Az 1970-es és 80-as években virágzását élte az amerikai űrprogram. Az űrsiklókat többször is fel lehetett használni, ezáltal az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA jóval több missziót indíthatott.
A Challenger névre keresztelt jármű, amely a második volt az űrsiklók sorában, 1983 áprilisában teljesítette első küldetését, amelyet abban az évben további hat követett. 1986 elején a Challenger már a tizedik útjára készült, amely fontos mérföldkőnek ígérkezett az amerikai űrprogramban:
először válhatott a legénység tagjává egy civil, konkrétan Christa McAuliffe New Hampshire-i tanárnő, aki a tervek szerint két órát tartott volna az űrből.
McAuliffe-ot egy országos pályázaton választották ki több mint tízezer jelentkező közül, és 1985 nyarán csatlakozott a legénység többi tagjához. Francis Scobee parancsnoknak nem volt ismeretlen a Challenger: ő volt annak az 1984 áprilisában végrehajtott küldetés pilótája, amelynek során pályára állítottak egy új műholdat és megjavítottak egy sérült másikat. Parancsnoki megbízást azonban most először kapott. A pilóta ezúttal Michael Smith volt, aki 28 különböző típusú polgári és katonai légi járművel csaknem ötezer órát repült, tehát óriási tapasztalattal rendelkezett.
A három kutató űrhajós közül Judith Resnik 1984 augusztusában már járt az űrben a Discovery fedélzetén, és több szoftvert is fejlesztett a NASA-nak. Ronald McNairnek ez szintén a második űrutazása volt, ő 1984 februárjában a Challengerrel repült már. Ellison Onizuka szintén tapasztaltnak számított, a Discoveryvel járt már az űrben. Gregory Jarvis műhold-specialistának velük ellentétben ez volt az első űrutazása, miután kétszer is az utolsó pillanatban maradt le a küldetésről.
A Challenger indulását többször is el kellett halasztani, előbb egy másik űrsiklóküldetéssel kapcsolatos csúszás, majd az időjárási körülmények miatt. A fellövést végül 1986. január 28-án reggelre tűzték ki, azonban a floridai mértékkel szokatlanul hideg időjárás miatt még ekkor is elhalasztották két órával.
Helyi idő szerint délelőtt 11 óra 38 perckor azonban a Challenger végre elemelkedett az indítóállványtól. A repülés először teljesen normálisnak tűnt, a 73. másodpercben azonban megtörtént a tragédia: az űrrepülő a kilövést a helyszínen követő családtagok, valamint a televíziónézők ezreinek szeme láttára felrobbant.
Utóbb a vizsgálatok kiderítették, hogy a tragédia végső soron a nagy hideg számlájára írható: ilyen hőmérsékleti viszonyok között a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta egyik tömítése (az úgynevezett O-gyűrű) rugalmatlanná vált, nem tudta betölteni a funkcióját, az így kiszabaduló forró gázok pedig robbanást okoztak.
A legénység vesztét azonban mégsem ez okozta. Az őket szállító kabin egy darabban maradt, a felhasznált oxigén mennyiségéből pedig a szakértők arra következtettek, hogy az űrhajósok, legalábbis néhányan közülük életben voltak még, amikor a kabin 333 km/h-s sebességgel az Atlanti-óceánba csapódott. Ezt azonban már nem lehetett túlélni.
Ami különösen tragikussá teszi a balesetet, az az, hogy teljes mértékben elkerülhető lett volna. Az O-gyűrűket érintő problémával már tisztában voltak a mérnökök, sőt a Challenger egy korábbi, 1985. áprilisi útja után végzett vizsgálatokból kiderült, hogy már akkor is csak a szerencsén múlt, hogy nem történt katasztrófa.
A Challenger pusztulása után az űrsiklóprogramot ideiglenesen leállították, és csak 1988-ban folytatódhatott. 2003-ban a Columbia űrsikló is végzetes balesetet szenvedett, a programot végül az Atlantis 2011. júliusi útja zárta le.
Borítókép: Az amerikai lobogó és a NASA legújabb küldetésének zászlója az amerikai űrkutatási hivatalnak a floridai Cape Canaveralban működő Kennedy Űrközpontjában 2023. február 26-án (Fotó: MTI/EPA/Cristobal Herrera Ulashkevich)
