéllel emelhető sorompó. Négytonnás páncélozott terepjárónk — védelemre kiképzett magyar szakember vezeti — megáll a csukott sorompónál, a fegyveres őr odalép, tiszteleg, aztán megmarkolja a kenderkötelet. Szabó István nagykövet, mivel az ablakok sem nyithatók, hátranézve mondja: „Nagyszerű! Megérkezett az érsek úr, itt áll mögöttünk az autója.”

Pakisztániak ünnepelnek nemzeti lobogóval. Messze még a győzelem Fotó: A szerző felvételei

Joseph Arszad, Iszlámábád és Ravalpindi érseke, a püspöki konferencia elnöke és kísérője, Emmanuel Juszaf, a Pakisztáni Katolikus Konferencia igazgatója udvariasan belém fojtják a szót, ­mielőtt megköszönhetném, hogy nagykövetünk kérésére vállalták a beszélgetést.

„Kedves uram! Mi tartozunk köszönettel Magyarországnak azért a nemes kezdeményezésért, amelynek során pártolják és bátorítják az üldözött keresztényeket világszerte. Hálásak vagyunk a lehetőségért, ezért a találkozóért, innen üdvözöljük a magyar kormányt. Köszönjük, hogy kétszáz pakisztáni diák magyar támogatással tanulhat az ön hazájában, három diákunk pedig keresztény képzésben vehet részt. Elnézést kérek, de ezt nagyon fontosnak tartom az elején leszögezni” – mosolyog az érsek, és felemelt kezével jelzi elégedettségét.

A kereszténység e vidéken évszázadokkal ezelőtt, akkor még az indiai, napjainkban már a pakisztáni Pandzsáb tartományban, a leggazdagabb és legműveltebb térségben jelent meg először. Az angol megszállás idején terjedni kezdett, de Pakisztán kiválása után, különösen 1977-től, Ziaul Hakk tábornok iszlamizálási politikája miatt állandóvá vált az üldözése. A katolikusok évszázadok óta hánykódnak a gyilkos iszlám tengeren.

Küzdelem az életért

Megérte e számos megpróbáltatás? – vetem fel, mire az érsek és az igazgató hangosan felnevet, majd Juszaf így válaszol: „Ezt az őseinktől kérdezze meg! Mi beleszülettünk a vallásunkba, nekünk nincs választásunk. Mindnyájan Isten kezében vagyunk, békességben, háborúságban. Ha félnénk, ki sem jönnénk a házainkból. Nyíltan vállaljuk a hitünket!”

„Az igazi muzulmánok, akik a vallást nem háborúságra váltják, tisztelik a keresztényeket” – teszi hozzá az érsek, majd azzal folytatja: „Ami a félelmet illeti, ránk kiképzett őrangyalok figyelnek, igaz, tisztes távolságból. A kereszténységet kifejezetten vallási felsőbbrendűségből üldözik: állandóan és megalázóan érzékeltetik, »ti másodosztályú állampolgárok vagytok«, akiknek, ha nem tértek meg, nincs helyük közöttünk. Csak »alja« munkakört tölthetnek be, ha egyáltalán felveszik őket. Amíg a Mol pakisztáni központjának muszlim dolgozói naponta több alkalommal abrosznyi imaszőnyegükön (a számítógépek mellett) Allahot éltetik, addig más munkahelyeken, ha csak keresztet vetne egy katolikus, istenkáromlásért eljárás alá vonnák.”

Pakisztániak ünnepelnek nemzeti lobogóval. Messze még a győzelem
Fotó: A szerző felvételei

A muszlimok állítólag bárkiről képesek a neve hallatán, főként az arca láttán megállapítani, keresztény-e. Az érsek szerint egyrészt e társadalmi perifériára kényszerítés, másrészt az iskolai gyűlöletkeltő oktatás megmaradásuk igazi sírásói. Ugyanakkor tálcán kínálják vagy fenyegetéssel kényszerítik ki a térítést. Az eljárás rövid és egyszerű: aki az imám előtt kijelenti, hogy ezentúl csak Allahban hisz, az visszavonhatatlanul és azonnal megtért. Aki viszont nem, az vessen magára! Meg a családjára!

„Sok hindu és keresztény lányt a nyílt utcáról rabolnak el azzal a céllal, hogy idegen helyre hurcolva megtérésre kényszerítsék” – így Juszaf. „Egy tizenkét éves lányból egyetlen nap alatt muszlim feleség lesz, a helyi imám elintézi. Ha ellenkezik, azzal fenyegetik, hogy megölik a szüleit. Előfordult, hogy egy nyolcéves fiút és két testvérét vádolták istenkáromlással. Ez akkora visszatetszést keltett, hogy a bíró a pártjukra állt. Megölték a bírót.”

Emmanuel Juszaf részt vett annak a keresztény asszonynak a perében, akinek az esete nemrég a világsajtót is bejárta. Több mint tíz esztendővel ezelőtt, mezei munka közben, az asszony a muszlimok poharából ivott vizet. Ez akkora felháborodást keltett, hogy a helyszínen végezni akartak vele, a rendőrség mentette meg. Végül magánzárkába csukták, és tíz esztendőre „ottfelejtették”. Az ügyet nemrég napirendre vették, és az asszonyt felmentették, ilyesmire eddig nem volt példa. Az ítéletet köve­tően titokban hagyta el hazáját, állítólag Kanadában él.

A szegények kolóniája

A nagykövetség két gépkocsivezetőt foglalkoztat; Imran Hán muzulmán, Babar Maszud keresztény, többgyerekes családapák. Nincs közöttük ellentét, mindketten végzik a munkájukat, örülnek, hogy van állásuk és állandó keresetük. Naponta fehér ing, vasalt nadrág, suvickolt cipő… Hogy mekkora áldozatot követel tőle, illetve asszonyától az amúgy hétköznapi viselet „biztosítása”, csak akkor döbbenek rá, amikor unszolásomra Babar szégyenlősen, de beleegyezik, hogy meglátogassam a családját az iszlámábádi keresztény kolónián. Az úton koldusok és gyerekek kéregetnek, a járda szélén egymásnak támasztott lapátok, ásók és nagykalapácsok azt jelzik, hogy az árnyékban ülő 15-20 férfi árulja a munkaerejét. Oda kell inteni őket, és szerszámaikkal máris mennek bármilyen munkát elvégezni, napi ezer rúpiáért, kétezer forintért. De nem intik őket.

A mellékutak gondozatlanok, hegyekben áll a szemét. A kolónia egymáshoz ragasztott, piciny – gyakorta ablaktalan és beázó – lyukaiból nehéz levegő árad, a benti sötétségből szemek fehérje világít, a küszöbön nevetgélő gyerekek ücsörögnek. Babar zavartan tessékel lila falú hajlékába, ahol édesanyja és felesége teával kínál. Dicsérem az asszonyt, „milyen szépen járatja a férjét” és udvariasan bólogatok a televízió, a fekete hangfalak és a nagy szirmú műanyag virágok láttán. Babar két gyermeknél többet nem akar, de azt a kettőt iskoláztatja. Nemrég tanulta meg a fiától, hogyan kell a saját nevét odaírni a munkalapra.

Az állami tulajdonú kolónián négyezer keresztény tengődik. A kétezer telepi gyerek közül – Babar számításai szerint – ötszáz nem jár iskolába, mert nem telik rá. Lógnak, kéregetnek, aztán maradnak a család nyakán. Aki dolgozik, havi harminc-, negyvenezer rúpiánál (nyolcvanezer forint) nem keres többet. A villany hatezer, két gyerek taníttatása újabb hatezer, az utaztatása négyezer forintba kerül havonta. Ha kifizetik, nincs mit enni. Érsek és igazgató urak egymásra néznek, szomorkás fintor ül az arcukra. Nekik az effajta „életképekkel” nem lehet újat mondani. Tudják, a legrosszabb választás, ha nincs választás. Akit gyerekként a tudatlanság sötét ketrecébe zárnak, annak élete során a mobiltelefon és a televízió lesz az ablak a világra.

Kisfiú túl nagy motorral. Aggasztó jövő vár rá felnőve

A katolikus egyház hétszáz iskolát tart fenn, ebből hetvenet Iszlámábádban. A körülmények nagyon szegényesek, és a tanulók nyolcvan százaléka muszlim, de húsz százalékuk keresztény. Akik, vezetőikkel együtt kitartanak. Akkor is, ha felrobbantják a templomaikat, ha esküvői szertartásokat perzselnek fel. Az érsek igyekszik a megpróbáltatásokból is erőt, hitet meríteni: „Elszántak vagyunk. Krisztust hirdetjük. Kötelességünk életet adni, és nem elvenni. A tragédia erősíti a közösséget. A húsvéti támadás után fiatalokkal közösen őriztük a templomot, akár életünk árán az állami rendőrséggel együtt.”

Pápák könyve

A keresztény kolónián minden nap délután három órakor tartanak istentiszteletet, amelyen elsősorban nők és gyerekek vesznek részt. Az épületet tíz éve a maguk erejéből alakították ki, de a tető beázik, az előcsarnoknak pedig nincsenek falai. Mivel hétvégén 250 hívő is eljön, szeretnék befejezni az Isten házát, amihez már kétezer euró is elegendő lenne. De nincs! „Nekünk nincsen hová mennünk, csak ide, a templomba, ez a közösségi helyünk – mondja Arsad Maszih, Babar unokatestvére.

– Azért kell mindennap istentiszteletet tartani, hogy a gyerekeket tanítsuk, a felnőttekben tartsuk a reményt. Állandó veszélyben élünk, minket csak a katonaság tud megvédeni, ha akar. A kezükben vagyunk.” Joseph Arszad püspök szerint a kormány újabban határozottan bátorítja és sürgeti a megbékélést, de az istenkáromlás törvényi hatálya nem gyengülhet, legalábbis egyelőre, mert az írástudatlanok, az elzártságban élő tízmilliók fellázadnának, és országos vérfürdőt rendeznének.

„Reménnyel tölt el, ami napjainkban történik – áll fel az asztaltól az érsek és egy könyvet ad át, amely II. János Pál és Ferenc pápával történt találkozásáról, illetve római tanulmányairól készült. – Kérem a magyar kormányt, mint eddig, továbbra is támogasson bennünket. Imádkozunk Magyarországért, ugyanakkor kérjük a magyarokat, ők is imádkozzanak értünk, hogy soha ne kelljen muzulmánná válnunk.”

Az Indiából 1947-ben angol beavatkozással vallási alapon kivált köztársaság fundamentuma az iszlám vallás, ezért a tiszták földjének tekintik hazájukat. A világ 7. legnépesebb és Indonézia után második legnagyobb iszlám lakta országának becsült adatok szerint 210 millió lakosa 96 százaléka muszlim, mind­össze három százalék, azaz hatmilliónyi a hinduk és a keresztények száma, közülük a katolikusoké 1,3 millió. Pakisztánban százmillió ember nem tud írni és olvasni, óriási a munkanélküliség, a szegénység, nincs közbiztonság, közegészségügy, szociális gondoskodás.

Veszélyes mindennapok

A Banu megyei Hajber-Pahtunhva újságban utcaseprő, takarító állásokat hirdettek meg a következő szöveggel: „az állások a vallási kisebbségek részére – keresztény, síita és hindu – elérhetők”. Jahran Nazír társadalmi aktivista ennek kapcsán kijelentette: „Ez is azt mutatja, hogy az általános megítélés szerint bizonyos felekezetek alacsonyabb rendűek, mint mások.”

Husab megyében a 36-os, a 37-es és a 38-as számú keresztény falu lakói muszlim támadástól tartottak, ezért a hatóságok védelmét kérték otthonaikra. Az összecsapásoktól való félelem oka: egy keresztény fiú, Szunil megszöktette muszlim szerelmét, Sainát. A muszlimok keresztény templomok felgyújtásával és keresztény lányok elrablásával fenyegetőznek. A vérengzés elkerülésének módját abban látták, ha a rendőrség az ifjú párt ismeretlen helyre menekíti.

Ugyancsak egy muszlim lány, Saima áttért a keresztény vallásra és hozzáment a keresztény Ahid Masidhoz. A lány családjának bosszúja elől ismeretlen helyre menekültek, de évek múlva a család megtalálta őket. Szaima harmadik gyermekük születését várta. A család ezért eltekintett a megölésüktől, de követelte, hogy váljanak el, és Masid adja át Saimát a gyerekekkel együtt.

Lamhavali faluban letartóztatták a 70 éves keresztény Muhtár Masit istenkáromlás vádjával, a muszlimok szerint Allahot sértő üzeneteket írt. A megindított büntetőeljárás során letartóztatták a férfi fiát, a 40 éves Najam Muhtánt, a 38 éves lányát, Saimát és unokáit: a 14 éves Romillát, a 10 éves Nehmmjat és a 8 éves Saimát.

Az utóbbi években egyre több bíró és ügyvéd igyekszik a vallási nyomás ellenére tárgyilagosan védeni és ítélni az istenkáromlás, az erőszakos iszlamizálás és a vegyes házasságok áldozatainak pereiben. Őket igyekeznek megfélemlíteni, mint Jacqueline Szultan ügyvédet a „Meghalsz, ha nem hagyod abba!” üzenettel.