– Lelkész felmenők vigyázó tekintetétől kísérve töltötte gyermek- és fiatalkorát. Milyennek képzeljük el a fiatal Tőkés Lászlót?
– Renitens, rebellis gyermeknek számítottam, állítólag az egyik iskolai tanárom rendszeresen megkérdezte a korábbi órán előadó kollégáját, hogy Tőkés milyen hangulatban van. A lázadó fiatal énem konkrét formában a magyarság, az egyházi hovatartozás viszonylatában nyilvánult meg, képtelen voltam elviselni a történelemhamisítást, a párhuzamos nevelést. Ha nem tudtam összeegyeztetni az otthon hallottakat az iskolában mondottakkal, annak hangot is adtam. Otthonról semmiféle tiltást nem éreztem, apám is rendkívül szabad szájú volt a maga szakterületén, ugyanakkor mindig bízott az isteni igazságosságban, a törvényességben. Mivel papíron szólásszabadság és vallásszabadság volt Romániában, erről fel is világosított,
azt a magatartást tanultam el, hogy amit expressis verbis nem tiltanak, azt el kell mondani.
Annál is inkább, mivel református vallásunk lényegéhez tartozik bizonyságot tenni az igazságról, a hitünkről, a meggyőződésünkről.
– Lázadó énjét nem zavarta, hogy édesapja, Tőkés István is résztvevője volt azoknak a tárgyalásoknak, amelyek végén a protestáns egyházak paktumot kötöttek a kommunista hatalommal?
– A nemzedéki ellentéteket leszámítva édesapám mintaképül szolgált. Általa – pályáját titkárként kezdte Vásárhelyi János püspök mellett, és a későbbiekben is vezető tisztségeket töltött be –, illetve az édesanyám interpretációja révén rálátásom nyílt a mindennapi egyházi életre a mezőségi szórványban szolgálóktól az egyházi vezetőség szintjéig. Belülről ismerhettem meg az egyházi élet boszorkánykonyháját, az egyházüldözés, az állami megszorítások, a jogfosztások körülményeit. Az 1948-as államosítást követően édesapámból nagyon hamar közigazgatási egyházkerületi előadó tanácsos lett, aki a lelkipásztorok személyi ügyosztályát vezette, egyike volt az egyházi törvénykönyv szerkesztőinek. Így azt is tudtam, milyen nehéz volt olyan egyházi törvénykönyvet kialakítani, amelyet jóváhagyni méltóztat a kultuszhatóság. A hatalommal való együttélés módozatait keresték, és ezt nem lehetett másképp megvalósítani, mint beilleszkedni az általános társadalmi rendbe, hatalmi viszonyrendszerbe. Amíg léteztek a teljes egyházpolitika személyi biztosítékai, amíg elvhű és értékes, hitvalló emberek töltötték be az egyház vezető funkcióit, addig nem is volt különösebb gond. Egy idő után azonban az egyház az állami hatóságok sakktáblájává vált, tetszés szerint tették-vették a püspököket, espereseket.
Apám ilyen szempontból kilátástalannak tűnő harcot folytatott, pályáját végigkísérte a jogfosztás, a korlátozások, az egyházellenesség, az ateista ideológia előretörése és rontásai.
Reményik Sándor költő „ahogy lehet” filozófiáját követte, és nagy teljesítménynek tartottam, hogy ilyen viszonyok között meg tudott maradni embernek, magyarnak és hitvalló egyházi vezetőnek. Elismerően, ugyanakkor nagy realizmussal tekintettem a cselekedeteire.
– Mit tart a tőle kapott legfontosabb útravalónak?
– Talán azt, hogy mindig az adott törvényesség, az alkotmányos rend korlátai között kell megpróbálni kiküzdeni a maximumot. A temesvári eseményekben csúcsosodó ellenálló magatartásom is ezt a mintát követte. Sokat segített annak felismerésében is, hogy bizony egy sereg dologról a magyar közösség mondott le. Olyan megfelelési kényszer, megalkuvási rendszer alakult ki, amely szinte kész volt túlteljesíteni a hatalmi elvárásokat, mondhatni az egyházi és vallásszabadságot korlátozó államhatalmi magatartás cinkosaivá váltunk.
– Rebellis, ellenállói híre, múltja szolgálati helyeire is követte?
– Többnyire. Brassóban kezdtem a pályámat segédlelkészként, ott már a Securitate is jelezte, hogy figyel. Az első kihallgatásom két napon át zajlott, félelmetes találkozás volt, nacionalista, misztikus-vallásos társaság képviselőjének neveztek, mindent a fejemre olvastak, amit össze tudtak gyűjteni ellenem. Még a teológiai, homiletikai gyakorló prédikációim is ott sorakoztak fordításban is, megpróbáltak rám ijeszteni ezzel az alapos dokumentálással. A végén elkezdték diktálni azt a kötelezvényt, amelyből aztán 1989 után annyi bajom származott. Alapvetően magát a szót sem értettem, elkezdtem írni, és csak
menet közben ébredtem rá, hogy ez bizony beszervezés, adatközlésre való elkötelezés akar lenni. Míg a végére értem, volt időm átgondolni az egészet, nem is írtam alá, bár az adott pillanatban rám akarták borítani az asztalt.
Azt mondtam, jó állampolgárhoz illően jelezni fogom, ha valami államellenest tapasztalok. Amikor 1999-ben végre kézhez kaphattam a megfigyelési dossziémat, megnyugvással láttam, hogy az iratok között ott van az aláíratlan kötelezvény. A román sajtóban korábban lejárató célzattal megjelentetett dokumentumra ráhamisították az aláírásomat.
– A temesváriak tisztában voltak vele, ki érkezik hozzájuk segédlelkésznek?
– Meglehetősen tudatlan volt a temesvári gyülekezet a személyemet illetően. A „dicsőséges” dési pályafutásom, a papságból való eltávolításom, két év munkanélküliség után kerültem oda, saját jogi erőfeszítéseim és a nemzetközi visszhang nyomán végül úgy oldották fel a helyzetet a hatóságok, hogy átvett a nagyváradi egyházkerület, és a nagy besúgói múltú lelkipásztor, Peuker Leó mellé helyezett segédlelkésznek Temesvárra. Peuker bizonyos mértékben a foglárom volt, fél éven át nem engedett az irodába, csak a jelenléti ívet írhattam alá, igyekezett távol tartani a hívektől, megfigyelte, kivel állok szóba, ritkán adott alkalmat prédikálásra, nem engedett stoláris szolgálatokat végezni, azaz keresztelni vagy temetni. Azonban még a megérkezésem évében, 1987 végén elhunyt, így egyik pillanatról a másikra én lettem a temesvári gyülekezet egyetlen lelkipásztora, még mielőtt alkalmam lett volna „kiviselni” magamat. Papp László püspök ideiglenesen rám bízta a gyülekezet vezetését, meg is akartak választani, de a püspök nem engedte, azzal, hogy majd ő nevez ki valakit.
