Káros hisztériakeltés vagy valós veszély?

„A küszöbön álló orosz támadásra vonatkozó amerikai figyelmeztetések pánikot keltenek, nem pedig használnak” – jelentette ki szombaton az Interfax ukrán hírügynökség híradása szerint az ukrán elnök. Volodimir Zelenszkij egy vidéki látogatásán arról beszélt: túl sok az olyan bejelentés, amelyek azonnali, átfogó, totális háborút vetítenek elő Oroszország részéről. Mint mondta, ő maga is tisztában van a kockázatokkal, és azzal is, hogy az orosz csapatok ott vannak a határ túloldalán. 

„Ha valakinek még van bombabiztos, százszázalékos információja invázióról, álljon elő vele!”

– hangoztatta. Nem ez volt ráadásul az első eset a közelmúltban, amikor az ukrán elnök a nyugati médiában terjedő borúlátó forgatókönyvek ártalmasságára hívta fel a figyelmet. Már január végén is óvatosságra intett mindenkit, aki az Oroszország és Ukrajna közötti háború lehetőségéről beszélt, mondván: „Az Egyesült Királyságban, Németországban, Franciaországban és Litvániában a sajtó azt a benyomást kelti, hogy háború van. De ez nem így van. Nincs szükségünk pánikra”. Hasonló álláspontot képvisel Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter is, aki nemrég – kizárólag ukránul, tehát a hazai közönségnek címezve – a Twitteren azt írta: „Ne higgyenek az apokaliptikus jóslatoknak. A különböző fővárosokban különböző forgatókönyvekkel számolnak, de Ukrajna készen áll minden fejleményre”.

A címlapokon már dúl a háború

Kijev tehát már egy ideje igyekszik csillapítani a hisztériakeltést, a kelet-európai ország ugyanis a jelen helyzetben annak veszi a legkevesebb – politikai, gazdasági, diplomáciai és társadalmi – hasznát, de hiába: 

a legmérvadóbb médiumok tudósítói által idézett bennfentesek, szakértők és agytrösztök legtöbbje egymás megnyilatkozásaira rálicitálva sugallja, hogy a puskaporos hordó bármikor berobbanhat. 

A Time című amerikai hírmagazin február 14-21-i kiadásának borítóján például egy lövészárokban siető katonát láthatunk hátulról sejtelmes homályban, amelyet „A válság, amely örökre megváltoztathatja Európát” cím kísér, a lap egyik konkurenciájának számító The Economist című brit hetilap január 8-14-i számának borítóján pedig egy olyan illusztráció látható, amelyen Vlagyimir Putyin orosz elnök fegyvert tart a kezében.

Kellemetlen magyarázkodásra kényszerült múlt héten a Bloomberg is, miután az amerikai hírportál egy előre elkészített cikk véletlen élesítése folytán élőben kezdte el „közvetíteni”, ahogy „Oroszország lerohanta Ukrajnát”, a Der Spiegel című német lap pedig saját információkra hivatkozva már azt is tudni véli, hogy az invázióra február 16-án kerül sor. 

Nehéz kiigazodni a médiazajban

Nem kérdés tehát, hogy jelenleg az orosz-ukrán konfliktus tematizálja leginkább a nemzetközi médiát, az azonban már korántsem ilyen egyértelmű, hogy a vészjósló üzenetek erősségét tekintve egymással szinte versengő sajtótermékek által dominánsként kezelt fogatókönyvek milyen viszonyban állnak a valósággal, azaz a zárt ajtók mögött zajló, a konfliktus tárgyalásos úton történő megoldásában érdekelt diplomáciai tárgyalásokkal. 

Az az idő dolga, hogy igazolja vagy megcáfolja az erről szóló tudósítások valóságtartalmát, arra a kérdésre ugyanis, hogy lesz háború vagy sem, úgy tűnik, egyelőre nincs – a nyilvánosság számára is hozzáférhető – válasz. A médiaplatformok között szabadon, a legtöbb esetben tényellenőrzés nélkül vándorló értesülések azonban szükségszerűen ráirányítják a figyelmet a gazdasági érdekek mentén működő (kattintásvadász), az olvasó szüntelen figyelmében érdekelt média felelősségére is.

Ezért történhetett meg például, hogy a liberális körökben mérvadó New York Times szinte azonnal átvette a Bloomberg Ukrajna lerohanásáról szóló „élő közvetítését”. Emmanuel Macron francia elnöknek az orosz államfővel való szombati telefonbeszélgetése után például a párizsi elnöki hivatal egyik munkatársa a helyi sajtónak elmondta, Putyin semmi olyasmit nem mondott, ami arra utalna, hogy Ukrajna megtámadására készül. A sajtóban mindazonáltal elsősorban a szenzáció és az extremitás bír hírértékkel, nem meglepő tehát, hogy az effajta megnyilatkozások ritkábban kerülnek a címoldalakra.

Hasonló médiazajban kellett egyébként kiigazodnia az olvasónak szinte napra pontosan két évvel ezelőtt is, miután az amerikai hadsereg Donald Trump akkori elnök parancsára egy dróntámadással likvidálta Kászim Szulejmánit, az iráni Forradalmi Gárda egyik legfontosabb vezetőjét. Ezt követően a mérvadó sajtóorgánumok híradásait elárasztották a harmadik világháború kitöréséről és az Egyesült Államok és Irán közötti katonai konlfiktus kimenetelének lehetséges forgatókönyveiről szóló cikkek, az elmérgesedett viszony azonban végül kimerült a retorikai kardcsörtetésben. 

A tét ugyanakkor most nagyobb, Ukrajna ugyanis az iszlám köztársasággal ellentétben Magyarország, illetve az Európai Unió szomszédja is egyben.

Moszkva nem hangolja a közvéleményt

A politika- és a médiatudomány midazonáltal a hidegháború óta rendkívüli jelentőséget tulajdonít egy konfliktus végkimenetelének szempontjából annak, hogy egy adott kormány – legyen az akár a közfelfogás szerint demokratikus vagy sem – milyen véleményekkel vagy épp eseményekkel igyekszik befolyásolni a hazai és nemzetközi információáramlást egy olyan kockázatos lépés megtétele előtt, mint amilyen egy háború elindítása. Ezek mentén ugyanis jól azonosíthatók a szándékok is; erre pedig kiváló példát szolgáltatnak a múltból a vietnámi háborút vagy akár az iraki inváziót megelőző politikusi megnyilvánulások, amelyek által az adott korok szereplői igyekeztek megszerezni a lakosság támogatását a fegyveres konfliktushoz. Sőt, sokak szerint éppen a média okozta az Egyesült Államok kudarcát Vietnámban, a negatív hangvételű tudósítások ugyanis aláásták a háború támogatottságát.

Hasonló gondolatmenet alapján elemzte az orosz-ukrán konfliktust például a Meduza című, elsősorban orosz nyelven, de angolul is publikáló független orosz oknyomozó portál újságírója, Alekszej Kovalev is az amerikai Foreign Policy hasábjain. A Putyinnal rendszerint kritikus hangnemben publikáló oknyomozó riporter szerint ugyanis az orosz állami televízió és a közvélemény kulcsfontosságú tippeket adhat az orosz elnök terveire vonatkozó találgatások során, 

most pedig nyoma sincs annak a hangulatkeltésnek, ami például a Krím félsziget 2014-es – váratlan – annektálását megelőzte.

Kovalev cikkében emlékeztet: a Krím orosz megszállását megelőzően futótűzszerűen terjedt az orosz médiában az az orosz nacionalista érzületeket felkorbácsoló álhír, amely szerint a Donyeck megyében található Szlavjanszk települést az oroszbarát erőktől 2014 júliusában visszafoglaló ukránok ádáz megtorlásnak tették ki a kis település lakóit, egyebek mellett a saját anyja szeme láttára végeztek ki egy három éves kisfiút. A történetről hamar nyilvánvalóvá vált, hogy álhír, az érzelmekre ható tragikus eset azonban az orosz társadalom számára is legitimmé tette az Ukrajnával szembeni hadviselést; most azonban – legalábbis Alekszej Kovalev szerint – az orosz médiában semmi sem hasonlít a „keresztre feszített fiú” történetéhez.

Elemzők szerint azonban a kétoldalú nyilatkozatháború és a rendkívül feszült légkör a politikai szereplők részéről akár a nyomásgyakorlás eszköze is lehet, a nyílt háborúval fenyegető közhangulat ugyanis a tárgyalóasztalnál már könnyen kompromisszumra váltható. 

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Magyar Nemzet)