Már csak használni szeretne

Azt tartja, az elmúlt három évtizedben is megőrizte pályája folytonosságát, bár az autonómia ügyének bátorsággal és kiállással való hirdetése dacára sem tudott túl sokra menni. Beszélgetés a hetvenéves ellenálló lelkész-püspök-politikus Tőkés Lászlóval, aki nem bánja, hogy nem maradt meg szimbólumnak.

2020.02.27 Pécs A Pécsi Polgári Szalon rendezvényén Hoppál Péter országgyűlési képviselő vendége volt Tőkés László református püspök. A székesegyház Magtár nevű látogatóközpontjában. Fotó: Laufer László LL Dunántúli Napló Képen: Tőkés László Fotó: Dunántúli Napló/Laufer László

– Lelkész felmenők vigyázó tekintetétől kísérve töltötte gyermek- és fiatalkorát. Milyennek képzeljük el a fiatal Tőkés Lászlót?

– Renitens, rebellis gyermeknek számítottam, állítólag az egyik iskolai tanárom rendszeresen megkérdezte a korábbi órán előadó kollégáját, hogy Tőkés milyen hangulatban van. A lázadó fiatal énem konkrét formában a magyarság, az egyházi hovatartozás viszonylatában nyilvánult meg, képtelen voltam elviselni a történelemhamisítást, a párhuzamos nevelést. Ha nem tudtam összeegyeztetni az otthon hallottakat az iskolában mondottakkal, annak hangot is adtam. Otthonról semmiféle tiltást nem éreztem, apám is rendkívül szabad szájú volt a maga szakterületén, ugyanakkor mindig bízott az isteni igazságosságban, a törvényességben. Mivel papíron szólásszabadság és vallásszabadság volt Romániában, erről fel is világosított,

azt a magatartást tanultam el, hogy amit expressis verbis nem tiltanak, azt el kell mondani.

Annál is inkább, mivel református vallásunk lényegéhez tartozik bizonyságot tenni az igazságról, a hitünkről, a meggyőződésünkről.

– Lázadó énjét nem zavarta, hogy édesapja, Tőkés István is résztvevője volt azoknak a tárgyalásoknak, amelyek végén a protestáns egyházak paktumot kötöttek a kommunista hatalommal?

– A nemzedéki ellentéteket leszámítva édesapám mintaképül szolgált. Általa – pályáját titkárként kezdte Vásárhelyi János püspök mellett, és a későbbiekben is vezető tisztségeket töltött be –, illetve az édesanyám interpretációja révén rálátásom nyílt a mindennapi egyházi életre a mezőségi szórványban szolgálóktól az egyházi vezetőség szintjéig. Belülről ismerhettem meg az egyházi élet boszorkánykonyháját, az egyházüldözés, az állami megszorítások, a jogfosztások körülményeit. Az 1948-as államosítást követően édesapámból nagyon hamar közigazgatási egyházkerületi előadó tanácsos lett, aki a lelkipásztorok személyi ügyosztályát vezette, egyike volt az egyházi törvénykönyv szerkesztőinek. Így azt is tudtam, milyen nehéz volt olyan egyházi törvénykönyvet kialakítani, amelyet jóváhagyni méltóztat a kultuszhatóság. A hatalommal való együttélés módozatait keresték, és ezt nem lehetett másképp megvalósítani, mint beilleszkedni az általános társadalmi rendbe, hatalmi viszonyrendszerbe. Amíg léteztek a teljes egyházpolitika személyi biztosítékai, amíg elvhű és értékes, hitvalló emberek töltötték be az egyház vezető funkcióit, addig nem is volt különösebb gond. Egy idő után azonban az egyház az állami hatóságok sakktáblájává vált, tetszés szerint tették-vették a püspököket, espereseket.

Apám ilyen szempontból kilátástalannak tűnő harcot folytatott, pályáját végigkísérte a jogfosztás, a korlátozások, az egyházellenesség, az ateista ideológia előretörése és rontásai.

Reményik Sándor költő „ahogy lehet” filozófiáját követte, és nagy teljesítménynek tartottam, hogy ilyen viszonyok között meg tudott maradni embernek, magyarnak és hitvalló egyházi vezetőnek. Elismerően, ugyanakkor nagy realizmussal tekintettem a cselekedeteire.

– Mit tart a tőle kapott legfontosabb útravalónak?

– Talán azt, hogy mindig az adott törvényesség, az alkotmányos rend korlátai között kell megpróbálni kiküzdeni a maximumot. A temesvári eseményekben csúcsosodó ellenálló magatartásom is ezt a mintát követte. Sokat segített annak felismerésében is, hogy bizony egy sereg dologról a magyar közösség mondott le. Olyan megfelelési kényszer, megalkuvási rendszer alakult ki, amely szinte kész volt túlteljesíteni a hatalmi elvárásokat, mondhatni az egyházi és vallásszabadságot korlátozó államhatalmi magatartás cinkosaivá váltunk.

– Rebellis, ellenállói híre, múltja szolgálati helyeire is követte?

– Többnyire. Brassóban kezdtem a pályámat segédlelkészként, ott már a Securitate is jelezte, hogy figyel. Az első kihallgatásom két napon át zajlott, félelmetes találkozás volt, nacionalista, misztikus-vallásos társaság képviselőjének neveztek, mindent a fejemre olvastak, amit össze tudtak gyűjteni ellenem. Még a teológiai, homiletikai gyakorló prédikációim is ott sorakoztak fordításban is, megpróbáltak rám ijeszteni ezzel az alapos dokumentálással. A végén elkezdték diktálni azt a kötelezvényt, amelyből aztán 1989 után annyi bajom származott. Alapvetően magát a szót sem értettem, elkezdtem írni, és csak

menet közben ébredtem rá, hogy ez bizony beszervezés, adatközlésre való elkötelezés akar lenni. Míg a végére értem, volt időm átgondolni az egészet, nem is írtam alá, bár az adott pillanatban rám akarták borítani az asztalt.

Azt mondtam, jó állampolgárhoz illően jelezni fogom, ha valami államellenest tapasztalok. Amikor 1999-ben végre kézhez kaphattam a megfigyelési dossziémat, megnyugvással láttam, hogy az iratok között ott van az aláíratlan kötelezvény. A román sajtóban korábban lejárató célzattal megjelentetett dokumentumra ráhamisították az aláírásomat.

– A temesváriak tisztában voltak vele, ki érkezik hozzájuk segédlelkésznek?

– Meglehetősen tudatlan volt a temesvári gyülekezet a személyemet illetően. A „dicsőséges” dési pályafutásom, a papságból való eltávolításom, két év munkanélküliség után kerültem oda, saját jogi erőfeszítéseim és a nemzetközi visszhang nyomán végül úgy oldották fel a helyzetet a hatóságok, hogy átvett a nagyváradi egyházkerület, és a nagy besúgói múltú lelkipásztor, Peuker Leó mellé helyezett segédlelkésznek Temesvárra. Peuker bizonyos mértékben a foglárom volt, fél éven át nem engedett az irodába, csak a jelenléti ívet írhattam alá, igyekezett távol tartani a hívektől, megfigyelte, kivel állok szóba, ritkán adott alkalmat prédikálásra, nem engedett stoláris szolgálatokat végezni, azaz keresztelni vagy temetni. Azonban még a megérkezésem évében, 1987 végén elhunyt, így egyik pillanatról a másikra én lettem a temesvári gyülekezet egyetlen lelkipásztora, még mielőtt alkalmam lett volna „kiviselni” magamat. Papp László püspök ideiglenesen rám bízta a gyülekezet vezetését, meg is akartak választani, de a püspök nem engedte, azzal, hogy majd ő nevez ki valakit.

– Hogyan jutott el odáig ez a gyülekezet, hogy 1989-ben tömegesen szembeszálljon a papjuk elhelyezésére vonatkozó püspöki határozattal?

– A folyamatot erősítette a gyülekezeti helyzet jelentős mértékű átpolitizálódása. 1988 szeptemberében az egyházmegye papsága memorandumban emelte fel a szavát a falurombolás ellen. A jómagam és Molnár János kollégám által kezdeményezett memorandumot a Securitate közbeavatkozása követte, onnantól kezdve valójában minden már csak idő kérdése volt. Írásbeli figyelmeztetés után 1989. április elsejei hatállyal a püspök elhelyezett Temesvárról, háborús viszonyok alakultak ki, elkezdődött a végkifejlet. A döntést törvénytelennek tartottuk – ezt határozatban mondta ki a presbitérium, amely időközben megválasztott lelkipásztorának –, mi meg végig a törvényesség keretein belül maradtunk. Sűrű adminisztráció következett, levelezések az esperesi hivatallal, a püspökséggel, szerepet vállalt Kincses Előd jogász is. Kilakoltatás fenyegetett, lejáróban volt a zárt városba szóló tartózkodási engedélyem, minden oldalról bekerítettek. Belső száműzetésbe vonultam, csak temetésre jártam, amúgy minden gyülekezeti tevékenységet folytattunk. Küldöttségek mentek mindenhová, ahová kellett,

felemelő, következetes, szívós ellenállás alakult ki, pedig az emberek mindennapi fenyegetettségnek voltak kitéve, családi zaklatásokat kellett eltűrniük, többjüket elhelyezték a munkahelyéről Temesvártól messze eső helyekre.

Az emberek már nem féltek a templomban, a híveknek minden vasárnap beszámoltam a történésekről a szószékről, a gyülekezet saját szabadsága és jogai elleni támadásként, sérelemként kezelte a helyzetet. Ha a gyülekezet nem áll mindvégig mellettem, nem lett volna erkölcsi és jogalapom az ellenállásra. Ez a szokványostól és elvárhatótól merőben eltérő közösségi magatartás kölcsönzött nekem is erőt.

– Korábban úgy fogalmazott: a romániai rendszerváltás folyamatát kirobbantó temesvári események során református emberi hite nem engedte, hogy kitérjen a kihívás elől, amellyel a sors, a történelem szembesítette. Változatlanul így gondolja?

– Pályám folytonosságában semmi különbség nincs a teológiai, a dési vagy a temesvári tevékenységem között: tettem, amit tennem kellett, amire lelkésszé szentelésem alkalmával felesküdtem Isten és ember előtt.

Mindvégig megvolt bennem az a többletelköteleződés, amelyben Erdély ügyét az egyház ügyeként fogtam fel.

A totalitárius egypártrendszerben nem volt gazdája a magyarság ügyének, valakinek fel kellett vállalnia. Mindig előttem lebegett a lengyel katolikus egyház szerepvállalásának példája a lengyel társadalomban és kommunizmusellenességben. A magyar ügyben az Erdélyi Fejedelemség hagyományain haladó református egyházat éreztem a magyarság ügye legfőbb képviselőjének és letéteményesének. Természetesen példaképnek tartva Márton Áron megalkuvás nélküli tevékenységét, de az már olyan régen volt, hogy belesimult a Kós Károly-i erdélyi magyarságmentésbe. Az adott körülmények között igyekeztem ezt a szerepet vállalni, betölteni ezt a hivatást. Isten külön ajándéka, ami Temesváron történt, és én csak hálát adhatok neki, hogy felhasznált ebben az ügyben engem, a családomat, a gyülekezetet.

Fotó: Észak-Magyarország/Varga János

– Milyen mértékben tekinti magát Isten, a sors, a történelem eszközének az azóta eltelt három évtizedben? Vagy pályáját kényszerpályának? Hogyan viszonyul Neumann Ottó nagyváradi újságíró elhíresült megfogalmazásához, miszerint „maradtál volna szimbólumnak”?

– Úgy érzem, a Temesvár utáni évtizedekben is a már korábban kifejtett folytonosságot őriztem meg: Istennel a népért, ahogyan az 1990-es püspökké avatásom alkalmával mondott székfoglaló beszédemben is hirdettem. Úgy gondoltam, más szinten, immár nem vert helyzetben, szabadon folytatni lehet mindazt erdélyi egyházunk, magyarságunk érdekében, amiért annak előtte dolgoztam. Ilyen szempontból töretlennek tartom a pályafutásomat.

Minden bizonnyal közel sem voltam olyan jó politikus, mint ellenálló, de a programom, a cselekvési tervem, a vezetési szándékaim ugyanazt tartalmazták és képviselték, mint amiért azelőtt harcoltam.

Sajnos a nemzeti vétetésű autonomista, magyar érdekű politika a háttérbe szorul, helyét átveszi a klasszikus megalkuvó, tájba simuló, a szó szoros értelmében vett kisebbségpolitika a „merjünk kicsik lenni” értelmében. De ezt nem a saját vereségemként fogom fel, hanem az uralkodó politikai irányzatok egyenes következményeként. Nem lehetett volna másként tenni, még akkor sem, ha ez a fajta nemzetiönrendelkezés-elvű politika beláthatatlan ideig háttérbe szorulónak látszik.

– Mit várt Brüsszeltől, az európai parlamenti képviselői státustól?

– Egyetlen pillanatig sem önmagában tekintettem a lehetőségre, hanem a nemzeti autonomista politika megerősítése és folytatása eszközeként. A demokratikus legitimáció tekintetében óriási dolognak tartottam a megválasztatásomat, hiszen mondhatni esélytelenül vágtam neki az egésznek. Konkrét visszajelzést kaptunk, és az RMDSZ is vette az üzenetet, miszerint vannak még nemzeti erőtartalékaink. Brüsszelben mindig is hullámzott a kisebbségpolitika megítélése,

volt időszak, amikor az Európai Bizottság érzékenyebb volt a kommunista múlttal való szembenézésre vagy a kisebbségek ügye iránt. Aztán Jean-Claude Juncker elnökségének idején a testület teljesen süketnek bizonyult e kérdések iránt, és mostanra talán még rosszabbá vált a helyzet.

A kisebbségek ügye legjobb esetben is csak megtűrt dolog volt Brüsszelben. Ha feloldható volt a multikulturalizmus fogalomkörében, talán még lehetett kisebbségi jogokról beszélni, de mindig kényesen vigyáztak rá, hogy ne közösségi jog legyen a kisebbségi jog. Valamennyi dokumentumból kivették a közösségi jog fogalmát – ha másért nem, akkor a románok tiltakozására –, és a kisebbségekhez tartozó személyek jogaira való utalással helyettesítették. Kudarcként élem meg ezt az időszakot. Bátorsággal és kiállással hirdettük az autonómia ügyét, de szinte semmire nem tudtunk menni vele. Lezárult az egyházi pályafutásom, véget ért az EP-mandátumom, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács az a keret, annak elnöksége az a státus, amelyben reálisan folytathatom politikai tevékenységemet. Keresem a további szolgálat lehetőségeit, de nem feltétlenül ragaszkodom a politikai pályafutás folytatásához. Némi kezdeményező szerepre talán még képes és hajlandó volnék. Használni szeretnék.

Borítókép: Tőkés László református püspök a Pécsi Polgári Szalon rendezvényén 2020 februárjában (Fotó: Dunántúli Napló/Laufer László)