A tanulmány felhívja a figyelmet arra, hogy Henry Kissingert jellemzően a realizmussal szokás azonosítani, amely külpolitikai doktrínaként, a nemzet érdekeinek megfelelően képes a külpolitika hideg realitásokon alapuló irányítására. Mint írja:
Utólag értékelik európai értelemben vett realistaként/reálpolitikusként is, habár hivatali idejében nem tekintették ideológusnak, inkább karrierista politikusnak.
Klemensits Péter, az Eurázsia Központ tudományos főmunkatársa négy fő pontban gyűjtötte össze Kissinger elméleteinek gondolati köreit:
- A riválisok és szövetségesek megértéséhez a történelem a kulcs.
- Szembe kell nézni a feltételezés problémájával és annak aszimmetrikus eredményeivel.
- Számos külpolitikai döntés a rosszak közül való választást követeli meg.
- A vezetőknek ismerniük kell a morálisan ostoba realizmus veszélyeit.
Az elemzésből megtudhatjuk, hogy a meghatározó geopolitikai gondolkodó számára a történelem két szempontból is lényeges: egyrészt megvilágítja az analógiákat, másrészt a legfőbb faktort jelenti a nemzetek önismeretében.
Kissinger szerint a politikusoknak gyakran úgy kell döntéseket hozniuk, hogy nem áll a rendelkezésükre elegendő információ, tehát a hangsúly nem is a tényeken, hanem azok interpretációján van.
A filozófiájáról még azt is elárulja a szerző, hogy
a külpolitikában az igazán nagy kihívás és a ténylegesen morális cselekedet két rossz közül a kevésbé rosszat választani.
A realista mivolta ellenére a tanulmány szerint a tiszta realizmust a külpolitikában potenciális veszélynek tartotta. Így bár Bismarck több stratégiai gondolatát is magáénak tartotta, darwinista felfogását elítélte.
Ami a stratégiát illeti, annak hiányát a modern demokrácia betegségeként jegyezte, melynek következtében
a kortárs menedzseri társadalom tipikus politikai vezetője az olyan ember, aki erős akaraterővel rendelkezik és jó képességekkel ahhoz, hogy megválasszák, de nincs valami nagy koncepciója arról, hogy hivatalba lépése után mit is fog kezdeni
– idézi Niall Fergusont a tanulmány.
Klemensits kitér Kissinger Kínával és az új világrenddel kapcsolatos észrevételeire is, hisz – mint írja – Kissinger elsősorban erre kereste a választ.
Legfőbb következtetése, hogy az Egyesült Államok és Kína együttműködése a korábbiaknál is fontosabb, hiszen a klímaváltozás megállítása és az energiabiztonság érdekében folytatott erőfeszítések csak együttes fellépés esetén hozhatják meg a kívánt eredményt.
Az elemzés megválaszolja, hogy az egykori diplomata azért helyezett ekkora hangsúlyt a kooperációra a két hatalom között, mivel úgy vélte, hogy egy újabb hidegháború egy teljes generáció idejére visszavetné a fejlődést és a haladást az óceán mindkét partján.
Az Eurázsia Központ tanulmánya szerint Kissinger kritikusan szemlélte az amerikai külpolitikát, mivel úgy vélte, hogy
az USA vezető szerepét nem tarthatja fenn (ettől függetlenül nélkülözhetetlen szereplő a nemzetközi biztonság kérdésében).
Ennek értelmében az USA jelenlegi Kína-politikájával sem értett egyet, a rivalizálásban rejlő eszkaláció veszélye helyett a békés együttélést hirdette.
A teljes elemzés elérhető online.
Borítókép: Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter John McCain arizonai szenátor, volt republikánus amerikai elnökjelölt búcsúztatásán az amerikai parlament washingtoni épületében 2018. augusztus 31-én (MTI/EPA/Shawn Thew)
