– Mi volt a 2019-ben, a magyar parlamentben megrendezett Mindszenty-konferencia célja?
– A kerek évforduló kitűnő alkalomnak mutatkozott, hogy Mindszenty József alakját tovább kutassuk, illetve a történelmi időszakot Magyarország, illetve a tágabb kelet-közép-európai régió viszonylatából is megismerjük. Többek között azt is, hogy a különböző egyházi felekezetek a diktatúra időszakában milyen sorssal néztek szembe. Célunk volt az is, hogy Mindszenty személyén keresztül tágabban is bemutathassuk azt a történelmi időszakot, amelyben a katolikus egyháznak és főpásztorainak az 1945 utáni szovjet diktatúra alatt helyt kellett állniuk.
– Erdő Péter bíboros úr egy várva várt hír közzétételére utal a kötet előszavában. Mi volt ez az újdonság?
– Erdő Péter bíboros nem lehetett jelen a konferencia megnyitóján, hiszen szolgálata Rómába szólította. A konferenciát megelőző napokban határozott Ferenc pápa arról, hogy Mindszenty József szentté avatásának folyamata egy lépéssel előbbre haladt. Azt a határozatot hozta, hogy a Szentszék a „Tiszteletreméltó” címet adja a bíborosnak, ami azt jelenti, hogy a hívek Mindszentyt ettől kezdve nemcsak példaképként láthatják maguk előtt, hanem közbenjáróként fordulhatnak hozzá. Az erről szóló híradást nagy örömmel olvashattuk fel a konferencia első napján az országgyűlésben.
– Összetett szervezőmunka eredménye a kötet. Milyen intézmények és társintézmények járulhat hozzá létrejöttéhez?
– A konferenciának az Országgyűlés Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága volt a házigazdája a Parlamentben, a szervező partner intézmények pedig a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete voltak, utóbbi jelenleg az Eötvös Loránd Kutatási Hálózathoz tartozik. A kötet kiadásában, a két magyar intézményhez tartozó szerkesztők koordinálásában a Vatikáni Kiadó és a Pápai Történeti Bizottság vett részt.
– Milyen fókuszpontokra épült a kutatómunka és az ezt összefoglaló kiadvány?
– A kötet alapvetően Mindszenty József bíboros hercegprímás, esztergomi érsek alakjára, néhány további magyar katolikus püspök vagy főpásztor, illetve a közép- és kelet-európai régiók meghurcolt katolikus főpásztoraira fókuszál. Ezzel együtt tartalmaz olyan tanulmányokat is, amelyek protestáns pásztorok tapasztalatára is kitekintenek, ilyenek az Ordas Lajos peréről, illetve a Ravasz László püspökről készült tanulmányok.
– A kutatások tükrében mi derül ki a különböző felekezetek tapasztalatából? Mely egyházak jelentettek komoly veszélyt a kiépülő szovjet rendszer számára?
– A személyes életutak és élettapasztalatok, koncepciós perek, eljárások, internálások, házi őrizetek történetén túl a kötet közvetetten a kommunista egyházpolitika stratégiáját és logikáját is kitűnően körvonalazza. A szovjet egyházpolitikának a katolikus egyházzal szembeni legnagyobb problémája az volt, hogy egy nemzetközi alárendeltségben működő hierarchia, egy transznacionális módon működő egyház sokkal nehezebben ellenőrizhető és megtörhető, ezért állambiztonsági kockázatot jelentett a rendszerre nézve. Az ideológiai szembenálláson túl, amely általában minden keresztény felekezettel kapcsolatban fennállt, a kommunizmus részéről a katolikus egyházzal szemben még ez a plusz tényező is létezett. Számos olyan dokumentumot ismerünk, amikor szentszéki intézkedéseket az egyes egyházpolitikai vezetők úgy értékelnek, hogy beleavatkozik az adott ország belpolitikai ügyeibe. Pontosan emiatt a katolikus egyház vezetői ellen jellemzően határozottabban léptek fel. Lépéseket tettek arra is, hogy lazítsák a kötelékeket Róma és a helyi egyházak között. A nemzeti egyházak létrehozására elsősorban, de nem kizárólag a görögkatolikus egyházak esetében törekedtek, hiszen a Rómával a korábbi századokban megkötött unió felmondásának kikényszerítése után lehetőséget láttak arra, hogy híveit és papjait visszatérítsék az ortodox egyház kebelébe. Ez történt például az Ukrán Görögkatolikus Egyház esetében és Romániában is.
– Hogyan jártak el a latin rítusú egyházak vezetőivel?
– Őket is megpróbálták elszakítani Rómától. Alojzije Stepinac zágrábi érsek, valamint Gasper Thaci albán prímás érsek és Vincenc Prennushi durresi érsek esetében is tudunk például arról, hogy 1945 nyarán, már a kezdetekkor az adott országok kiépülő kommunista vezetése megkörnyékezte őket azzal az ajánlattal, hogy hozzanak létre egy Rómától elszakított nemzeti katolikus egyházat, és akkor tovább működhetnek. Ugyanígy léptek fel egyébként a román görögkatolikus püspökökkel szemben is: felajánlották nekik, hogy térjenek át az ortodoxiára, és akkor elkerülhetik a súlyos börtönbüntetést. Vannak ugyanakkor olyan katolikus területek is, ahol a kommunista diktatúra kiépítésének az eltérő folyamata miatt egy nemzeti egyház létrehozására nem nagyon volt lehetőség. Ugyanakkor ezeken a területeken is jellemző a konfrontáció attól függetlenül, hogy az adott vezetéssel a püspökök mennyire keresték az együttműködést. Mindszenty kezdettől fogva inkább az ellenállás, szembenállás stratégiáját követte. Voltak a magyar püspöki karban olyanok is, akik – legalább időnyerés céljából – a megegyezést is elképzelhetőnek tartották. Josef Beran prágai érsek is tett gesztusokat a kiegyezés irányába, sorsa mégis ugyanaz lett, mint Mindszentyé, csak nem 1948-ban, hanem 1951-ben internálták. Ugyanez a sors várt Lengyelország prímására, Stefan Wyszynskire is 1953-ban. Előbb vagy utóbb valamennyi egyházi vezetőt félreállították, függetlenül attól, hogy személy szerint milyen stratégiát folytatott az elnyomó hatalommal való tárgyalások során.
– Mennyiben volt könnyebb dolga az elnyomó hatalomnak a protestáns egyházakkal?
– A protestáns egyházak helyzete egy kicsit más, mert nemzeti jellegű, lokális egyházszervezettel rendelkeznek, még akkor is, ha tartoznak valamilyen nemzetek feletti szövetséghez. Manipulálásuk, megtörésük ezért némileg egyszerűbb, és hierarchikus felépítésük is másképp néz ki. Ezekben az esetekben, ha sikerül félreállítani a korábbi egyházi vezetőt, akkor az alulról jövő választások útján az új vezetés helyére már az új rendszerrel kompromisszumkészebb és ahhoz lojálisabb vezetőket lehet kinevezni. Ezt láthatjuk a két nagy magyar protestáns felekezet esetében. Ordas Lajos evangélikus püspököt még perrel állították félre, Ravasz László esetében pedig olyan légkört teremtettek, amiből nyilvánvaló volt, hogy akár ellenáll, akár nem, le fogják váltani. Ő az adott helyzetben úgy ítélte meg, hogy egyházának működését és továbbélesét inkább a visszavonulással szolgálja.
– A fenti tudományos kutatások anyaga miért éppen egy vatikáni sorozatban jelent meg?
– A közép- és kelet-európai történeti kutatásnak két nehézsége van: regionálisan és nemzetközi téren is nehezen kapcsolódnak össze a kutatási eredmények. A fő oka ennek az, hogy elsősorban nemzeti nyelven tárjuk fel és írjuk meg lokális forrásokból a történteket. Így sem a nyugati kutatók, sem a szomszédos államok kutatói nem tudnak könnyen hozzáférni egymás feltárt munkáihoz. Ha magyarul megírok valamit, azt nem biztos, hogy el tudják olvasni Lengyelországban, Romániában, Horvátországban, és ez visszafele is ugyanúgy érvényes. Nyugat-Európára vonatkozóan ez még jobban igaz, ahol a régió nyelveit nagyon kevesen ismerik olyan szinten, hogy eredeti forrásokból kutassanak, vagy akár a helyi nyelveken írt szakirodalmat feldolgozzák. Nagyon fontos tehát, hogy olyan munkák szülessenek, amelyek ezeket a korlátokat áthidalják. Ez a szándék vezetett minket is, amikor egymás és a nemzetközi tudományos közösség számára is hozzáférhetővé kívántuk tenni mindazokat az eredményeket, amelyeket ebben a témában az elmúlt években kutatásaink elérhetővé tettek a régióban. Elsősorban Mindszenty alakját illetően, de hozzá kapcsolva más főpásztorok esetében is, akik közül többen már a nemzetközi szakirodalomban is viszonylag jól ismertek, de vannak olyanok is, akikre eddig kevesebb figyelem irányult, mint például Márton Áron püspök.
– Milyen nyelven dolgozza fel a kötet az eredményeket?
– A régi, jól bevált együttműködésekre alapozva a Pápai Történettudományi Bizottságot kerestük meg azzal a kéréssel, hogy fogadja be nagy presztízsű sorozatába a konferencia anyagából készült kötetet. E sorozat kötetei eddig túlnyomórészt olasz nyelven jelentek meg, ez az első teljesen angol nyelvű. Pontosan azért döntöttünk az angol mellett, hogy minél szélesebb kör számára hozzáférhetővé tegyük a közép-európai kutatások eredményeit. Ugyanezért fontos, hogy a vatikáni sorozat részeként jelent meg a konferencia anyaga, mert így biztosított, hogy a világ minden részére eljusson. Aki a témával foglalkozik, az egész biztosan kezébe veszi ezt a patinás sorozatot, és ebből fog tájékozódni. Így ezen a köteten keresztül régiónk kommunista egyházüldözéséről szóló eddigi és korábbi kutatásainak szintézise a világ összes jelentős könyvtárában fellapozható lesz Washingtontól Párizson keresztül Münchenig, de valószínűleg több jelentősebb ázsiai egyetem könyvtárában is. Ezzel tudjuk beilleszteni a közép-keleti-európai történetírás eredményeit a nemzetközi vérkeringésbe. Büszkék vagyunk, hogy mindez magyar szervezésben valósul meg. Ezt a régiónk és a nemzetközi tudományosság közötti közvetítő szerepet ugyanakkor fontos hivatásunknak is tartjuk.
– Minden rendelkezésre álló forrás feldolgozásra került a kötet tanulmányaiban?
– A konferencia megszervezésének és a kötet szerkesztésének időszakában tudatában voltunk annak, hogy egy olyan pillanatban készül, amikor megnyílnak a legfrissebb forrásokhoz való hozzáférés lehetőségei a Vatikánban. Ezeket még ebben a kötetben nem használtuk föl, hiszen 2020 márciusában nyíltak a XII. Piusz pápaságára vonatkozó anyagai. Ennek a feltárása Covid-mentes időszakban is hosszabb időt vesz igénybe, hát még a jelen körülmények között. Az itt őrzött források tanulságait tehát a kötet még nem tartalmazza. Inkább az a célja, hogy a most meginduló kutatásoknak kiindulópontot kínáljon.
– Milyen megválaszolatlan kérdések várnak még kutatásra?
– Az eddig rendelkezésre álló anyagok alapján például nem látható még pontosan a Vatikán döntéshozatali folyamata: azt hogy a Szentszék az egyes esetekben milyen információk birtokában lépett, mennyire volt tisztában azzal, hogy mi történik pontosan a helyszínen. A megnyitást követően két alkalommal jártam kutatni a Vatikánban, és így már van némi képem arról, hogy milyen anyagok vannak az 1945–48 közötti időszakból az államtitkárság levéltárában. Érdekes szembesülni ebből többek között a Szentszék és a helyi egyházak közötti kommunikációs nehézségekkel. Magyarország esetében ennek egyik oka az volt, hogy már 1945 tavaszán kiutasították a nunciust, és a továbbiakban nem volt közvetlen kapcsolat sem a Szentszék és a magyar állam, sem a Szentszék és a magyar egyház között. A kommunikáció nemcsak ennek következtében vált nagyon nehézzé. A háborús rombolások és pusztítások miatt 1946 őszéig távírókapcsolat sem működött a Szentszék és Magyarország között, személyi postával pedig nagyon lassan mennek a levelek, ami lelassította és befolyásolta a döntéshozatalt. Egy másik érdekes és mindeddig pontosan megválaszolatlan kérdés a Szentszék viszonyulása a kiépülő kommunista rendszerekhez. A szakirodalomban már régóta komoly vita folyik arról, vajon XII. Piusz pápát inkább elutasító, távolságtartó magatartást jellemezte, vagy pedig ellenkezőleg: ő maga kereste volna a párbeszédet a helyi, mindinkább kommunista vezetésekkel vagy akár a Szovjetunióval, csak a másik oldalról nem volt párbeszédkészség. Az új források fényében egyre inkább úgy tűnik, hogy XII. Piuszban megvolt a nyitottság, hogy bizonyos garanciák megléte esetén valamilyen megállapodást kössön a Szovjetunióval vagy más, szovjet zónába tartozó országok vezetőivel. Ellenben pontosan a Szovjetunió volt az, amely elutasító magatartást tanúsított az egyház közeledési kísérleteire, részben éppen azon már említett felfogás miatt, hogy a nemzetközi katolikus egyház nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Kétségtelen, hogy a kommunizmust mint ideológiát határozottan elutasította XII. Piusz, ugyanakkor egyfajta „passzív” keleti politikát folytatott a kezdetektől: jelzéseket adott, hogy készen áll megállapodásokat kötni, viszont ennek egy feltétele volt, a vallásszabadság biztosításának minimális garanciája.
– Vannak véleményeltérések Mindszenty alakjával kapcsolatban?
– Mindszenty alakját elég sok vita övezi a mai napig: sokan felróják, hogy politikailag mennyire óvatlan, tájékozatlan, ügyetlen volt. Ezen álláspont szerint az a radikalizmus, amivel ő fellépett a kiépülő rendszerrel szemben, az adott esetben még ronthatott is az egyház helyzetén. Visszatekintve valóban el lehet ismerni, hogy több döntésében nem a megfelelő megoldást választotta, azonban ez a szempont Mindszentyre csak mint közéleti szereplőre tekint, és nem veszi figyelembe, hogy ő elsősorban lelkipásztor volt. Mint ilyen, az egyház tanítása és a keresztény értékek melletti kiállás és tanúságtétel fontosabb volt számára a politikai sikernél. Márpedig az, hogy elveinek és hitének védelmében akár a mártírium kockázatát is vállalva egyértelműen és határozottan kiállt, mindenképpen tiszteletet érdemel. Azt hiszem, ez mindenkinek mind a mai napig példamutató lehet függetlenül attól, hogy a konkrét lépéseinek célszerűségéről ki mit gondol.
Borítókép: a tanulmánykötetet január 25-én a római Collegium Hungaricumban mutatták be. Az eseményen köszöntőt mondott Bernard Ardura, a Pápai Történettudományi Bizottság elnöke; Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke. Felszólalt Molnár Antal, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének igazgatója, a Pápai Történettudományi Bizottság tagja. A kiadványt bemutatta Andrea Ciampani, a római LUMSA Egyetem professzora és Matteo Luigi Napolitano, a Molisei Tudományegyetem professzora.
(Fotó: Várhelyi Klára)
