Felteszem tehát újra a kérdést: érdemes-e ezek után még a néppárban maradni a Fidesznek?
Orbán Viktornak abban persze igaza van, hogy teljes bizonyosságot kell nyerni ahhoz, hogy nincs tovább helyünk a néppártban, s ezért még néhány tárgyalást le kell folytatni. Ez azért fontos, hogy megmutassuk a világnak: mi nem dacos haragból, nem hirtelen indulatból, hanem jól átgondolt, ezerszer végigrágott döntés hozunk, ha hozunk. (Itt jegyzem meg: a Fidesz a Liberális Internacionáléból sem kapkodva, hanem egy folyamat eredményeként lépett ki a kilencvenes évek közepén.)
Mert gondoljunk bele, mi szólhatna még a néppárti „klubtagság” mellett? Nyilván az, hogy erős és befolyásos politikai csoportról van szó, amelyben ráadásul a német CDU–CSU-nak nemcsak itt, hanem az unió egészében is különös súlya van. Ám úgy tűnik, a német családtagok már elfordultak tőlünk, s az ő szavuk, akaratuk, politikai szándékuk – hogy finoman fogalmazzak – iránymutató a többi, kisebb ország néppárti képviselőinek és pártjainak.
Innentől pedig mi következhet?
A legjobb esetben az, hogy kínos-keservesen eltűrik a bennmaradásunkat, de ettől kezdve minden lépésünket és nyilatkozatunkat árgus szemekkel figyelik, és hegyes fülekkel hallgatják. Olyan klubtagokká válhatunk, akinek mindig oda szólnak: ne ide hamuzzál, ne oda ülj le, ne beszélj ezzel meg azzal, egyenesen ülj a széken, ne igyál sört, a barátaidat ne hozd ide közénk, sőt, inkább szakítsd meg velük a kapcsolatot, stb. stb. Mint egy rossz házasságban…
Nekünk, nemzeti és keresztény értékrendű magyaroknak mindig egy – pontosabban két – dolog számított: a szabadságunk és a függetlenségünk. A Fidesz is pont ilyen: akkor képes szárnyalni, akkor képes eredményeket felmutatni, akkor kreatív és hatékony, ha szabad, ha nem kötik meg a kezét, ha bíznak benne. Ha ez megvan, akkor nagy dolgokra is képes.




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!