Gdańsk I. – Az örök kincskereső

Szombat reggelenként olvasható a lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló húszrészes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

Ő fogad bennünket Gdańskban. Az örök kincskereső…

Egyidős ő mivelünk, boldogságos és szomorú, pokoli és mennybéli emberekkel. Egyidős mivelünk, akik az édenkert elvesztése óta egyfolytában keressük a kincset.

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben…”

Jézus mondá. S ezt sem tartjuk be, mint annyi minden mást, amit ő mondott…

Bontják a régi raktárépületeket a csatorna partján.

És az örök kincskereső kincset keres a romok alatt. Így képzelem, legalábbis. És szeretem őt. Ahogy szeretem Móra Ferencünk Kincskereső kisködmönét, és Hauff Munk Péterét. És az Üvegemberkét, de még Hollandus Mihályt is. Mert ők a gyerekkorom – vagyis ők az örökkévalóság…

Miképpen az öreg gdański daru is az örökkévalóság egy darabkája. Ezt a fantasztikus, lenyűgöző emelő szerkezetet hajdanvolt emberek alkották.

Hajdanvolt emberek alkották az örökkévaló dolgokat.

Jelenkori emberek tagadják, s ezért pusztítják az örökkévalóságot.

De a kincskereső kincset keres.

Az öreg daru ámulatba ejt.

Az öreg hajó messzi utakról álmodik.

A csatorna-parti öreg házak pedig olyasféle titkokat őrizgetnek, amely titkok még jártak az örökkévalóság óceánjának partján.

Az álmos, lusta, álmodozó, korszerűtlen idő játszópajtásai, cimborái az öreg házak, akik mindig beleviszik őt a rosszba.

Időről-időre beleviszik valami rosszba az időt… Hm… Ez így érdekes. Mint az egymással szembe fordított tükrökben megjelenő csalóka végtelenség…

A Mária-kapu mögött kezdődik a Mariacka utca. Ebben az utcában lakik a borostyán. Borostyán van mindenütt – és a sárkányok, oroszlánok emlékeznek arra a végtelen egyszerű igazságra, hogy az ember végül is mindig ugyanolyan.

Lépcsők, mohos kövek, öreg kapuk, megvénült porták és portálok – ők is az idő cimborái. És ők is mind-mind varázsolnak. Azt varázsolják, hogy a világ mégsem annyira szörnyű, amilyennek első pillantásra tűnik…

…És az emberek tényleg nem változnak.

Mindig csak az változik, amit rájuk erőltetnek vagy megpróbálnak rájuk erőltetni. Roppant, legyőzhetetlen erő lenne, ha az emberek egyszer rádöbbennének, olyanok éppen ők, mint hatszáz vagy ezer évvel ezelőtt élő őseik; hiszen a vágyak, a boldogságok és örömök, szomorúságok és bánatok alig-alig változtak Ádám és Éva óta.

Csak az ember önképe változott.

Régen tudtuk a helyünket a világban, tudtuk, hogy van rajtunk kívül más is. S hogy fölöttünk is áll valami létező…

Ma már nem tudjuk.

Az ember egyetlen mértéke önmaga lett, ez pedig a pusztulás hálószobája. Az előszobája az volt, amikor így szóltak valakik: „nincsen Isten!” Az Isten pedig végtelen szomorúsággal élt attól fogva tovább, és odalettek embereket szánó könnyei.

De a Mariacka utca még a régi.

Hiszen itt lakik a borostyán.

Héliosz napisten fia, Phaeton napszekerével járta az égboltot, napkelettől napnyugatig. Ám a szilaj s felelőtlen ifjú egyszer túl közel hajtotta szekerét a földhöz, ezért a vizek elpárologtak, sivatag maradt a tengerek helyén. Zeusz haragjában halálra sújtotta Phaetont rettenetes villámaival – nővérei pedig addig zokogtak, míg könnyük az Edrin folyóba ömlött, s onnan folyt tovább a Balti-tenger felé. De mire odaértek, a könnyek borostyánná kövesedtek, s szétterültek a Balti-tenger partján.

S lett belőlük Észak aranya – az örök kincskeresők vágyának itteni tárgya. S tényleg: a borostyán valódi kincs. Hiszen valójában az idő megkövesedett lenyomata. A Mariacka utca pedig olyan éppen, mintha rácseppent volna egy nagy csepp gyanta az idő legszebb fekete fenyőjéből, s bezárta önmagába a XVI-XVII. századot…

Igaz, jött a rettenetes, pogány, istentagadó huszadik század, jött a második világháború, és elpusztította a Mariacka utcát is. Értsék, ahogy mondom: itt kő kövön nem maradt. De az örökkévalóságban hívő emberek a háború elmúltával visszaépítettek mindent, eredeti állapotában.

Mert hát az nem lehet, hogy az idő fenyőgyantába zárja önmagát, az istentagadók pedig feltörik a csodát.

Hát ezért…

Mert az örökkévalóságban hívő emberek jelentették mindig a reményt.

S így kell járni ezeken az öreg köveken, így kell leülni a lépcsőkre, így kell ideképzelni az egykoron itt zajló életet. Kétszeresen is csodaként…

Meg kell nézni ezt a várost fentről is egyszer. Madártávlatból. Hiszen ez mégis csak Gdańsk.

Szegény, nyomorúságos szláv halászfalu volt egykoron. Aztán erőd épült köré, aztán a Pomerániai hercegek uralkodtak innen, aztán jött Szent Adalbert, hogy megtérítse a környék népét. És megtért a környék nép – bármit is jelentsen ez…

És ez a megtérés egyetlen pillanatra sem jelentette a harcok végét s a megbékülést.

Gdańsk a porosz–lengyel háborúskodás központja, oka és célja lett. Történt, hogy Mazowieski Konrád, a Piast-dinasztia jeles tagja, Mazóvia hercege, 1226-ban behívta a Német Lovagrendet, hogy segítsenek neki a pogány poroszok elleni harcban. A Német Lovagrend pedig jött örömmel – és nekilátott kiépíteni, majd megerősíteni saját hatalmát itt, Kelet-Pomerániában. 1308-ig tartott ez a munka, ekkor Gdańsk az uralmuk alá került. Majd hetven esztendő elteltével a Lovagrend megalapította az Újvárost, ami egyesült az Óvárossal, székhelyüket pedig Velencéből áthelyezték Malborkba.

Gdańsk tagja lett a Hanza-városok szövetségének, és a XIV. századtól kezdve virágzó kereskedővárossá fejlődött. Kelet-Pomeránia és Wielkopolska – vagyis az úgynevezett Nagy-Lengyelország – lengyel hercegei azonban sohasem törődtek bele a város és Kelet-Pomeránia elvesztésébe. Folyamatosan harcoltak a Német Lovagrend ellen – a grünwaldi csata volt a nagy lengyel diadal –, és 1454-ben IV. Kázmér ismét hadat üzent a Lovagrendnek. S bár a lengyelek Konitznál még vereséget szenvedtek, de ezután sorozatos győzelmeket arattak, és végül Gdańsk és Kelet-Pomeránia visszakerült a lengyel korona fennhatósága alá. Ez az állapot pedig fennmaradt egészen 1792-ig, az ország második felosztásáig, amikor a várost Poroszország kebelezte be. Utóbb Napóleon ismét szabad várossá tette, majd a Népszövetség igazgatta. A második világháború iszonyatos évei után visszatért Lengyelországhoz – és következtek a kommunizmus iszonyatos évtizedei, s abban Gdańsk újabb heroizmusa.

Arra az időre, azokra a hősökre még visszatérünk.

De most térjünk vissza a régmúltba. Az Óvárosba. Fordítva, mint ahogy az útikönyvek vezetnek, vagyis a Zöld-kapun át.

A Zöld-kapu valójában egy palota. Ebben laktak a városba látogató lengyel királyok – és ebben lakik a flamand reneszánsz is, már amennyi megmaradt belőle. S az aljában, a földön ülve, látható még egy kicsike jóság is, amelyet magáénak mondhat a huszonegyedik század…

S a kapu mögött elénk tárul a Długa, a Hosszú utca…

S ha elénk tárul, akkor tegyük fel a kérdést:

miért van az, hogy bárhová megyünk a világon, az esetek döntő többségében az nyűgöz le bennünket, ami a régmúltból ránk maradt?

Hogyan viszonyul egymáshoz az ember és épített környezete?

Azt építjük csupán, amire technikailag képesek vagyunk?

Vagy pusztán elszenvedjük mindazt, amit körénk építenek?

Vagy azt építjük mindig, ami a lelkünkben lakik?

Félelmetes kérdések ám ezek… Különösen, ha egymás mellé tesszük gondolatban a Hosszú utcát, és korunk lakótelepeit. S nem takarózhatunk azzal sem, hogy a negyven év kommunizmus tette szörnyűvé mindazt, amit újonnan létrehoztunk, mert Bronx vörös téglás épület-szörnyei, és az ott kosárlabdázó feketék nem a kommunizmus hajótöröttjei. S a tömeggel se takarózzunk, mert a tömeg mégis csak állandó valahogyan. S amikor ez felépült, akkor is volt tömeg. Tömeg, még akkor is, ha a lelke talán szebb és épebb volt a miénknél…

Akkor pedig kénytelen vagyok azt gondolni, hogy eleinknek, akik megépítették a Długát, ilyen volt a lelke. S ha ilyen volt a lelkük, akkor eggyel több okunk van mélységesen szégyellni magunkat…

S ezzel a szégyennel kezdjük hát a sétát…

Íme, az Aranyház…

Színtiszta barokk. S a pompázatos, lelket, tekintetet égbe emelő barokk antik hősöket tett az Aranyház homlokzatára.

Itt van Horatius Cocles és Mucius Scaevola, a két római hős, akik Rómát védték az etruszk Porsenna hadaitól. Itt van Themistokles, ki Hellászt védte Xerxes hadaitól. Itt van Brutus, ki a köztársaságot védte Cézár ellenében – bár ennél azért bonyolultabb volt ez a történet is… S itt van Szkander bég is, vagyis Kasztrióta György, aki az albánokat védelmezte az oszmán hódítókkal szemben.

Csupa nemzetét védelmező hős. Talán nem véletlen, hogy éppen ők kerültek ennek a háznak homlokzatára itt, Gdanskban.

Kicsit odébb sétálva megállhatunk az Artúr-udvar előtt. Ez volt a kereskedők cégének székháza, majd az ország első tőzsdéje.

Előtte áll a Neptun-kút, amelyet 1613-ban állítottak fel, azóta hirdeti Gdańsk és a tenger elválaszthatatlanságát. Kovácsoltvas kerítése még az eredeti.

S utána mindjárt a városháza állít meg…

Érdekes, hogy itt a városháza nem áll külön, a főtér közepén, hanem belesimul az utca házsorába. De égbe bökő, reneszánsz tornya, s a torony tetején Zsigmond Ágost király jelzi, hogy ez mégis csak a városi elöljárók háza.

S azok a városi elöljárók itt tanácskoztak egykoron, a Vörös Szalonban. A címeres kandalló melegében… A paradicsom és a pokol képei alatt – s Jézus elkerülhetetlen ítéletével a fejük felett. Vajon segített ez a környezet bölcs döntéseket hozni?...

S idekint, a Hosszú utcán, tovább varázsol az idő.

A Fekete-ház ugyan koporsó színű, de eleven, nyüzsgő életet dédelget mégis, évszázadok óta. Csakúgy, mint a Bordó-ház, amelynek bíborát lecsókolta az elmúlás…

Végül az Arany-kapu foglalja keretbe a sétát. Abraham van den Blocke munkája a kapu, még 1612-ből. Ezen a kapun át érkeztek mindig a városba látogató királyok, hódítók és pusztítók.

Manapság régmúlt idők szellemei járnak ki-be a kapun át, és megmosolyogják az ostoba arcú huszonegyedik századot, aki mindig megpróbál átszökni a kapu alatt, de újra és újra visszarettenti a kapu mögött feltáruló előkelő szépség.

Visszarettenti a Nagy Fegyvertár méltósága. Anthonis van Opbergen munkája a Nagy Fegyvertár, ugyanazé a holland építészé, aki megálmodta a helsingőri Kronborg-kastélyt is. Ott pedig Hamlet atyjának szelleme lebeg éjféli órán – s Hamlet töpreng az örök kérdésen:

„Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait, vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki…”

Ezen töpreng a világ…

Ezen töpreng a színház az ablakban… Ezen töprengenek az óriási maszkok, amelyek életre kelnek, hogy részt vehessenek a játékban… Hogy ott legyenek a haláltáncban…

Színház a lelkekben…

Színház az időben…

Színház az elmúlásban s az újjászületésben…

Színház a Hosszú utcán… A városban… Napszálltától virradatig…