Ma sem egyszerű átjutni Európa utolsó vasfüggönyének helyén

Sokaknak ismerős lehet Kisszelmenc és Nagyszelmenc története, hiszen alig tizenhat éve, hogy lebontották a két ikerfalu között húzódó kerítést. – Egy nagy, drótkerítésen át összeboruló ünnepség volt itt – mesélte lapunknak Szanyi Béla helyi lakos, hogyan várták a kis- és a nagyszelmenciek a határátkelő megnyitását. A kárpátaljai ikerfalvak nem mindennapi sorsa a magyarság széttöredezettségéről és összetartozásáról is tanúskodik, lapunk tudósítója ezért a helyszínen annak járt utána, hogyan alakult a helyiek sorsa Európa utolsó vasfüggönyének lebontása után.

20210907 Kárpátalja Ukrajna Ungvár Munkács Beregszász Kisszelmenc illusztráció Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

Kisszelmenc főutcáján haladva egyszer csak sorompók állták az utunkat, jelezve, hogy határátkelőhöz érkeztünk. Szokatlan látvány, hogy ukrán–szlovák határ húzódik egy kárpátaljai magyar faluban. Ami azonban még ennél is meglepőbb, hogy nemcsak határőröket és útlevél-ellenőrző bódékat, hanem egy félbevágott székely kaput is láttunk magunk előtt, amelynek az egyik fele Ukrajnában, a másik fele pedig Szlovákiában áll.

Az emlékmű 2003-ban került a mai helyére, amikor a határátkelő helyett még csak szögesdrót magasodott a két ikerfalu, Kisszelmenc és Nagyszelmenc között. 

A székely kaput azzal a céllal állították fel, hogy megüzenjék vele a világnak: két oldalán egymástól elszakított rokonok és barátok élnek, közel hatvan éve. 

Szanyi Béla, akivel Kisszelmencen találkoztunk, elmondta lapunknak, hogy kárpátaljai magyarként élete során volt már csehszlovák, szovjet és ukrán állampolgár is. Mivel Kárpátalja a trianoni békeszerződés után Csehszlovákiához, majd 1945-től a Szovjetunióhoz tartozott, ma pedig a független Ukrajna része, az ungvári járásban található községről is elmondható mindez.

– Kisszelmenc külön adminisztratív egység volt éppúgy az ezeréves Magyarország, mint a húszéves Csehszlovákia ideje alatt, aztán amikor jöttek a szovjet „felszabadító testvérek”, valaki kitalálta, hogy a határt itt kell meghúzni. Semmiféle logikus magyarázat nincs erre – idézte fel Szanyi Béla lapunknak, hogyan vágta egyszer csak ketté a szovjet–csehszlovák határ az összeépült falvakat a második világháború után, amikor a Szovjetunió nyugatra tolta a határait.

– 1944-ben az egyik udvaron elhúzták a határt, és lebontották a házat, hogy legyen helye a határnak. A temető átkerült a másik oldalra, a falu tehát itt maradt temetkezési hely nélkül. A határzárat egyik pillanatról a másikra bevezették, így aki ott volt, az ott maradt, aki itt volt, az itt. A nagyszelmenci gazdák földjei kerültek ide, a kisszelmencieké oda

– mesélte.

Mivel a géppisztolyos határőrök jelenléte megakadályozta még azt is, hogy az egymástól elválasztott családtagok a kerítés két oldalán találkozzanak, az ikerfalvak lakosai kénytelenek voltak más módszerekhez folyamodni, hogy hírt adhassanak magukról egymásnak. A legismertebb történetek közé tartozik, hogy a vízen úszó kacsák szárnyai alá rejtették üzeneteiket, vagy magyar népdalokban énekelték meg, mi történt a határ egyik oldalán. 

– Lehetetlen volt közel menni a határhoz. Csak úgy lehetett információt cserélni, hogy mindenki elénekelte a maga hírét: Iván Jánosnak megszületett az unokája, vagy Pekárovics Sándornak meghalt a keresztanyja

– részletezte Szanyi Béla.  

A kárpátaljai lakos kifejtette, hogy amikor a Szovjetunió még nem bomlott fel, de már érezhető volt a gorbacsovi enyhülés, a kis- és a nagyszelmenci községi tanácsok vezetői elkezdték forszírozni, hogy meg kellene nyitni a két falu közt a határátjárót. 

– Aztán már komolyabban megmozgatták a köveket, és eljutottak egészen az Egyesült Államok Kongresszusáig, ahol a külügyi bizottság előtt beszámoltak a helyzetről, és kérték, hogy gyakoroljanak nyomást Ukrajnára és Szlovákiára, és mozduljon el a holtpontról ez a kérdés – magyarázta Szanyi Béla, hozzátéve, hogy Szlovákia vonakodott végrehajtani a kérést.

– Most tulajdonképpen mit fogunk megnyitni? Két magyar falu közt egy átjárót? Akkor ország-világ előtt világos lesz, hogy ez nem normális helyzet, az egyik magyar falu Szlovákiában, a másik magyar falu Ukrajnában, inkább jegeljük a témát

– idézte a kárpátaljai férfi a szlovákiai álláspontot. Elbeszéléséből az is kiderült, hogy igazi változás csak akkor következett be, amikor az ukrajnai és a szlovákiai magyarság szervezetei felállították a kettévágott székely kaput.

– Nagy, drótkerítésen át összeboruló ünnepség volt itt

– elevenítette fel emlékeit Szanyi Béla. 

Az emlékmű felavatása pedig el is érte a célját: 2005-ben megnyitották a gyalogosátkelőt, a kis- és a nagyszelmenciek pedig több mint hat évtizednyi elszakítottság után újból átsétálhattak a másik oldalra, hogy üdvözöljék rég nem látott rokonaikat és ismerőseiket. 

– Elkezdődtek a tömeges rokonlátogatások: előfordult, hogy vasárnap harmincan ültek az ebédlőasztalnál. Voltak olyan rokonok, akik addig sosem látták egymást – számolt be róla Szanyi Béla.

Ma sem egyszerű az élet a faluban. Fotó: Mirkó István

Amíg azonban a kárpátaljai férfival beszélgettünk, senkit sem láttunk a határ közelében, hiszen a mai körülmények között sem egyszerű átjutniuk a kisszelmencieknek Nagyszelmencre. A koronavírus-járvány ugyanis tovább bonyolítja az egyébként sem zökkenőmentes átjárást az európai uniós Szlovákia és az EU-n kívüli Ukrajna között. A járványügyi szabályok azonban már nem jelenthetnek akkora gondot azoknak a magyaroknak, akik között több mint hatvan évig magasodott Európa utolsó vasfüggönye.

Borítókép: Szanyi Béla kárpátaljai lakos idézi fel a falu történetét. Fotó: Mirkó István