„Orbán Viktor saját országának érdekeit tartja szem előtt az ukrajnai háború ügyében”

Lukasz Warzecha szerint a lengyel média Ukrajna kapcsán sok szempontból alternatív valóságot mutat be.

Bucsa, 2023. január 31. A 2023. január 28-i képen TvBoy olasz graffitimûvész egyik falfestményénél állnak fiúk az ukrajnai Bucsa városában 2023. január 30-án. TvBoy, polgári nevén Salvatore Benintende egy Barcelonában élõ 42 éves olasz férfi, aki az egyik legnagyobb olaszországi segélyszervezet, a CESVI alapítvány meghívására látogatott el a Kijev mellett fekvõ Bucsába és Irpinybe. MTI/EPA/Andrij Neszterenko Fotó: Andrij Neszterenko

A magyar miniszterelnök mindenekelőtt saját országa érdekeit tartja szem előtt az ukrajnai háború ügyében, miután alaposan, becsületesen megfontolta a konfliktusban realizálódó globális érdekeket. Ez a megközelítés Lengyelországban hiányzik – írja a DoRzeczy lengyel hetilap „Orbán másik útja” című cikkében.

A szerző, Lukasz Warzecha szerint a lengyel média Ukrajna kapcsán sok szempontból alternatív valóságot mutat be. Ebben a másik valóságban Lengyelországot szinte valamennyi európai ország „irigyli”, mert Varsó jelöli ki az ukrajnai háború irányát. Eszerint nem az Egyesült Államok politikai, hanem Lengyelország erkölcsi nyomása kényszerítette Németországot arra, hogy végül beadja derekát, és beleegyezzen Leopard harckocsik Ukrajnába szállításába. Ebben a másik valóságban csak két fékező erő működik: Németország és Magyarország, a „hűtlen szerető”.

De a valóság nem ilyen: a közép-európai térségben Magyarországon kívül Horvátország, Bulgária és Ausztria is más állásponton van, mint Lengyelország.

Orbán Viktor tavaly februári évértékelő beszédében leszögezte: „Magyarország érdekei világosak: legelőször is el kell kerülni a háborút. Ezt nemcsak a humánum, hanem a magyar érdek is mondatja velünk”. Ez a nyilatkozat szemléletesen mutatja a magyar és a lengyel álláspont közötti különbséget. Lengyelország sürgeti az Oroszország elleni büntetőintézkedéseket, a magyar kormány ellenben a súlyos következményekre figyelmeztet, amelyeket már mindkét ország „a saját bőrén” érez.

Igaz, hogy a magyarok is megszavazták végül a szankciókat, bár sikerült engedményeket kiharcolniuk. Miközben a lengyel kormány egyedül arra figyelt, hogy mekkorát lehet ütni velük Oroszországon, 

Budapest számára az volt a fontos, hogy milyen „mellékhatásokkal” járnak a magyar állampolgárok számára. A magyarok a háború befejezését és a szankciók megszüntetését, a lengyelek Oroszország térdre kényszerítését szeretnék elérni.

A magyar miniszterelnök többször világosan kifejtette, hogy Magyarország támogatja Ukrajnát, érdekében áll a szuverén ukrán állam fennmaradása és az, hogy Oroszország ne jelentsen fenyegetést Európa számára. De azt is hangsúlyozta, hogy Magyarországnak nem érdeke lemondani minden gazdasági kapcsolatról Oroszországgal a konfliktus miatt.

Magyarország az Egyesült Államok, Kína és Oroszország között zajló nagyhatalmi játszma részének tekinti az ukrajnai háborút, míg Lengyelország nem veszélyt, hanem esélyt lát benne: 

Németország európai vezető szerepének megszűnését és a lengyel-amerikai szövetség megerősödését reméli tőle. Ez az elképzelés tisztán hipotetikus feltételezéseken és mindenekelőtt azon az indokolatlan várakozáson alapul, hogy a háború Varsó elképzeléseinek megfelelően fejeződik be.

Különbség van a két ország között az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségük iránti viszony tekintetében is. A második világháború vége óta Ukrajnához tartozik a Kresy-nek (Határvidék) nevezett korábbi lengyel terület a történelmi lengyel várossal, Lwówval (Lemberg) együtt. De ez Lengyelországban sohasem keltett olyan erős érzelmeket, mint a Magyarországon a Trianonban elcsatolt területeken élő magyar közösségek ügye, és 1989 után sem lett fontos témája a közbeszédnek. Lengyelországban ez marginális ügy, a kormány sem helyez olyan súlyt rá, mint a Fidesz.

Az ukrán nacionalisták által a második világháború idején a lengyelek ellen végrehajtott népirtás kérdését a lengyel hatóságok „szőnyeg alá söprik”.

De a magyarok nincsenek egyedül a közép-európai térségben. Decemberben a zágrábi parlament csekély többséggel ugyan, de elutasította ukrán katonák kisebb csoportjának horvátországi kiképzését. Zoran Milanovic szociáldemokrata elnök pedig kijelentette, hogy országa nem akar beavatkozni a háborúba, és Ukrajna nem tekinthető szövetségesnek, mert nem tagja sem a NATO-nak, sem az Európai Uniónak. Januárban több ízben még keményebben fogalmazott: azt mondta például, hogy Horvátország nem lesz „rabszolga” az amerikai „helyettesítő háborúban” (proxy war), amely „ugyanolyan káoszba fulladhat, mint az afganisztáni kaland”.

Bulgária sokáig ellenállt annak, hogy fegyvert szállítson Ukrajnának, bár a Die Welt német lap kiderítette, hogy történt fegyverszállítás közvetve és titokban.

Felmérések szerint a lakosság 70 százaléka ellenzi a nagyobb elköteleződést Ukrajna mellett, attól tartva, hogy az ország belesodródik a háborúba.

Szófia álláspontja csak decemberben változott meg, amikor a parlament engedélyezte a fegyverszállítást. Ez azzal is összefügg, hogy a burgaszi olajfinomítónak sikerült függetlenednie az orosz kőolajtól, már más forrásból szerzi be a nyersanyagot.

Mindegyik térségbeli országnak, amely differenciáltabb álláspontra helyezkedik az ukrajnai háborúval szemben, megvannak a maga indokai. Ezek történelmi tapasztalatokból, érdekből vagy egyszerűen abból fakadnak, hogy a társadalom megunta a háború költségeit fizetni.

A különböző vélemények, elemzések és álláspontok között határozottan a magyar a legérettebb és legteljesebb. Lengyelországban is vannak publicisták és elemzők, akik igyekeznek mélyrehatóbban vizsgálni az ügyet, de a lengyel vezetők lapos, propagandisztikus, érzelmekre ható megszólalásaiban nem találnak visszhangra.

Borítókép: a 2023. január 28-i képen TvBoy olasz graffitiművész egyik falfestményénél állnak fiúk az ukrajnai Bucsa városában 2023. január 30-án (Fotó: MTI/EPA/Andrij Neszterenko)