Gdańsk I. – Az örök kincskereső

Szombat reggelenként olvasható a lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló húszrészes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

Ma már nem tudjuk.

Az ember egyetlen mértéke önmaga lett, ez pedig a pusztulás hálószobája. Az előszobája az volt, amikor így szóltak valakik: „nincsen Isten!” Az Isten pedig végtelen szomorúsággal élt attól fogva tovább, és odalettek embereket szánó könnyei.

De a Mariacka utca még a régi.

Hiszen itt lakik a borostyán.

Héliosz napisten fia, Phaeton napszekerével járta az égboltot, napkelettől napnyugatig. Ám a szilaj s felelőtlen ifjú egyszer túl közel hajtotta szekerét a földhöz, ezért a vizek elpárologtak, sivatag maradt a tengerek helyén. Zeusz haragjában halálra sújtotta Phaetont rettenetes villámaival – nővérei pedig addig zokogtak, míg könnyük az Edrin folyóba ömlött, s onnan folyt tovább a Balti-tenger felé. De mire odaértek, a könnyek borostyánná kövesedtek, s szétterültek a Balti-tenger partján.

S lett belőlük Észak aranya – az örök kincskeresők vágyának itteni tárgya. S tényleg: a borostyán valódi kincs. Hiszen valójában az idő megkövesedett lenyomata. A Mariacka utca pedig olyan éppen, mintha rácseppent volna egy nagy csepp gyanta az idő legszebb fekete fenyőjéből, s bezárta önmagába a XVI-XVII. századot…

Igaz, jött a rettenetes, pogány, istentagadó huszadik század, jött a második világháború, és elpusztította a Mariacka utcát is. Értsék, ahogy mondom: itt kő kövön nem maradt. De az örökkévalóságban hívő emberek a háború elmúltával visszaépítettek mindent, eredeti állapotában.

Mert hát az nem lehet, hogy az idő fenyőgyantába zárja önmagát, az istentagadók pedig feltörik a csodát.

Hát ezért…

Mert az örökkévalóságban hívő emberek jelentették mindig a reményt.

S így kell járni ezeken az öreg köveken, így kell leülni a lépcsőkre, így kell ideképzelni az egykoron itt zajló életet. Kétszeresen is csodaként…

Meg kell nézni ezt a várost fentről is egyszer. Madártávlatból. Hiszen ez mégis csak Gdańsk.

Szegény, nyomorúságos szláv halászfalu volt egykoron. Aztán erőd épült köré, aztán a Pomerániai hercegek uralkodtak innen, aztán jött Szent Adalbert, hogy megtérítse a környék népét. És megtért a környék nép – bármit is jelentsen ez…

És ez a megtérés egyetlen pillanatra sem jelentette a harcok végét s a megbékülést.

Gdańsk a porosz–lengyel háborúskodás központja, oka és célja lett. Történt, hogy Mazowieski Konrád, a Piast-dinasztia jeles tagja, Mazóvia hercege, 1226-ban behívta a Német Lovagrendet, hogy segítsenek neki a pogány poroszok elleni harcban. A Német Lovagrend pedig jött örömmel – és nekilátott kiépíteni, majd megerősíteni saját hatalmát itt, Kelet-Pomerániában. 1308-ig tartott ez a munka, ekkor Gdańsk az uralmuk alá került. Majd hetven esztendő elteltével a Lovagrend megalapította az Újvárost, ami egyesült az Óvárossal, székhelyüket pedig Velencéből áthelyezték Malborkba.

Gdańsk tagja lett a Hanza-városok szövetségének, és a XIV. századtól kezdve virágzó kereskedővárossá fejlődött. Kelet-Pomeránia és Wielkopolska – vagyis az úgynevezett Nagy-Lengyelország – lengyel hercegei azonban sohasem törődtek bele a város és Kelet-Pomeránia elvesztésébe. Folyamatosan harcoltak a Német Lovagrend ellen – a grünwaldi csata volt a nagy lengyel diadal –, és 1454-ben IV. Kázmér ismét hadat üzent a Lovagrendnek. S bár a lengyelek Konitznál még vereséget szenvedtek, de ezután sorozatos győzelmeket arattak, és végül Gdańsk és Kelet-Pomeránia visszakerült a lengyel korona fennhatósága alá. Ez az állapot pedig fennmaradt egészen 1792-ig, az ország második felosztásáig, amikor a várost Poroszország kebelezte be. Utóbb Napóleon ismét szabad várossá tette, majd a Népszövetség igazgatta. A második világháború iszonyatos évei után visszatért Lengyelországhoz – és következtek a kommunizmus iszonyatos évtizedei, s abban Gdańsk újabb heroizmusa.

Arra az időre, azokra a hősökre még visszatérünk.

De most térjünk vissza a régmúltba. Az Óvárosba. Fordítva, mint ahogy az útikönyvek vezetnek, vagyis a Zöld-kapun át.

A Zöld-kapu valójában egy palota. Ebben laktak a városba látogató lengyel királyok – és ebben lakik a flamand reneszánsz is, már amennyi megmaradt belőle. S az aljában, a földön ülve, látható még egy kicsike jóság is, amelyet magáénak mondhat a huszonegyedik század…

S a kapu mögött elénk tárul a Długa, a Hosszú utca…

S ha elénk tárul, akkor tegyük fel a kérdést:

miért van az, hogy bárhová megyünk a világon, az esetek döntő többségében az nyűgöz le bennünket, ami a régmúltból ránk maradt?

Hogyan viszonyul egymáshoz az ember és épített környezete?

Azt építjük csupán, amire technikailag képesek vagyunk?

Vagy pusztán elszenvedjük mindazt, amit körénk építenek?

Vagy azt építjük mindig, ami a lelkünkben lakik?

Félelmetes kérdések ám ezek… Különösen, ha egymás mellé tesszük gondolatban a Hosszú utcát, és korunk lakótelepeit. S nem takarózhatunk azzal sem, hogy a negyven év kommunizmus tette szörnyűvé mindazt, amit újonnan létrehoztunk, mert Bronx vörös téglás épület-szörnyei, és az ott kosárlabdázó feketék nem a kommunizmus hajótöröttjei. S a tömeggel se takarózzunk, mert a tömeg mégis csak állandó valahogyan. S amikor ez felépült, akkor is volt tömeg. Tömeg, még akkor is, ha a lelke talán szebb és épebb volt a miénknél…

Akkor pedig kénytelen vagyok azt gondolni, hogy eleinknek, akik megépítették a Długát, ilyen volt a lelke. S ha ilyen volt a lelkük, akkor eggyel több okunk van mélységesen szégyellni magunkat…

S ezzel a szégyennel kezdjük hát a sétát…

Íme, az Aranyház…

Színtiszta barokk. S a pompázatos, lelket, tekintetet égbe emelő barokk antik hősöket tett az Aranyház homlokzatára.

Itt van Horatius Cocles és Mucius Scaevola, a két római hős, akik Rómát védték az etruszk Porsenna hadaitól. Itt van Themistokles, ki Hellászt védte Xerxes hadaitól. Itt van Brutus, ki a köztársaságot védte Cézár ellenében – bár ennél azért bonyolultabb volt ez a történet is… S itt van Szkander bég is, vagyis Kasztrióta György, aki az albánokat védelmezte az oszmán hódítókkal szemben.

Csupa nemzetét védelmező hős. Talán nem véletlen, hogy éppen ők kerültek ennek a háznak homlokzatára itt, Gdanskban.

Kicsit odébb sétálva megállhatunk az Artúr-udvar előtt. Ez volt a kereskedők cégének székháza, majd az ország első tőzsdéje.

Előtte áll a Neptun-kút, amelyet 1613-ban állítottak fel, azóta hirdeti Gdańsk és a tenger elválaszthatatlanságát. Kovácsoltvas kerítése még az eredeti.

S utána mindjárt a városháza állít meg…

Érdekes, hogy itt a városháza nem áll külön, a főtér közepén, hanem belesimul az utca házsorába. De égbe bökő, reneszánsz tornya, s a torony tetején Zsigmond Ágost király jelzi, hogy ez mégis csak a városi elöljárók háza.

S azok a városi elöljárók itt tanácskoztak egykoron, a Vörös Szalonban. A címeres kandalló melegében… A paradicsom és a pokol képei alatt – s Jézus elkerülhetetlen ítéletével a fejük felett. Vajon segített ez a környezet bölcs döntéseket hozni?...

S idekint, a Hosszú utcán, tovább varázsol az idő.

A Fekete-ház ugyan koporsó színű, de eleven, nyüzsgő életet dédelget mégis, évszázadok óta. Csakúgy, mint a Bordó-ház, amelynek bíborát lecsókolta az elmúlás…

Végül az Arany-kapu foglalja keretbe a sétát. Abraham van den Blocke munkája a kapu, még 1612-ből. Ezen a kapun át érkeztek mindig a városba látogató királyok, hódítók és pusztítók.

Manapság régmúlt idők szellemei járnak ki-be a kapun át, és megmosolyogják az ostoba arcú huszonegyedik századot, aki mindig megpróbál átszökni a kapu alatt, de újra és újra visszarettenti a kapu mögött feltáruló előkelő szépség.

Visszarettenti a Nagy Fegyvertár méltósága. Anthonis van Opbergen munkája a Nagy Fegyvertár, ugyanazé a holland építészé, aki megálmodta a helsingőri Kronborg-kastélyt is. Ott pedig Hamlet atyjának szelleme lebeg éjféli órán – s Hamlet töpreng az örök kérdésen:

„Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait, vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki…”

Ezen töpreng a világ…

Ezen töpreng a színház az ablakban… Ezen töprengenek az óriási maszkok, amelyek életre kelnek, hogy részt vehessenek a játékban… Hogy ott legyenek a haláltáncban…

Színház a lelkekben…

Színház az időben…

Színház az elmúlásban s az újjászületésben…

Színház a Hosszú utcán… A városban… Napszálltától virradatig…