A lap szerint azért, hogy Kijev a jövőben képes legyen elrettentő erőt kifejteni Moszkvával szemben, folytatni kell Ukrajna nyugati támogatását, ám a háború kiterjedtségével és intenzitásával kezelhetetlen költségvetési terheket ró majd azokra a nyugati szövetségesekre, akik finanszírozzák.
A cikk kitér arra is, hogy mivel a háború hatásai jócskán túllépték annak a fizikai határait, az emberélet-veszteséget és a pusztítás mértékét sem lehet ugyanilyen intenzitással finanszírozni. Ezért egy olyan végjátékra van szükség, amit diplomáciai eszközökkel kezdenek felépíteni, amelynek egy olyan tartós tűzszünet a célja, ami, bár nem kezeli a politikai szembenállást, de lezárja a háborút.
Példaként említi a cikk a koreai mintát, ahol az elmúlt 70 évben a tűzszünet elérte a célját.
A tűzszünet érdekében az is elképzelhető, hogy a kölcsönös orosz–ukrán területi problematikákat egy jó időre félreteszik.
A cikkből az is kiderül, hogy Ukrajnának biztonsági garanciákra van szüksége, de túl sok szó esik az ország NATO-tagságáról, ráadásul a tagok között nincs egyetértés az ország felvételét illetően. Az esszé szerint Ukrajna NATO-tagsága jelenleg annyit jelentene, hogy Putyin azt érzékelné, hogy az Egyesült Államok támaszpontot akar telepíteni a keleti határaira, ezért a béketárgyalás vagy a tűzszünet helyett valószínűleg folytatná a háborút, az Oroszországgal vívott közvetlen háborút azonban továbbra is minden erővel el kell kerülni.
Helyette feltételesen enyhíteni lehetne bizonyos, Oroszországra kivetett szankciókon, annak érdekében, hogy a tűzszünet vonzóbbá váljon a háború folytatásával szemben.
Emellett a Nyugatnak nyitottnak kellene lennie a tárgyalásra egy új európai biztonsági partnerségről, amely minimalizálná egy hasonló konfliktus kirobbanását a jövőben Oroszországgal.
A cikk írója szerint az Egyesült Államoknak és a szövetségeseinek képesnek kell lenniük arra, hogy egyszerre támogassák Ukrajnát a csatamezőn és a tárgyalóasztalnál, Samuel Charap írása végén kiemeli, hogy eljött az ideje, hogy ezt megkezdjék.
